Szívremegés 5. rész - Halhatatlan angyalok

Az eljegyzésem felbontása utáni másfél évet szívem szerint úgy kitörölném a múltamból, ahogy van, de ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, akkor annak a jó pár rossz tapasztalásnak meg kellett történnie ahhoz, hogy eljussak egy következő állomásra, ami végül eljuttatott oda, ahol most vagyok. 

Vidéken éltem, tanítottam, kézilabdáztam, buliztunk sokat a kézis csajokkal, ami életem egyik legszebb időszaka volt. Hatvan kiló voltam, nem volt rajtam egy deka fölösleg sem, hála a sportnak, párkapcsolataimat tekintve azonban boldogtalan. A kézilabdás lányok voltak az elsők. Az első angyalok. És mindazok a férfiak is akik abban a másfél sikeresen letörtek belőlem egy darabot. (Ezt a másfél évet még ízlelgetem, nagyon nehezemre esik felidézni, tudom, hogy még sok időnek kell eltelnie, mire úgy tudok róla beszélni, mint az életem többi állomásáról.)

Aztán ismét Budapesten találtam magam. Új munkám lett, ami nem a tanítás volt. Albérletbe költöztem a legjobb barátnőmmel és ismét lett egy stabil párkapcsolatom. Igen ám, de mélységesen alacsony volt az önértékelésem és kapcsolat függővé váltam. Amit akkor még nem is tudtam. Ugyan pánikrohamaim nem voltak, de szorongtam. Mivel azonban a szorongásom tárgyát meg tudtam fogalmazni, ezért nem is nyomasztott annyira. Attól rettegtem, hogy a párom egyszer majd elhagy és akkor én egy kis senki leszek. Teljesen értéktelennek éreztem magam nélküle. Ő nagyon sokat dolgozott és olyankor mindig azt éreztem, hogy engem hanyagol. Ami valójában így is volt, mert minden napra volt valami programja. Azt is kijelentette, hogy nem nősül meg és ha össze is kötjük az életünket, akkor "külön kasszán leszünk majd". Én olyannyira függővé váltam, hogy ezek nem érdekeltek. Ő volt, az aki nagyon viccesen csak "Para kapitánynak" hívta a szorongásomat. "Para kapitány már megint ott ül a válladon" - mondta mindig. Egy idő után azonban számára is terhessé vált azt, hogy engem kell babusgatnia. Szeretett engem. De mivel akkor még nem voltam képes értelmesen kifejezni azt, hogy én mikor érzem magam szeretve, ezért, csak hisztiztem és provokáltam őt, hogy azt mondja "szeretlek". Annyira furcsa ennyi év távlatából ezt kijelenteni, de ő volt az egyik angyalom. Olyan sokszor biztatott, hagyta, hogy egy egész nyaralást megszervezzek, dicsért, noszogatott. Egyszerűen csak rossz időben találkoztunk. Vagy pont jókor, ki tudja. S bár én sosem éreztem magam szeretve, mindig is tudtam, hogy a letört darabkáimat akkor ő ragasztotta vissza a helyükre. És amikor végül szakítottunk, az olyan egyszerűen és csodálatosan történt, hogy annyira nagyon nem törtem össze még egyszer.

A vele való párkapcsolat mellett mást is kaptam. Terapeutát, terapeutákat és terápiás csoportot. Épp a barátnőmmel üldögéltünk az Egyetem téren és az élet nagy dolgairól elmélkedtünk, amikor a barátnőm barátnője kibökte, hogy a barátjának a terápiás csoportjába épp új embert keresnek és a barátnőm szerint én alkalmas lettem volna a szerepre. Vonakodtam jó sokáig, végül úgy voltam vele, hogy egye fene, adok ennek egy esélyt. És a párom is támogatta a döntésemet. Csoportba persze nem mehetettem azonnal, mert "az eredményeim olyanok voltak - a pszichológusom szerint - hogy azzal még emberek közé sem mehettem volna". Így kezdtem el az egyéni terápiát. Heti egyszer. Nem volt gyógyszer. Nem volt olyan, hogy csak én beszéltem. Nem volt olyan, hogy csak beszélgettünk. Ó, nagyon nem.

Helyette sebeket kapartunk fel, nagyon mélyen eltemetett sérelmeket hoztunk felszínre, meditáltunk, légző gyakorlatoztunk, még többet meditáltunk, melynek során problémákat oldottunk meg, sírtam, nevettem, ott akartam hagyni az egészet a francos fenébe, aztán minden nap menni akartam, sírtam sokat és lélegeztem és meditáltam és mantráztam és zenét hallgattam és mentem és csináltam és kis híján belehaltam. 

Aztán elkerültem csoportba. És BUMM! A fentiek megismétlődtek csak intenzívebben és hatványozottabban. Megismerkedtem a Hellingeri családállítás módszerével, ami brutális, de hat (szívből ajánlom nektek a módszert, keressetek rá a neten), a csoportos meditációval és megtanultam másokra figyelni. Megtanultam mások rezgéseit felvenni, mások rezgéseit levetni vagy azoktól megvédeni magam. Családommal a kapcsolatom rendeződött, a múlt sérelmeit el tudtam engedni. Angyalok voltak mind egytől egyik. A pszichológusom, aki inkább volt mentorom, mint orvosom. Valamint a csoportom tagjai is mindannyian.

Ott hagytam őket. Amikor már nagyon elviselhetetlen volt a fájdalom. Valahol a párommal való szakítás és a teljes összeomlás között. Akkoriban éledt fel a vágy bennem, hogy külföldre menjek. Angliába vágytam. Ha pedig oda eljutottam, akkor tovább akartam menni Skóciába. Olyannyira erőssé vált bennem a vágy, hogy regisztráltam egy au-paireket toborozó csoporthoz. Találtam egy családot, beszélgettem velük Skype-on, majd felmondtam és megvettem az egy útra szóló repülőjegyemet Londonba. Pont a Royal Wedding előtt érkeztem... volna... 

De!

Előléptettek. Megkaptam azt a munkát, amire azóta vágytam, hogy betettem a lábamat az új munkahelyemre. Sokkal több fizetést ajánlottak, mint amit a bébiszitteredéssel kereshettem volna. Elfogadtam, maradtam. Közben szakítottam. Megkaptam a hőn áhított munkát és cserébe feladtam egy álmot. Vagyis... igazából úgy fogalmaznék, hogy két álom közül kiválasztottam az egyiket. 

Aztán később... Összeomlottam.

Lassan indult a folyamat. Reménytelenül szerelmes voltam a főnökömbe, amiről rajtam kívül mindenki tudott, csak én tagadtam az egészet. Igen! Ez a színtiszta, szörnyű, undorító, mocskos igazság. Beleszerettem a boldog párkapcsolatban élő főnökömbe. Igen, lehet savazni és kővel hajigálni és odamondogatni minden szart, de nem vagyok hajlandó tovább ezt magamban tartani. Ez a kapcsolat egyébként is megmaradt azon a szinten, ahová mindig is tartozott. A reménytelenség szintjén. Miközben erről a férfiról titokban ábrándoztam egy másik csapta a szelet. Olyan szinten összekavarodtak az érzelmeim és a gondolataim, hogy ez lökött rajtam egyet a lejtőn lefele vezető úton. Akkoriban próbálkoztam az írással és beiratkoztam egy Kreatív Írói Tanfolyamra, ahol az első félév végén be kellett adni egy irományt. Nos, olyan értékelést kaptam, aminek a lényege nagyjából az volt, hogy "én vagyok az élő példa arra, hogy miért ne kezdjen el írni valaki, aki azt hiszi magáról, hogy tud." Abba is hagytam az írást azonnal. A munkában is kudarcok értek. Kicsi hibák, amiket mások is megsínylettek. A baráti kapcsolataim kezdtek tönkre menni és az emberek nem akartak a közelemben lenni. Egyre inkább elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy áldozat vagyok és szerencsétlen, akit mindenki utál. Inni kezdtem. Egy idő után már képtelen voltam elaludni anélkül, hogy ne ittam volna valamicske alkoholt. Főleg rövidet, mert az volt az egyetlen, amitől nem voltam másnapos. Nem volt pénzem. Ott voltam egy méregdrága albérletben egyedül, és a keresetemből hó végére nem maradt semmi. Előfordult, hogy a penészt kapartam le a kenyérből, de olyan is volt, hogy 500 forintból tengődtem több, mint egy hétig. Segítséget persze nem kértem, mert azt gondoltam, azzal, hogy nem tudom egyedül megoldani a problémáimat, gyenge vagyok. A többiek csak annyit láttak az egészből, hogy túl érzékeny vagyok, drámázok, dekoncentrált, szétszórt, pontatlan vagyok és megbízhatatlan, aki folyton hibázik valamit. 

A gödör legaljára akkor kerültem, amikor egyik reggel úgy akartam munkába menni, hogy előtte megfogtam a vodkás üveget, hogy meghúzzam. Ott szorongattam a kezemben, és arra gondoltam, én nem tudom végigcsinálni ezt a napot józanul. Nem tudok a főnökömre nézni sóvárgás nélkül, nem tudom elkerülni azt a másik férfit sóvárgás nélkül, nem bírom elviselni a többiek szánakozó pillantásait és mindenek előtt attól rettegtem, hogy megint négyszemközti megbeszélésre kell mennem a csoportvezetőmmel, amiért elszúrtam valamit a feladatok egyikében, amit rám bíztak. Ennek ellenére mégis leküzdöttem a késztetést és nem mentem el részegen dolgozni.

Nyár volt akkor, talán az egyik legmelegebb nap. Aznap éjjel egy szál bugyiban aludtam és a szobám két ablaka tárva nyitva állt. Az éjszaka közepén felébredtem és csak álltam a konyhát a szobától elválasztó boltív alatt és néztem, ahogy az ablakon át beáramló langymeleg szellő lengeti a függönyöket. Nem értettem, mikor keltem fel és hogy kerültem a boltíves ajtóba. Aztán lassan az ágyra tévedt a tekintetem és megláttam magamat, ahogy ott fekszem. Arccal a szoba közepe felé fordulva, hason, felhúzott lábakkal. Egyáltalán nem találtam ezt a látványt furcsának, azt hittem, csak álmodom. Aztán az ágy mellett megjelent egy alak. Fekete hosszú kabátot viselt, szakállas volt és a feje tetején a haj szabályos kör alakban le volt borotválva. Csak néztem, ahogy ott guggol, és simogatja a hátamat, fejemet, arcomat. Mozdulataiban nem volt semmi fenyegető, szinte éreztem, mennyire jól esik, ahogy hozzám ér. Aztán persze megijedtem és berobbant az agyamba a gondolat: "mi van, ha bántani akar?" Ebben a pillanatban felébredtem. Ugyanabban a pózban feküdtem, ahogy korábban magamat láttam. Arccal a szoba közepe felé fordulva, hason, felhúzott lábakkal. A szememet szinte elvakította a hófehéren fénylő köd, amit az ágy mellett láttam közvetlenül az arcom előtt. Annyira pánikba estem, hogy azonnal felkapcsoltam a kis lámpát, ami az ágyam mellett volt. Hisztériás nevetésben törtem ki, és zokogtam. Féltem és egyedül voltam és akkor jöttem rá arra, hogy nekem segítség és törődés kell. Az őrangyalom volt. Tudom, hogy az őrangyalommal találkoztam.

Másnap felhívtam a terapeutámat és újrakezdtem a terápiát. Valami megrepedt bennem, mert a kollégáim közeledni kezdtek. Vagy én engedtem meg nekik, vagy ők érezték meg azt, hogy közeledniük kell. Barátokra leltem. És nem féltem, hogy elveszítem őket. Nem féltem önmagam lenni előttük. Akarták a társaságomat és hagytam és boldog voltam. Mert kirándulni hívtak és fagyit adtak és felhívtak, hogy biztonságosan hazaértem-e és felhívtak, amikor hangos vihar tépázta a fővárost, csak azért, mert tudták, hogy mennyire félek a dörgéstől és villámlástól. Megengedték, hogy a kapcsolatuk látva elhiggyem, hogy létezik igaz szerelem. Meghallgattak. Nem sajnáltak és nem ítélkeztek.  A többiek is ott voltak. Jelen. Nagyon is jelen az életemben. Az egyikük segített, hogy megszabaduljak a férfitól, aki csapta nekem a szelet. A másik egyszerűen csak imádta az írásaimat és engem úgy, ahogy voltam. Volt aki csak folyton pozitív volt, a másik pedig gyönyörű és megértő, aki mindig mondogatta, milyen szép és csinos vagyok. Ők is angyalok voltak. Az angyalok között a legcsodálatosabbak.

Ám mindezek mellett a férfi, akibe reménytelenül szerelmes voltam... bántani kezdett. Szavakkal. A viselkedésével. Vitt volna magával fel a magasba, hogy onnan a mélybe hajítson. Nem tudott róla, de az angyalom volt. Nélküle most nem lennék itt és nem írnám ezeket a sorokat. Nélküle biztosan nem írnék egy sort sem. Ő volt az, aki miatt újra írni kezdtem.

Lett egy kapcsolatom. Ő is angyal volt, aki királynőként kezelt. Aki elfeledtette velem a reménytelen szerelmemet és a férfit, aki vele párhozamosan csapta nekem a szelet. A tenyerén hordozott, nőként látott, és szeretett. Úgy, ahogy nekem arra szükségem volt. Kijöttem a gödörből. Összetörtem, de a darabkáimból valami sokkal erősebbet, sokkal többet raktak össze az angyalok. Még most is látom őket magam előtt, ahogy mosolyogva illesztgetik egymásba az egyes részeket. 

Azt olvastam egyszer: "Ha egy író beled szeret, sosem fogsz meghalni." Az én angyalaim épp ezért hallhatatlanok. 

Hallhatatlanná tettelem őket.

Folytatása következik...

Szívremegés - 4. rész - Gyógyszerrel a pánik ellen

A középiskolás éveim olyan gyorsan röppentek el, mintha az egész meg sem történt volna. Nyolc év, nyolc csodálatos, küzdelmekkel teli év és én hirtelen ott találtam magam a fiatal felnőttkor küszöbén. Toporogtam kicsit, és siránkoztam, hogy belépjek-e, hogy jó-e ez nekem, aztán egy láthatatlan erő mintha nagyot taszított volna rajtam. Ott találtam magam Budapesten, tanítónak készültem. Miért tanítónak? Meg akartam váltani a világot és úgy éreztem, hogy ezt a gyerekeken keresztül a legegyszerűbb. Ha egy kis lélekben elültetjük a szeretet magját, akkor ő is csupa jókat fog tenni és a világ újra szép és jó lesz. Tizennyolc évesen tényleg hittem ebben. Elszánt voltam és megállíthatatlan. 

Akkoriban a pánikrohamaimat két dolog váltotta ki. Egyik a tömegközlekedési eszközökön való utazástól való félelem volt. Ez körülbelül annyiban merült ki, hogy mindig az utolsó vonattal utaztam fel Pestre, mert egyszerűen képtelen voltam felszállni rá. A városban pedig muszáj voltam kreatív lenni, mert a Béke térnél laktam, de az iskolám a Déli pályaudvarhoz volt közel. Így tehát előre megterveztem hol és mikor fogok leszállni, ha valahol rám törne a pánik. Amikor megtörtént, a forgatókönyv a következő volt: azt éreztem, hogy a hely egyre szűkebb, szinte nyom össze, az emberek egyre nagyobbak én pedig egyre kisebb, jön a hányinger, a hasmenés és a menekülési kényszer, mert ha ott maradok, valami szörnyűség fog történni. Heves szívdobogás, nehéz légzés, gyomorgörcs, fülzúgás és hasmenés voltak a főbb tüneteim. Néha attól féltem, hogy meghalok vagy megbolondulok. De amint leszálltam a járműről, a tüneteim csillapodtak, majd el is múltak.

A másik ok, ami kiváltotta a rohamokat az a főiskolához kötődött. Nehezen tudom ezt körülhatárolni, de féltem attól, hogy egy bezárt teremben vagyok összezárva egy csomó másik emberrel. Épp ezért mindig az ajtóhoz legközelebbi helyre ültem le, azért, hogy azonnal ki tudjak rohanni, ha baj van. A pánikot ilyenkor könnyedén kiváltotta, ha valaki óra közben hozzám szólt. 

Nyugtatót szedtem (napi háromszor egy szemet), alig ettem és nagyon sokat ment a hasam. Volt azért ennek jó oldala is. Vékony voltam. Harmincnyolcas méretű ruhákat hordtam és sosem voltam több hatvan kilónál. Szépnek láttam magamat. Az arcom akkoriban nem kerekded volt, hanem vonzóan csontos. Nem kellett smink, hogy kiemeljem az arccsontomat és attól sem kellett félnem, hogy a fényképeken megjelenik az állam alatt az oda nem illő, ronda toka. 

Ezen kívül magamnál hordtam egy fénykép albumot a családomról és a főiskola egy eldugott sarkában olvasgattam megbotránkoztató romantikus ponyva regényeket. Így teltek a napjaim, egyik a másik után, hol sírva, hol nevetve, egészen addig, amíg egy napon...

Ott álltam a(z akkor még) Moszkva tér közepén és képtelen voltam elindulni. Pontosan az az érzés volt, amire azt mondják "földbe gyökerezett a lábam". Ha a villamos felé indultam, elfogott a pánik. A metró lejáró gondolatától is rám tört hányinger. Eljutottam ugyan a busz ajtajáig, de fel már nem vitt a kényszer. Taxira nem volt pénzem, az idő pedig vészesen telt. Lecövekeltem hát ott a tér közepén és kínomban sírtam. Végül minden büszkeségemet levetkőzve felhívtam a barátaimat, elmondtam nekik, mi történt és ők mind a négyen ott teremtek a Moszkva téren és engem védve, a gondolataimat elterelve vezettek végig a városon a kollégiumig. Akkor döntöttem el, hogy kerül, amibe kerül, én segítséget kérek. Egy kedves barátom anyukája ajánlotta azt a pszichiátert, akinek a számát kézremegve tárcsáztam egy út széli telefonfülkéből. Az asszisztens kisasszony nagyon határozott, kedves, de rideg hangon közölte velem, hogy a doktor úr csak egy hónap múlva tud fogadni. Ezen a ponton kitört belőlem a falusi parasztlány és olyan hangnemben tájékoztattam arról, ami előző nap történt velem, hogy már a hangja alapján láttam, ahogy elpirul. Elnézést kért, majd néhány perces tartás után megkért, fáradjak be másnap délelőtt a rendelőbe. Nem érdekelt az iskola, az órák, repestem az örömtől, hogy a doktor úr fogadni tud.

Így kezdődött. 

Három éves szoros, bensőséges kapcsolatom az antidepresszánsommal. Én szerettem úgy hívni, hogy "szerotonin hormon pótló". A doktor úr az első alkalom után felírta nekem. Kezdetben megtartottuk a nyugtatót is, amit később elhagytunk. (Nem! A nyugtató és az antidepresszáns két teljesen különböző dolog.) Havonta jártam hozzá. Egy órán keresztül beszéltem, ő írdogált, nagyon ritkán feltett egy-két kérdést és az ülés végén felírta a gyógyszert. Ebből álltak a megbeszéléseink. 

Hogy milyen volt gyógyszert szedni? 

Nyugodt voltam, kiegyensúlyozott, bátor. Ismét a társaság középpontja, aki körbeveszi magát emberekkel. Nem féltem a buszon, még a metrón sem, amikor az lerobbant két megálló között. A vonaton sem, amikor felső-vezeték szakadás miatt órákat dekkoltunk Abonynál. Nem volt szorongás, nem voltak pánik rohamok, a legjobbak között voltam, mindenre vállalkoztam, versenyeken vettem részt, lazán társalogtam mindenkivel, bárhol és bármikor. Meggyógyultam. Csak ennyit éreztem.

Mert valójában semmilyen más érzelmem nem volt. Volt, csak olyan semmilyen. Hagy magyarázzam meg, mire gondolok. Nem volt a testemben semmiféle igazán mélyről jövő érzelmi impulzus. Pont akkor jöttem össze életem első szerelmével, amikor elkezdtem szedni a gyógyszert. Én őszinte szerelmet éreztem iránta, de mintha az apró lánggal lüktetett volna bennem. A libidóm a nullával volt egyenlő (majd jócskán mínuszba zuhant, amikor az antidepresszáns mellé fogamzásgátlót is elkezdtem szedni). Nem tudtam őszintén kifejezni az örömömet, a bánatomat. Nem éreztem féltékenységet, nem rettegtem attól, hogy mi lesz, ha elhagynak, annyira gyakorlatiasak és kiszámíthatóak voltak az érzéseim, mint egy négyismeretlenes matematika egyenlet levezetése. Voltak depresszív időszakaim, amikor gyűlöltem az embereket magam körül. Ezek voltak a "befordulós" időszakai az életemnek. Voltak dühkitöréseim és indokolatlan elérzékenyüléseim. A szexben nem tudtam kifejezni az igényeimet és vágyaim, valamint azzal is gondjaim voltak, hogy élvezzem és elengedjem magam. Teljesen tompa voltam. Mintha a gyógyszer, a félelmeimmel együtt, bezárt volna egy dobozba és csak a testem lett volna jelen, a lelkem nem. 

De nem foglalkoztam ezzel, mert nem volt egyetlen egy félelmem sem, sem szorongás, sem pánik roham. És akkoriban nekem semmi más nem számított, csak ez. 

Mikor jöttem rá ara, hogy  a gyógyszer drog és komoly függőséget okoz?

Egyik hétvégén elfejtettem hazavinni magammal. Az első napon nem volt semmi bajom, de a másodiktól furán kezdtem érezni magam. Hallucináltam, fura hangokat hallomat a fejemben, homályosan láttam és mintha kotyogott volna az agyam a koponyámban. Az emberek beszéde vicces volt én pedig, mások elmondása szerint, úgy viselkedtem, mintha be lettem volna lőve. A harmadik napon már fájt a fény és a zaj. Lüktetett a fejem és azt éreztem, mintha egy sál folyamatosan rá lenne tekeredve a nyakamra, amitől nem kapok levegőt. Végül csak azért mentem vissza a kollégiumba hamarabb, mert gyorsan túl akartam lenni ezen a szörnyű érzésen. Mert természetesen felhívtam az orvosomat, aki elmondta, hogy ez bizony elvonási tünet. Amikor elmúlt a szörnyű érzés, végre fellélegeztem. És akkor kezdtem el félni, hogy mi van, ha sosem leszek képes antidepresszáns nélkül élni. 

Két év után az orvos bejelentette, hogy abbahagyhatom a gyógyszer szedését. Fokozatosan hozott le róla, és néhány hónap alatt tényleg ki is dobhattam. Minden hónapban jártam hozzá és egy jó fél évig nem volt semmi bajom. Aztán sajnos visszaestem. Ezt követően további egy évig szedtem, miután én döntöttem úgy, hogy abbahagyom. A kapcsolatom életem első szerelmével nagyon a végét járta és én nagyon szerettem volna teljesen jelen lenni. Lélekben is, nem csak testben. Érezni akartam újra. Valahogy eljutottam arra a pontra, hogy ennél a kemikália által kikényszerített érzéketlenségénél még a félelem is jobb. Én hoztam fel az orvosnak az ötletet és ő bólintott. 

Ezért vagyok gyógyszer ellenes. A saját szomorú tapasztalataim miatt. Becsapva éreztem magam általa. Mert a tüneteimet ugyan enyhítette, de visszafogott és a vadi problémámat nem gyógyította meg. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy vannak olyan pszichiátriai betegségek, amikor igenis muszáj egy életen át gyógyszert szedni. Nem azt mondom, hogy mostantól mindenkinek le kellene állnia velük. Csak azt szeretném elmondani, hogy én miért nem szeretem, ha valakinek pánik betegségét és szorongását antidepresszánssal csillapítják és meg sem próbálnak alternatív terápiát alkalmazni, hogy az alap problémát orvosolják. És hangsúlyozom, hogy én kizárólag a pánik betegségről és a szorongásról beszélek. Fogalmam sincs más betegségről vagy zavarról. 

A gyógyszerrel leálltam és máig emlékszem arra a pillanatra, amikor az életemből távozott a pánik és a szorongás. Magától, gyógyszer, kényszer, erőltetés nélkül. A barátnőm születésnapját ünnepeltük 2007 szeptemberében és elmentünk bulizni az egyik budapesti szórakozó helyre. Ott nagyon sok ember volt összepréselve nagyon pici helyre a föld alá. Féltem. Természetesen. A szememmel folyamatosan a kijáratot kerestem, amíg a tömeg tolt minket előre a terem másik oldala felé. Ám mielőtt maga alá gyűrt volna a pánik, körbenéztem az egymásnak préselődött ember tömegen. Akkor történt. Ahogy az embereket néztem, rájöttem, hogy ők ártalmatlanok. Senki sem fog bántani engem és még ha történik is velem valami, ők azonnal a segítségemre sietnek majd. Hogy a világomban minden rendben van és sosem fog történni velem semmi baj. Ezt éreztem. És akkor egy csapásra, mintha kiszakadt volna belőlem a félelem és eltakarodott volna jó messzire. Egyszerűen csak tudtam. Mintha valaki belesúgta volna a fülembe. Felszabadultam. És boldog voltam.

Hosszú-hosszú tünetmentes évek következtek, gyógyszer nélkül. A kapcsolatomat azonban nem tudtam megmenteni. Ez pedig további, egyéb problémákat okozott.

Folytatása következik...

Szívremegés - 3. rész - Az Ördög, aki fészket rakott a ház alatt

Egyik reggel - még nagyon-nagyon régen - arra ébredtem fel, hogy a szobám egyik sarkában kikelt több száz kis pók. Egy egész kompánia kaszáspók horda. Anyukám persze jött a rovarirtóval, hogy megöli őket, de én olyan hisztit csaptam, hogy végül megkímélte az életüket. Azt képzeltem, szerencsét hoznak. Biztos voltam benne, hogy csak azért választották az én szobámat, hogy engem védjenek.

Sokáig azt hittem, hogy az Ördög a mi házunk alatt lakik. Amikor a kollégiumból hazafelé battyogtam, a lábaimat nehéznek éreztem és valahogy nem akaródzott hamar hazaérni. Mintha az egész telek egy képzeletbeli fekete lyuk kellős közepén lebegett volna, minden jót magába szippantva. Minden áldott péntek délután, amikor hazaértem, azt éreztem, hogy elfogy minden energiám. Nem is volt kedvem felkelni, holott a hét többi napján alig lehetett lelőni, mert mindig menni akartam valamerre. Nem akartam ott lenni. Menekülni akartam. Nem akartam hazamenni.

Akkor, amikor megjelentek a pókok, már biztos voltam benne, hogy a házzal valami nagyon nincs rendben. Voltak csótányaink, rengeteg bolhánk. Ilyen-olyan bogarak. A falakban furcsa kaparászó hang jelezte, hogy mászkál benne valami. Egerek voltak, de az én fejemben az Ördög volt az, aki így akart az őrületbe kergetni. Egyszer az udvaron találtam egy döglött patkányt. A fürdőszobánkban pedig megjelentek a békák. A furcsa, kopogó hangok miatt, ami a padlásról szűrődött le, sosem tudtam aludni. A ház nyilvánvalóan el volt átkozva. Szinte láttam magam előtt az Ördögöt, vörös pofával, hegyes agyarakkal, és szarvakkal, ahogy botjára támaszkodva hangosan röhög. Közben pedig árad belé az energia. A mi energiánk, akik ott élünk.

Nem tudtam aludni. Vagy rémálmok gyötörtek. Sokszor nap közben sem mertem bemenni a házba egyedül. Abban az időben vagy anyukámmal aludtam, vagy a nagymamám mellé kucorodtam be az ágyba. A képzelet, aminek nem tudtam gátat szabni, lassan felemésztett. Ott vicsorgott rám az ördög és én rettegtem. Megmagyarázhatatlanul rettegtem. Nem akartam diliházba kerülni, éppen ezért sose mondtam semmit.

Nyilvánvalóan nem lakott senki a ház alatt. Egy olyan falu szélén nőttem fel, ahova nem volt bevezetve a gáz, és nem volt kiépített csatorna rendszer sem. Vízisiklók éltek a vízóra gödörben és szippantós autó járt hozzánk leszívni a sok mocskot. Az egerek nyilván jól érezték magukat a vályogban, a pókok és a bogarak pedig könnyűszerrel bejutottak a házba a repedéseken keresztül. A békák pedig... nos... igen, volt ilyen. Egész pici bébi békák mászkáltak a csövekben és kötöttek ki a fürdőszobánkban. Történt mindez annak ellenére, hogy a ház makulátlanul tiszta volt. De falu volt és falu széle és vályog. Egy pánikbeteg, szorongó kislány fejében pedig így született meg az Ördög képe, aki fészket rakott a pince alatt.
Azt hiszem, ezzel tudom leginkább szemléltetni, milyen volt az élet a gondolataim fogságában. Hogy milyen hirtelen és félelmetes módon kezdett el irányítani engem a saját képzeletem. Hogy miért is volt olyan könnyű félnem a semmitől. Ez van egy szorongó ember fejében. Alaptalan gondolatok alakítják, formálják és gyúrják a félelmet egyre nagyobbra. Azt azonban kevesen tudják, hogy az, aki félelmet tud generálni a semmiből, nevetségesen könnyen tudja a félelmet semmivé változtatni.

Azt kérdezed, hogyan? Nincs erre semmiféle gyakorlat. Egyszerűen el kell képzelni! Le kell ülni az Ördöggel sakkozni. És legyőzni. Párbajra hívni. És legyőzni. Szavakkal az egóját bántani, hogy könnyeivel küszködve szaladjon el messzire. Ráordítani, hogy takarodjon és látni, ahogy megijed és odébb áll. A gondolatot te irányítod. Te vagy ennek a történetnek a forgatókönyv írója, a rendezője, a szereplői. És amit elképzelsz, az úgy fog történni. Nincs e mögött mágia. Ez egyszerűen így van és kész. Ha nem hiszed el, akkor olyan sokszor kell legyőznöd az Ördögöt, amíg el nem hiszed.

Persze erre nem úgy jöttem rá, hogy egyik reggel kinyitottam a szememet és tudtam. De félelmetesen egyszerűen történt. Anyukám abban az időben Louise Hay-t olvasott. Véletlenül került hozzám a könyv, aminek egyik kulcsmondatára mind a mai napig emlékszem: "A világban, amelyben élek, minden teljes, egész és tökéletes...". Ez vált az én mantrámmá, amikor a fejemben megjelent az Ördög képe. Elolvastam a könyvet és gyerek fejjel csak annyit voltam képes felfogni belőle, hogy a gondolatainkkal teremtünk. Úgy fordítottam le magamnak, hogy ha elképzelem, ahogy megölöm az Ördögöt, akkor az örökre el fog tűnni. Így tettem hát. Minden egyes alkalommal, amikor befészkelte magát egy rossz gondolat a fejembe, átfordítottam valami jóra. Így történt, hogy az Ördögöt különböző módokon kergettem el magamtól, így történt, hogy onnantól kezdve a gonosz volt az, aki rettegett tőlem. Aztán már nem volt Ördög a ház alatt. Örökre eltűnt a fejemből.

A gondolatoknak valóban teremtő ereje van. Tudtam ezt már akkor is és tudom most is. Sajnos ebben a világnak nevezett mókuskerékben sokszor elfelejtem ezt. De marha szerencsés vagyok, mert ilyenkor jön egy angyal, aki emlékeztet rá. Ha egy régi kedves gyerekkori barátnôm nem hívja fel rá, a figyelmemet ma este, akkor nem tudom, meddig maradtam volna most az Ördög karmai között. Ilyenkor  tudatosul bennem újra, hogy az Univerzum szeret engem. Hogy az élet még egyáltalán nem akar kiköpni magából. Valahol a lelkem legeslegmélyén mindig is tudtam, hogy nem vagyok halálos beteg. Mintha éreztem volna, hogy mindaz a sok rossz gondolat, félelem, ami a fejemben van, oda való és ott is kell lennie. Mert így volt jól. Így van jól. Akkor még tudattalanul csatároztam az Ördöggel, azóta tudatosan alkotok gondolatfoszlányokból kész történeteket. Minden egyes alkalommal, amikor megjelenik egy rossz gondolat a fejemben, helyettesítem valami jóval. Átalakítom. Legyőzöm az Ördögöt. 

Annyiszor eszembe jut, vajon mi lett volna, ha akkor gyerekként mégis a pszichiátrián kötök ki. Kórházba kerültem volna? Kaptam volna gyógyszereket? Kimaradtam volna az iskolából? Elkönyveltek volna dilinyósnak, aki nem mehet emberek közé? Vagy épp ellenkezőleg?

Most már hálás vagyok, amiért ez nem történt meg. Igen, akkor gyűlöltem mindenkit, aki nem értett meg, és haragudtam, amiért nem vittek orvoshoz és nem kértek segítséget. De így felnőtt fejjel tudom, hogy az országnak azon a részén belebeszélték volna a szüleim fejébe, hogy antidepresszánsokat kell szednem. És akkor... minden egyes gondolatom elapadt volna. A színes fantáziavilágom beszürkült volna és talán soha többé nem álmodtam volna komplett történeteket. Elzáródott volna egy csap és most nem lennék az, aki vagyok. Talán épp ezért történt minden úgy, ahogy. Talán mindannak, ami történt, eleve elrendelt konkrét oka volt. Hogy azzá váljak, aki most vagyok.

Úgyis mindig ott lyukadok ki, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Minden úgy történik, ahogy kell. Mert most így le tudom írni a véleményemet, hogy ha egy gyerek kerül a képzeletbeli Ördög csapdájába, akkor először pszichológustól kell segítséget kérni és csak a nagyon-nagyon végső esetben gyógyszerekkel tömni. Ez csupán az én véleményem. Hogy miért vagyok gyógyszer ellenes, azt majd egy következő történetben elmesélem.

Folytatása következik...

Szívremegés - 2. rész - Álomvilágom biztonságában

Olvastam egy cikket arról, hogy a művészek legtöbbjének van valamilyen agyi defektje. Zenészek, írók, festők, színészek és mind szenvednek a saját elméjük börtönében. Drogok, alkohol, öngyilkosság, önpusztító élet, halál. Biztos voltam abban, hogy rám is ez vár majd.

Világ életemben élénk volt a fantáziám. A házban, ahol felnőttem, hat szoba volt. Nyaranta a meleg miatt gyakran lehúztuk a redőnyöket. Amikor azt hittem, nem lát senki, egész történeteket játszottam el. Én voltam az összes szereplő. Hercegnő voltam és a kezemet csókolgattam, ami épp akkor a szőke herceget szimbolizálta. És lelki szemeim előtt igenis láttam a szőke herceget. Aztán a plüss állataimból egy húsz fős osztályt alkottam és számolni tanítottam őket. Vagy a gyerekeket csődítettem össze a faluból és a saját udvarunkon játszottunk iskolásdit. Az álmaim színesek voltak és izgalmasak. Sosem tudtam jókat aludni, mert az agyam magát önállósítva éjszakánként ezer más életet élt. Gyerekként ezt nem értettem, csak azt tudtam, hogy nagyon furcsa dolgok játszódnak a fejemben. Sokszor előfordult, hogy a fantáziámat hívtam segítségül, ha a figyelem középpontjába akartam kerülni. Mindig volt a tarsolyomban egy jó kis történet arra az esetre, ha a barátaim elfejtenék, hogy én is a világon vagyok.

Amikor elkezdődtek a pánik rohamok, azt éreztem, hogy az elmém fogságába kerülök. Mert minél jobban féltem egy betegségtől, a fájdalomtól vagy a haláltól, a fejemben annál élénkebben jelentek meg képek arról, hogy mindez meg fog történni. Nem tudtam megálljt parancsolni az agyamnak, hogy álljon le s ne szívasson tovább. A saját fantáziám lett a legnagyobb ellenségem. Az ajándék, amit erre az életre választottam, az alkotás ajándéka, hirtelen pokollá vált és nem akartam. Nem akartam élénk fantáziát, nem akartam történeteket alkotni, mert mindez összekapcsolódott a félelemmel.
Ennek ellenére rendületlenül írtam, hogy kiürüljön belőlem a rettegés. Ha beszélni nem beszélhettem róla, akkor is jó volt valahogy kiadni magamból. És minél jobban féltem, minél erősebb volt a szorongás, én annál termékenyebben ontottam magamból a szavakat.

Meg tudom érteni a művészeket. Meg tudom érteni azokat, akik végül elszakítják magukat ettől a világtól és feladják. Mert tudom, milyen érzés, amikor a gyűrűző gondolataidat nem tudod leállítani.  Marha szerencsés vagyok, amiért én sose jutottam el erre a pontra. Mert valahol a lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy egyszer majd minden rendben lesz. Hittem benne. És a hit éltetett. Csak az akarat hiányzott. Az akarat hiánya tartott a tegnapban, de a hit segített abban, hogy a mába lépjek.

Amikor a középiskolában felsőbb osztályba léptem és az életemben előtérbe került a szerelem és a fiúk iránti vágy, valahogy a félelmeim is átalakultak. Ezt az időszakot átvészelni jóval egyszerűbb volt. Már nem figyeltem a testem apró tüneteire, már nem véltem halálos betegséget felfedezni a furcsaságok mögött, amit a testem produkált. Hogy értsd, amit mondani akarok, én voltam az, aki attól is pánikba esett, ha reggelre bolhacsípést talált magán. Vagy amikor először felfedeztem, hogy az arcom nem szimmetrikus. Sőt előrébb megyek, akkor is pánikrohamot kaptam, amikor felfedeztem a mellbimbóim mögött egy-egy duzzanatot. Biztos voltam benne, hogy mellrákom van, holott csupán annyi történt, hogy elkezdtem serdülni és a melleim növésnek indultak.

Azokban az években az emberektől féltem. Sok embertől kis helyen. Nem mentem fesztiválokra, nem voltam koncerten vagy moziban. Színházban is ritkán, de én akkor is a folyosó mellett, az ajtóhoz közel ültem. A buszon szigorúan ajtó mellett álltam vagy foglaltam helyet és ha feszélyezett a sok utas, egyszerűen leszálltam. Vagy fel sem szálltam. Senki sem kételkedett a szavamban, amikor azt mondtam, hogy nem jött a busz. A tini éveim elrepültek úgy, hogy csak néha vettem részt suli bulikon vagy mentem el discóba. Sosem ittam alkoholt, mert teletömtem magam nyugtatóval, hogy emberek közé tudjak menni. Mindig olyan ruhát választottam, amiről biztosan tudtam, hogy nem fog senkinek sem feltűnni. A gimiben slampos voltam, susogós gatyában jártam, apukám ingjeit, pulcsijait hordtam, mert abban éreztem magam biztonságban. Azt éreztem, hogy ezek a ruhadarabok erőt adnak és elrejtenek. Minden ujjamon gyűrűt viseltem, mindkét fülemben négy lyukat fúrattam (a kollégium étkezdéjében biztosító tűvel... igen, voltak azért merész húzásaink), úgy nézhettem ki, mint egy deszkás-punk-rocker hibrid. Reménytelenül szerelmes voltam non-stop. Általában valaki olyanba, aki elérhetetlen volt. Valami sztárocska, vagy regény hős, vagy régen eltávozott költő. Ady, Tímár Mihály, a Baradlay fivérek, Raszkolnyikov, Ben Affleck... csak, hogy említsek néhány nevet.
Rettegtem a fiúktól. Ugyanakkor vágytam is rájuk.

Emlékszem egy pár napos nyaralásra a Tisza tónál. A barátaim vettek rá, hogy menjek el. Kibéreltünk egy kis házat, aminek az udvarán volt medence is. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy a medencében áztassam magam és az legyen az egyetlen problémám, hogy ne felejtsek el fél óránként a hátamról hasra fordulni. De a barátaim bulizni akartak. Valami koncert sorozat volt a tó parton, élő zenekarokkal, nyüzsgéssel és rengeteg, rengeteg emberrel. Ott ültünk egy zsúfolásig megtelt tér közepén, hot-dogot ettünk és néhány asztallal odébb, pont velem szemben megpillantottam egy gyönyörű fiút. Vagyis, a barátaim hívták fel arra a figyelmemet, hogy a fiú engem bámul. Sötét, kócos haját egy idióta, hawaii mintás sapka alá dugta és pillantásában volt valami csábító, amivel azt akarta üzenni, hogy a vacsorája után desszertként engem akar elfogyasztani. A szívem azonnal a torkomba ugrott, amikor összekapcsolódott a tekintetünk. Csontos arcának vonásai magabiztosságot és erőt sugároztak, amitől egyszerre kezdtem rettegni és gyönyörűnek érezni magam. Miközben azon gondolkodtam, hogy ugyan hogyan történhetett meg az, hogy ez a fiú kiszúrt engem a tömegből, ő felpattant és határozott lépteken elindult az asztalunk felé. Magas volt és izmos. Most is látom magam előtt a mintás inget és a világos barna térdnadrágot, amit viselt, lábán valami pedig színes strandpapucs, amit elmosolyodtam. A barátnőim lázban égtek, halkan ujjongtak és sutyorogtak, miközben én a menekülési útvonalat kerestem. Minél közelebb ért én annál jobban rettegtem. Egyértelműen idősebb volt nálam és testfelépítéséből ítélve rendszeresen sportolt. Amikor odaért hozzánk, hanyag mozdulattal rátámaszkodott az asztalra és egész közel hajolt hozzám, hogy lássam, szeme színe egész sötét barna. Gyönyörűnek találtam őt. Férfiasnak. Mély, reszelős hangon motyogott valami vicceset, amitől a barátnőim kuncogni kezdtek, majd bemutatkozott. Isten bocsássa meg nekem, nem emlékszem a nevére, valami "b" betűs volt, azt hiszem. Nevekben sosem voltam jó. "Meghívhatlak egy italra?" - kérdezte tőlem, miközben tekintete fogva tartotta az enyémet. Nem létezett számára más csak a szemeim, és olyan átható pillantással meredt rám, amitől levegőt is elfelejtettem venni. Nyeltem egy nagyot mielőtt feleltem, nem akartam, hogy bolondnak higgyen. "Ne haragudj, de van barátom." Ez persze nem volt igaz, de eszem ágában sem volt kettesben maradni azzal a fiúval. Ettől meghökkent és meg is sértődött, mert mielőtt tovább állt még hozzám vágta: "Akkor jobb lenne, ha nem bámulnál rám úgy, mintha csak arra várnál, hogy felszedjelek." Eloldalgott én meg kaptam az ívet a barátaimtól, hogy milyen hülye vagyok, klinikai eset és társai. Mérges voltam rájuk, egy igazi meg nem értett áldozat. Az éjszaka további része részemről hasmenéssel telt, a barátaim egy idő után pedig unták, hogy folyton a wc-re rohangálok. Azt mondtam nekik, hogy valószínűleg felfáztam.

Ez a történet, így ebben a köntösben, akár romantikusnak is hangozhat, de én ott, abban percben a félelem legmélyebb bugyraiba merültem. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy messzire fussak.
Sokáig ábrándoztam erről a sötét szemű idegenről. Hogy egyszer majd elmondom neki, hogy mennyire lehengerlőnek találtam és ha nem vagyok egy idegroncs, akkor igenis elmentem volna vele meginni valamit.

A fenti eset, máshol, más szereplőkkel, párszor még megtörtént velem. Nyilván, miután már több tapasztalatot szeretem a fiúk terén, annyira nem volt vészes a dolog. De a tény, hogy a pubertás éveimet az attól való félelem kötötte le, hogy kiszúr magának egy fiú a tömegben és akar tőlem valamit, keserű ízt hagy mind a mai napig a számban.

Biztonságban éreztem magam az ábrándjaimban. Egész álomvilágot építettem fel, amiben én irányítottam a történéseket. Amiben nem féltem a fiútól, amiben én voltam minden férfi álma, amiben az első csók, az első intim együttlét is tökéletes volt. A valóságban pedig... futottam olyan fiúk után, akiknek nem kellettem, eltaszítottam azokat, akiknek igen, és miközben azt mutattam, hogy tökéletesen ura vagyok az életemnek, rettegtem a következő pánikrohamtól.

Mindeközben végtelenül egyedül éreztem magam. Egyedül voltam, mert abba a csapdába esetem, hogy nem mertem igazán kitárni magam a világnak. Hazudtam. Nagyon sokszor. Azoknak, akiket a legjobban szerettem. Azokkal voltam a legkegyetlenebb, akik a legtöbbet jelentették számomra. Mert még attól is féltem, hogy őket elveszítem. Haragudtam, amiért nem értenek meg és játszottam az áldozatot. Haragudtam magamra, amiért nem voltam képes egyedül lerendezni a fejemben a szorongást és a pánikrohamokat. Gyengének éreztem magam, amiért nem tudom egyedül leküzdeni. Haszontalannak éreztem magam, mert azt hittem, én vagyok az egyetlen a világban, aki nem tud a félelmein felül kerekedni. Szó szerint megvetettem magam. És elnyomtam az igazi önmagamat.

Ha visszamehetnék, hogy találkozzak az akkor önmagammal tudod, mit mondanék neki?
"Jól csinálod, baszd meg!" Így, ilyen kegyetlenül. Ilyen csúnyán és ilyen nyersen. Azt mondanám "Erős vagy és bátor, és igenis jól kezeled, igenis mindent jól csinálsz!" Az tanácsolnám "Nyisd ki a szívedet, mert olyan sokan vannak körülötted, akiknél jó kezekben van. Higgy abban, hogy ami most gyengévé tesz, később az lesz a te fegyvered egy sokkal nagyobb jóért folytatott harcban. Hogy azért kaptad mindezt, mert annyira erős a lelked, hogy el tudja viselni a terhet. Hogy olyan erős testet kaptál, amit egy ostoba negatív gondolat nem tud beteggé tenni. Nagy dolgokat fogsz még tenni, de addig az út rögös lesz. Csak tárd ki a szíved és engedd, hogy a szeretet beáramoljon! És az isten áldjon meg, TARTS KI!"

Azt hiszem, ha visszamehetnék, megcsókolnám azt a fiút. Belebújnék nagy erős karjaiba és mélyen beszívnám az illatát, hogy aztán később regényt írjak erről a kis nyári kalandról. Azt hiszem, ezt az egyet inkább így csinálnám...

Folytatása következik...

Szívremegés - 1. rész - Kezdetek

Az emberek nem szeretnek sem a pánik betegségről, sem pedig a szorongásról hallani. Sem olvasni, sem tudomást venni semmilyen formában. Az sem, aki elszenvedője, az sem, aki lát valakit, hogy elszenvedi és az sem, aki tudja, hogy van ilyen dolog is a világon.

Azt tapasztaltam, hogy ezt az emberek nem veszik olyan komolyan, mint valami olyan halálos betegséget, aminek egyértelműen kimutatható tünetei vannak, és amibe akár bele is lehet halni. Népbetegség, divat betegség, iskola undor, munka undor, lustaság tünet, és még sorolhatnám milyen nevekkel címkézik meg. Pedig higgyétek el, sokkal komolyabb ez a probléma, mint amit el tudtok képzelni.

Az elmúlt húsz évem jórészt azzal telt, hogy másokat próbáltam meggyőzni arról, hogy a fizikai tüneteket okozó rettegésem mögött nem az áll, hogy így vívjak ki figyelmet. Az esetek túlnyomó többségében süket fülekre találtam, és szépen lassan magam is elhittem, hogy mindaz a sok tünet amit produkálok csupán figyelemfelkeltés.

De kezdjük az egészet az legelején. És ha gyűlölöd a témát, most rögtön fejezd be az olvasást. Ha szerinted a pánikbetegség nem igazi betegség és nem veszi be a gyomrod, hogy ezt a problémát az egyén nem tudja magától pikk-pakk megoldani, akkor azonnal keress más olvasni valót.
Azt már az elején szeretném leszögezni, hogy a saját tapasztalataimról beszélek, nem tudom, másnál hogyan zajlik mindez. Illetve előre elnézést kérek mindazoktól, akik érintettek és megbántva fogják érezni magukat, mert igen drágáim, meg fogtok bántódni. De mindez az én tapasztalásom, az pedig, hogy ti hogyan reagáljátok ezt le, az a tiétek.

Még most is abbahagyhatod az olvasást. Nem? Rendben van, de ez a te döntésed, ne puffogj nekem később és ne siránkozz!

Húszmilliomodjára is elmondom, hogy fogalmam sincs, mi váltotta ki nálam a rohamokban jelentkező pánikot. De az elsőnek minden egyes másodpercére emlékszem. 12 éves voltam és egész napos hasmenéssel küszködtem, mert előző nap a fáról legeltem a mosatlan gyümölcsöt. A nap végére már nem tudtam, mi jön ki belőlem, hisz jóformán egész nap nem ettem semmit. És ekkor történt. A gondolatom az volt, hogy ha nem visznek azonnal orvoshoz, akkor biztosan meghalok. Biztos voltam benne, hogy halálos betegségem van és meg fogok halni, ha nem vizsgáltatnak ki. Ordítva, sírva rohangáltam a házban és könyörögtem a szüleimnek, hogy vigyenek orvoshoz. Kaptam egy negyed szem nyugtatót és hogy úgy mondjam idegesen el lett küldve aludni. Nem emlékszem nyugtatgatásra, simogatásra, ilyen emlékem nincs. Ha mégis ez történt, akkor sajnálom, hogy az emléket kitörölte az agyam. Így felnőtt fejjel már nem hibáztatom a szüleimet, mert én sem tudom, hogyan reagáltam volna le egy ilyen szituációt a saját gyerekemmel. Úgy, hogy közben a saját életem is romokban hever. De évekig dédelgettem a haragot magamban és őket hibáztattam azért, mert nem vittek orvoshoz. Az a nyár gyorsan eltelt. Nagypapám öreg Moskvich-ában üldögéltem egész nap és kiolvastam öcsém összes képregényét. Így éltem túl a napokat. Éjszakánként pedig olyan jól aludtam, hogy ennyire jókat azóta sem. És nem, nem vizsgált meg orvos azon a nyáron.

Szeptemberben elkezdődött az iskola és a helyzetemet valamelyest ez javított, szépen el is múltak a pánikrohamok. A kollégiumban éreztem jól magam. De ez az idill sem tartott sokáig. A tünetek visszajöttek. Rémálmok, kialvatlanság. Általában arról álmodtam, hogy felrobban mellettem egy bomba és haldoklom. Sokszor az osztálytársaimat láttam kicsavart testtel magam mellett feküdni a földön és üveges szemekkel hozzám beszélni. Ezekről senkinek sem mertem beszélni, mert a halálnál csak attól féltem jobban, hogy diliházba kerülök.

Nem emlékszem pontosan mikor történt, de a kollégiumban az egyik nevelőnek valahogy feltűnt, hogy pszichológushoz kellene vinni engem. El is mentem egyhez, aki javasolta a szüleimnek, hogy szedjek tablettát. Nem emlékszem a nevére, ilyen kis rózsaszínes-narancssárgás cukorka ízű gyógyszer volt. Szerettem. Segített. A pszichológushoz egyszer vittek el, után soha többé. Emlékszem a pillanatra, ahogy ott ültem a váróban. Annyira boldog voltam, hogy végre meghallgatták a könyörgésemet, hogy most majd végre meggyógyulok, mert van, aki segít. Aztán rajzolnom kellett és a rajzomat kielemezte az a nő és arra gondoltam, hogy ez hülye, mert a rajzommal egyáltalán nem azt akartam kifejezni, amit szerinte. Én egy ember alakot rajzoltam, ami bedob egy kígyót a szakadékba. Arra gondoltam, én vagyok az az alak, akinek a félelme a kígyó és elkapom és megölöm. Legyőzöm. Erre az a nő (nekem ő csak nő marad) azt állította, hogy én vagyok a kígyó és engem hajítanak bele a szakadékba. Nem javítottam ki. Csak bólogattam. Mert már akkor is remekül értettem ahhoz, hogy ne mondjam ki, amit gondolok, hogy fojtsam magamba az őszinte véleményemet. Miután megtörtént a konzultáció, a nő eltűnt a szüleimmel. Nem tudom, mennyi ideig beszélgettek vele és miről, de nekem óráknak tűnt az az idő, amit szorongással tarkított feszült várakozással töltöttem. Mint mondtam, soha többet nem vittek el engem ahhoz a pszichológushoz. De a gyógyszereket attól kezdve napi háromszor rendszeresen szedtem.

1999-ben érkezett az életembe az első angyal. Így neveztem el azokat az embereket, akik ezen a különös pánik-szorongásos ösvényen a segítségemre vannak. Szégyellem nagyon, de nem tudom, ki volt az. Nem tudom, ki volt az a személy, aki azt javasolta, hogy kezdjek el naplót vezetni. Hogy írjam le a mindennapjaimat, a vágyaimat, a félelmeimet, hogy épp mit élek át, amikor szorongok. És ez segített. Ez a módszer volt a mentőövem a következő tizenakárhány évben.

Pár évvel később megkerestem azt a pszichológust, akinek Szolnokon volt praxisa. Azt gondoltam, hogy majd a heti 1000 Ft-os zsebpénzemből ki tudom spórolni a havi egy alkalomra valót. Aztán jött a hideg zuhany, 4000 Ft-ba került nála egyetlen óra. Felhívtam apukámat és bevallottam neki, hogy elmentem hozzá. Felajánlottam neki, hogy a felét kifizetem, de segítsen a másik felével. Azt mondta, hogy ezt nem engedhetjük meg magunknak és nekem nincs is erre a pszichológusra szükségem. Mert mindent meg tudunk oldani magunk, ha igazán akarjuk. Hogy igenis nekünk magunknak kell megoldani a problémáinkat, nem pedig mástól várni a segítséget. Beletörődtem. Hiszem, hogy mindennek oka van, valószínűleg jobban jártam azzal, hogy egyetlen percet és forintot sem fecséreltem erre. Ennek ellenére végigrettegtem a középiskolát és számos olyan élményt hagytam ki, amit szerettem volna átélni, de a félelem ebben visszatartott. Inkább csak csináltam sok hülyeséget és csak akkor beszéltem a betegségemről, amikor muszáj volt.

Betegség. Betegséggel ruháztam fel magam. Halálos betegséggel. Egy idő után pedig, a rengeteg "jaj, már megint ezzel jössz", "mi a francot csináljak veled", "akkor mégis hogyan segíthetnék", "nekem nincs most erre időm", "hagyjál már békén", "tegyél már végre rendet a fejedben" után jobbnak láttam, ha kussolok. A szavaknál jobban csak a tekintetek fájtak. Amikor úgy néztek rám, hogy nem hitték el, hogy nagy a baj. Amikor egyértelműen jelezték, hogy biztosak abban, hogy csak eltúlzom az egészet. A saját félelmük, a szánalmuk, a meg nem értésük. A kedvencem pedig a háziorvostól a következő mondat volt: "legközelebb majd csak akkor gyere, ha tényleg komoly betegséged van".

Így utólag visszagondolva biztosan nem volt egyszerű dolga a szüleimnek. És így felnőtt fejjel már megértem őket. Nekik is megvolt a saját bajuk, egyszerűen pont rosszkor lettem pánikbeteg. A legrosszabb az, hogy láttam a tekintetükben a saját kudarcukat is. Hogy nem tudnak segíteni, mert nem tudják hogyan segítsenek. Mert a fejükben ott kattogott a saját sztorijuk. Mert azt a saját bőrömön tapasztaltam meg,  hogy teljesen mindegy mi a valóság, ezt gyönyörű színre színezi a sztori, ami ott van a fejünkben. És ez a sztori néha hazudik. Ott lobogott a kudarc a szemükben és én bűntudatot éreztem, amiért miattam érzik cefetül magukat. Nem akartam beteg lenni, nem akartam, hogy tudjanak róla, nem akartam, hogy rossz legyen nekik miattam.

El kellett telnie jó pár évnek, hogy a saját sztorimat felülírja a valóság. Az, hogy a szüleim valójában rettegtek attól, hogy nem tudják mi bajom van és nem tudják, mit csináljanak. Épp ezért volt számukra egyszerűbb felhúzni a falat és ostoba hisztinek elkönyvelni a problémámat. Én pedig segítettem nekik ebben, mert egy idő után csak csendben szenvedtem. Nem szóltam semmit. És szenvedtem a bűntudattól, amiért hibáztattam őket azért, hogy nem kérnek segítséget, vagy ha kértek, akkor rossz embertől. Nem tőlük vártam a megoldást. Csupán csak annyit, hogy keressenek nekem egy terapeutát, aki tudja, hogyan kell kezelni ezt a problémát. Talán csak... nem tudom... talán én nem voltam soha egyértelmű azzal kapcsolatban, mit akarok.

Húsz éve már ennek, ez csupán a kezdet volt. Különös életutamnak itt még koránt sincs vége. De pánikból és szorongásból egyszerre ennyi is elég. A java majd csak ezután jön...

Folytatása következik...