Mester,
Olyan
furcsa... amikor otthon voltam (leszámítva azt a pár napot, amit Pesten
töltöttem), azon agyaltam, hogy minél hamarabb összegyűjtsek egy kis
pénzt és visszaköltözzek. Nem vidékre és nem is Pestre, hanem valahova
Pest környékére. Ám, ahogy ott ültem az autóban, úton Winchester felé az
autópályán a dugóban és bámultam kifelé az ablakon, a szívem jelzett.
Különös melegség járta át a mellkasomat és az érzés, hogy nekem itt a
helyem. Még nem tudom, miért, csak érzem. Idővel úgyis rájövök,
igyekszem nem bosszankodni amiatt, hogy nem értem a miérteket. Visszatértem hát az eredeti tervhez, Skóciához. Meg fogom valósítani, mert amióta meg mertem lépni
azt, hogy ide jöjjek, azt érzem, hogy hegyeket vagyok képes megmozgatni.
És bár a munka fárasztó és sokszor nehéz, nem adom fel, mert tudom, mik
a céljaim. Nem tudom, mi vár ott rám, csak a szívem súgja, hogy mennem
kell. Menni akar. Én pedig engedek neki.
Zavar egy kicsit
ez a menekült kérdés. Annyi mindent olvastam már és az a része aggaszt,
ami arról számol be, hogy ezek az emberek, vallásukból kiindulva nem
tisztelik a nőket és náluk dicsőség megerőszakolni valakit. És tudod,
hogy nálam ez az erőszak dolog piros gomb. Vannak félelmeim és
tévképzeteim, főleg most, hogy korábban sötétedik és vasárnaponként
gyalog kell hazajönnöm, mert nincs busz. Nyilván elképzelhető, hogy ez
is csak egy, a média által felfújt és terjesztett rémhír, mint az, hogy
Magyarországon gyilkolják a menekülteket, de valahogy akkor is aggaszt a
dolog. És jó szorongó, ha épp nincs mi miatt aggódnia, keres magának
valamit.
Egyik éjjel különös álmom volt. Azt hittem,
hogy ezt a dolgot már lezártam magamban, ezért is furcsálltam, hogy
előjött. Éjjel úgy sikerült lefeküdnöm, hogy nem vacsoráztam, történt
ugyanis, hogy "elírtam" az időt és este tizenegykor már nem akartam a gyomromat
azzal terhelni, hogy eszem valamit. Ennek meglett a következménye, arra
keltem fel hajnali kettőkor, hogy iszonyatosan fáj a gyomrom. Lusta
voltam felkelni, ezért a hasamra tettem a kezemet és elképzeltem, ahogy a
koronacsakrám kinyílik és árad be a testemben a hófehér (inkább ilyen
gyémántosan csillogó) energia, ami megtisztítja az egész testemet. Ebbe
bele is aludtam szépen, és álmomban a nagymamámmal beszélgettem. Azzal,
akit oly sok éven át ápoltam, aki a halála után még sokáig velem maradt.
Érdekes volt, mert a nagyi nem volt öreg, hanem fiatal, mint a képeken
és olyan volt a haja is és a ruházata is. Ültünk egymással szemben és
fogta a kezemet. Tanácsokat adott, de, hogy miket, arra nem emlékszem,
csak arra, hogy úgy zokogtam, mint egy kis pisis és megint bocsánatot
kértem tőle, amiért nem voltam jó ápolója, és azt mondogattam, hogy
"bárcsak tudtam volna akkor azt, amit most tudok". És ő csak mosolygott,
szorította a kezemet, a másikkal pedig az arcomat simogatta és azt
mondta, hogy mindent tökéletesen csináltam. És olyan jó érzés volt az
egész. Nem értem most ezt az álmot, nyilván azért történt, mert nem
telik el úgy nap a munkahelyen, hogy ne jutna eszembe a nagyi és az,
hogy néha olyan gonosz voltam vele, mert nem volt türelmem, vagy mert
egyszerűen csak egyedül akartam lenni, de vele kellett maradnom.
A Legjobbam apukája
elment. Sokáig küzdött a rákkal, végül megadta magát neki. És tudod, úgy
belém hasított a gondolat, hogy én is bármikor elveszíthetek valakit,
aki a szívemnek kedves. Írtam is apának, hogy sose haljon meg. Milyen
önző dolog, nem? De akkor ezt éreztem és le kellett írnom neki.
Nagyon
szeretem a szüleimet. Éveken át haragudtam rájuk és elítéltem őket
amiatt, hogy inkább félreléptek, ahelyett, hogy elváltak volna. Nem
tudom pontosan mikor történt, de már nem nyomja a vállamat ennek a
haragnak a terhe, és már nem érzem azt, hogy a sorsuknak én vagyok az
oka, és azt sem, hogy nekem is kötelező ugyanúgy szenvednem emiatt,
ahogy ők szenvedtek. És amikor először tudatosult ez bennem, kitört
belőlem a sírás. És azóta is eszembe jut, hogy én milyen nagyon és
mélyen és kitörölhetetlenül szeretem a szüleimet, akkor is, ha anya
keveset ír, akkor is, ha apa épp nem ér rá. Nem érzem, hogy azért nem
akarnak beszélni velem, mert nem kellek, vagy mert nem vagyok elég jó.
Elfogadom, hogy most épp nincs idejük és kész. És milyen büszke vagyok
rájuk, amiért 27 év után mégis el tudtak válni. És mennyire csodálom
őket az erőért és kitartásért, hogy soha egyetlen egyszer sem omlottak
annyira össze, hogy annak végzetes következményei lettek volna. Érted
ezt? Olyan jó érzés. Felszabadító.
Vasárnap épp ebédeltem a
munkahelyen, teljesen ki volt ürülve az agyam,
mert csak arra koncentráltam, hogy megrágjam az ételt. Felnéztem, ki az
ablakon, és megcsodáltam a felhőket (imádom itt a felhőket, a szemem
állandóan az égen van) és egy gondolat belém hasított: SZABAD VAGYOK!
Már nem érzem azt, amit régen, hogy egy sötét veremben vagyok
leláncolva. Nincsenek béklyóim, nincsenek láncaim és nincs körülöttem
sötét sem. Azt persze nem tudom, mi láncolt le eddig... de most valahogy
minden tiszta és fényes és csodaszép. Mintha újra megszülettem volna.
Azóta nem nyomaszt egyik szakításom sem, nem haragszom egyik férfira
sem, akinek nem kellettem, nem fáj, hogy a szeretett nagypapám itt
hagyott, amikor hat éves voltam, nem bénít le a szorongás (mert azért
szoktam... ritkán, de szoktam), és még sorolhatnám.
Tudom,
hogy még nincs itt a vége. Valahogy azt érzem, oka van annak, hogy egy
ilyen otthonban dolgozom, nem tudom neked megmagyarázni, de valahogy azt
érzem, hogy az utolsó otthonom egy ilyen care home lesz valahol. Butaságnak hangzik, de amikor valami bajom van, az agyam egyik
legtávolabbi zugából jön mindig egy gondolat, hogy "tapasztald meg ezt
az oldalt, mert szükséged lesz rá, ha a másikon leszel"... ilyenkor
mindig olyan idiótának érzem magam.
Írok! Az angyalom
itt duruzsol a fülembe, és persze soha nem azt írom le, amit korábban
lejegyzeteltem. A történetem írja magát és lassan kész lesz ez a regény
is. Olyan boldog vagyok, hogy kész lesz ez is. Már azt is tudom, melyik
lesz a következő. És mindig jön újabb és újabb ötlet, mint például ma
is. Nem is tudom, elég lesz e ez az élet arra, hogy ezeket mind leírjam.
Mert attól nem félek, hogy elfogynak az ötletek, csak attól, hogy nem
lesz időm mindet leírni. A múltkor 5 órán keresztül írtam, és nem tudtam
abbahagyni. Le kellett feküdnöm aludni, de olyan érzésem volt, mintha
megerőszakolnám magam azzal, hogy kényszerítem magam, hagyjam abba. Na,
ennek az lett a vége, hogy nem tudtam elaludni... kőkemény 2 órát
aludtam aznap éjjel.
Most udvarol egy fiú. Nem tehetek róla, de nekem nem jön be a srác, hiába
jóképű, hiába van olyan teste, hogy.... pfff... ha látnád. De hát most
mit csináljak, nem szőke, nem kék szemű, nem skandináv típus, akiktől
elolvadok. És úgy utálom visszautasítani őt, mert tudom, hogy nekem is mindig
rossz, ha valaki nem érez vonzalmat irántam.
Ölellek sokszor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése