A közhely igaz... tényleg a szeretet a legfontosabb

Amikor beléptem életem harmincadik évébe, nagyot fordult velem a világ.

Jól emlékszem 2014 augusztusára, amikor azon az ominózus „emkábés” búcsú bulin Krisz azonnal írt egy sms-t a tesójának, hogy van egy lány Magyarországon, aki nagyon ki akar menni Angliába. Emlékszem, mekkorát dobbant a szívem, amikor az (akkor még) ismeretlen lány visszaírt… „lenne itt egy idősek otthona, ahova mindig keresnek embert… de két héten belül ki kellene jönnie, azt meg tudja oldani?” Persze, nem tudtam megoldani, mert se pénzem, se bátorságom, se eltökéltségem nem volt. Csak az érzés, hogy „igen, menni akarok, nagyon akarok” Nem kellett sok idő, csupán fél év, és azon kaptam magam, hogy a Liszt Ferenc repülőtéren (ami nekem örökre Ferihegy marad) elbújva egy bokor mögött zacskóba hányok, mert annyira rettegek attól, ami rám vár. Kezdve a repüléstől, a költözésen át, egészen az interjúig. Mindössze 15 ezer forintot költöttem a jegyre, tele voltam adóssággal (mert persze nem sikerült fél év alatt összegyűjtenem a pénzt), így nem lett volna nehéz a cél előtt az egészet feladni. Mert fel akartam adni. Hagyni az egészet a francba. Még az is megfordult a fejemben, hogy visszakönyörgöm magam a szuper kis albérletembe és az akkor már olyannyira utált munkakörömbe csak azért, mert rettegtem a változástól, attól, hogy végre egyedül legyek önmagammal és megvalósítsam régóta dédelgetett álmomat. Hála istennek, ott volt velem Lilla és Gábor, akik olyan visszafogottan és csendesen és láthatatlanul támogattak, hogy a teher, ami a vállamra nehezedett (a teher, amit magamnak kreáltam) olyan könnyűvé vált, hogy végül mégis beálltam a reptéren abba a kurva hosszú sorba, felültem arra a kurva pink madárra és elrepültem a „ködös Albionba”. Az Egyesült Királyságba, egy nyolc éves kislány álmainak színhelyére, az én igazi álomvilágom valóságába, ahova olyan sokszor elindultam már, de valami miatt sosem jutottam el. Mert nem volt elég erőm, mert nem volt itt az ideje. 

Hogy a CareHomeba miért vettek fel? Máig sem tudom. Banki pályafutásom során nagyon sok interjút vezettem, tudtam jól, mit hogyan és mikor, de amit én produkáltam azon napsütötte március végi délelőttön, az egyenlő volt nullával. Katasztrófa. Fél fülemre megsüketülten, álmosan és fáradtan, a döbbenet miatt, amit az váltott ki, hogy az égegyadta világon semmit sem értetettem abból, amit körülöttem hablatyolnak. Én! Aki húsz éve tanult angolt, aki hat éve volt angol telefonos ügyfélszolgálatos, aki két tequila után még az anyját is el tudta volna adni a pesti éjszakában. De ott voltam. És szar voltam. Mégis felvettek. Minden olyan simán ment. Eleve elrendelve. Pont úgy, ahogy annak lennie kellett. Életem új fejezete azon a napon kezdődött. Harminc éves koromban, március huszonhetedikén, Winchesterben, az egyik leggyönyörűbb angliai történelmi városban.

Az elmúlt kilenc hónap gyorsan elrepült. Néha megdöbbenek azon, hogy rohan az idő. Mi meg csak kapkodjuk a fejünket és próbáljuk utol érni magunkat, vagy megörökíteni a számunkra fontos pillanatokat, hogy örökké megmaradjanak. Néha pedig egyszerűen csak szeretnénk megállítani az időt.  Nem fogok finomkodni, a munka a CareHomeban nem volt leányálom. Nekem mégis ott kellett lennem és ott kellett dolgoznom. Akkor még nem tudtam miért, de azt hiszem, egyre inkább kezdem érteni. Sérelmeket kellett feldolgoznom, érzéseket kellett elengednem, és ami a legfontosabb, szembesülnöm kellett, legnagyobb félelmemmel, a halállal. A halállal, ami legalább olyan gyönyörű, mint amilyen ocsmány, ami legalább olyan felszabadító, mint amilyen erővel képes gúzsba kötni. Számomra… nem volt szép. Nem élveztem, nem volt jó, és legszívesebben kitörölném az emlékeimből. Amit azonban megtanultam az az, hogy a halál nem vesz el, a halál nem bánt, nem árt, nem okoz fájdalmat és nem kárörvend, hanem épp ellenkezőleg… a halál maga a felszabadító megváltás. A vége valaminek. De egyben elhoz valami újat is. Nem kér számon, nem büntet és nem ellenség. Sokféle halált láttam. Mindegyikben ott volt a nyugalom, mint amikor egy nehéz nap után megpihen az ember. Számunkra félelmetes, de annak, aki átéli… biztos vagyok benne, hogy legalább olyan csodálatos, mint megszületni. 

De persze egy jó pánikbeteg, az az ember, aki a szorongásai rabja, nem tudja azonnal felfogni, hogy mindaz, ami körülötte történik, valójában érte van és nem ellene, így ahogy annak lennie kellett, a pánikrohamok ismét megkeserítették az életemet. Talán én generáltam őket, talán így akart jelezni a belső énem, hogy ideje tovább mennem, mert azt, amit meg kellett tapasztalnom, megtapasztaltam, amit meg kellett tanulnom, megtanultam. Még, ha akkor, abban a pillanatban fogalmam sem volt arról, hogy mi miért is történik. 

Mennem kellett. Nem tudtam, de éreztem, hogy mennem kell. A CareHome, a ház, ahol éltem, a város, még maga Anglia is köpött ki magából. És én, életemben először, nem maradtam a jól megszokott biztosban, hanem mentem. Mentem, amerre a Sors vitt. Mentem, amerre a szívem vágyott.

Most itt vagyok Dundeeban. Skóciában, ami mindig is cél volt, ami egész kicsi gyerekként megfertőzött (mikor, hol, hogyan és miért még nem tudom). Itt vagyok. Hogy meddig, még nem tudom. Hogy mit kell megtapasztalnom itt, még nem tudom. De ha tovább kell állnom, tudni fogom. És menni fogok. Mert már nem félek tovább menni, nem félek változtatni, nem félek a biztosat feladni a bizonytalanért. Ez az igazi szabadság. A bátorság és az önmagunkba vetett hit. Hogy elhisszük, mindaz, ami körülöttünk történik, valójában értünk történik és nem ellenünk. Hotelekben takarítok. Igen! Diplomám van, bankban dolgoztam, és mégis itt Skóciában takarítok és nem bánom. A kezem repedezett és száraz a sok vegyszertől, a körmeimet tövig rágtam a sok idegességtől, az alaptalan félelmek miatt, amiket magamnak generáltam. De nem érdekel. Elhagytam a hazámat, az otthonom azért, hogy megéljek egy álmot. Itt élek, de magyar vagyok és örökké az is maradok. Hiszem, tudom és vallom, hogy nem attól magyar a magyar, mert Magyarországon él, hanem attól, ami a szívében van. És az én szívem örökké magyar marad. Még akkor is, ha kezdettől fogva Skóciába szerelmes. Hisz a bakfis is elhagyja a szülői házat, ha megtalálja élete párját. Gyökereit soha nem ereszti, de arra megy, amerre a szíve viszi.

Éjfélt ütött az óra. Egyedül vagyok egy számomra még ismeretlen helyen. Egyedül. Mégis ez életem egyik legcsodásabb szilveszterét élem át. Magammal. Az emlékeimmel. Életem eddig elmúlt több, mint harminc évével. A felismeréssel, hogy új kor köszönt rám, hogy ideje felnőni. Elengedni azt, ami már nem szolgál, ami nem támogat, ami csak árt, és teret adni mindannak az újnak, ami még jönni fog.

Sok helyen olvastam, hogy 2016 a lezárás és az elengedés éve lesz. Szeretettel várom ezt! Az összes exem, minden rég volt szerelmem adatlapját lecsekkoltam „fészbukon”. Volt, amelyik megmosolyogtatott, máshol csóváltam a fejem, és olyan is volt, ahol nem értettem, miért is volt az illető az életem része. Elengedni ezeket nehéz lesz. Mert minden egyes szerelem adott valamit nekem, ami hozzásegített ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok. Azt hiszem, nem is akarom őket elfelejteni. Elengedni, igen, de elfelejteni sohasem. Mindegyikük egy fontos darab, ami kiszínezi a szívemet. Az első, a második, a sokadik, a reménytelen, akinek csak a második voltam, akinek az első, akinél az utolsó a sorban, aki csak engem akart, de akit én nem, és akit én akartam, de ő engem sohasem. Ismerős ugye? Ugyanaz a tapasztalás mindannyiunk számára. Lassan két éve már, hogy a szingli nők táborát gyarapítom, azokét, akik tényleg egyedülállóak és nem keresnek pillanatnyi örömöt, gyönyört valami adonisz vagy aphrodité karjaiban. A magány megtanított arra, hogy tiszteljem önmagam. Hogy rájöjjek, ki is kell nekem. Hogy mi az a mérce, ami igazán fontos. Az egót félresöpörve a tisztán látni, szívvel érezni, lelket felismerni. Rájönni, hogy valójában a lélekhez vonzódom, függetlenül a fizikai testtől. Nem félni a valódi érzéstől, hogy a test mulandó, a lélek örök. S felismerni, hogy az igaz szerelem a lelket szeretni.

Nem csak a szerelmet kell elengedni. Vannak olyan baráti kapcsolatok, melyek már a végét járják. És vannak olyanok is, melyek csak most értek meg arra, hogy kiteljesedjenek. Tudom, hogy azoknak az embereknek, akiknek itt kell még maradnia, maradni fognak. A Harcos és Fénylény, akikhez fel kellett nőnöm. Mert mindig is tudtam, hogy összeköt minket egy láthatatlan kapocs, csak eddig ez olyan elérhetetlen volt számomra. Olyan misztikus és félelmetes, amit valahol a lelkem legmélyén próbáltam elnyomni. Azt hiszem, most már eljutottam arra a szintre, ahol ők rezegnek. Mert már nem félek attól, hogy beengedjem őket. Már nem félek attól, hogy ha a Sors így kívánja, elengedjem őket. Ha, úgy kívánja! Tőlük tanulni eddig rettentő volt számomra, de most kihívás. Beengedni őket a legnagyobb félelem, mert erejük olyan nagy és részegítő, amit nem szívesen enged el az ember. Készen állok rá.

Itt vannak a Támaszok, akik akkor is jelen vannak, amikor senki más. Ha nem beszélek velük fél évig, nem kell attól rettegnem, hogy elfejtettek, vagy nincsenek, mert tudom, hogy vannak. Mindig akkor bukkannak fel, amikor arra a legnagyobb szükségem van. Angyalaim ők, s én az övék.  

A Legjobbam, aki örökké az marad. Aki a lelkem egy darabja, aki oly sok életen át elkísért. Akihez oly sokszor voltam hűtlen, aki oly sokszor megbocsátott, s hagyta, hogy életében beteljesítsem azt a feladatot, amire mindig is szüksége volt. Az a mozaik darab, ami kiegészít. Még akkor is, ha eltávolodunk, akkor is, ha szorosan öleljük egymást s félünk elengedni, akkor is, ha a pofonok, amiket egymásnak adunk, égeti az arcunkat.

A Mester, aki egyszerre őrangyal, vezető, támogató, társ, szülő és saját magam tükörképe. A legszebb és legszörnyűbb önmagam kivetülése.

A lista végtelen. Általános iskola, középiskola, főiskola, kézilabda csapat, tánccsoport, munkahely, tanárok, tanítványok, főnökök, munkatársak, beosztottak, falu, város, utca, háztömb, útvonal a munkába, ismeretlen mosolyok az utcán, szerelmekhez kapcsolódó lelkek, filmen vagy színházban életre keltett karakterek, reménytelen szerelmek, soha nem viszonzott érzelmek, a kellek és a nem kellek, a boldogság, a bánat, az, aki csak bosszant, aki megbánt, aki feledtet, aki szembesít. Életem legfájdalmasabb karmikus kapcsolata, a Sziklaember. Akit, (legyen bár további ezer közös életünk), én akkor is örökké szeretni fogok, amikor valójában gyűlölök.
Mindenkit, aki még csak ezután jön. Aki képes és mer pofont adni, aki simogat, aki megvéd, aki bánt. Olyan hosszú a lista, hogy éveken át írhatnám, akkor sem lenne vége. Fontosak. 

Ahogy a család is. Éveket töltöttem azzal, hogy a szüleimre haragudtam azért, mert megromlott a házasságuk és ennek ellenére sem váltak el, hanem kínszenvedtek évtizedeken át. Haragudtam rájuk akkor is, amikor azt élték, amikor megélték, amit meg kellett, és akkor, amikor maradtak, és végre, amikor kiléptek és megtalálták saját boldogságukat. Olyannyira haragudtam rájuk, hogy elfejtettem azt a mélyről jövő, őszinte és tiszta szeretet, amit irántuk érzek. Sok időbe telt, mire rájöttem, hogy az ő életüket nem élhetem, azt, amit nekik kell megtapasztalniuk azt nekem nem szabad. Azt, hogy az ő kabátjukat nekem bizony le kell vetnem. Rájönni, hogy haragudni milyen könnyű, szeretni azonban végtelen. Mert az én feladatom irántuk az őszinte, mélyről jövő, tiszta szeretet. A támogatás, az elfogadás és a hála. A szeretet. Mindenek felett, a szeretet

S nem csak a szülőket, hanem a nagyszülőket, a testvéreket, az unokatestvéreket és a családi minden egyes tagját szeretni. Nagyszülőket beengedni, majd elengedni, s közben végig tisztelni és szeretni. Mindenek felett szeretni. A testvért oltalmazni, hagyni, hogy oltalmazzon, hagyni élni és szeretni. Mindenek felett szeretni. Unokatestvérektől, keresztszülőktől tanulni. S mindenek felett szeretni.

Tudom már, hogy a szeretet a kulcs. Hiába közhely, szemforgatva unalomig ismételt frázis, de igaz! A szeretet a kulcs mindenhez. A jeges szívhez, a megváltáshoz, az elengedéshez, a lecke megtanuláshoz.

Itt ülök egy meleg szobában, egyedül egy skóciai lakásban és nem érzek mást, csak a szeretet. Azok iránt, akiket hátra hagytam, azok iránt, akik körülvesznek és azok iránt is, akiket még nem is ismerek. 

2015 számomra az álmok megvalósításának az éve volt. Hogy mit hoz 2016? Egy év múlva kiderül.

Hálás vagyok mindazokért, akik életem rögös útján egy darabon mellettem haladtak, mindazért a sok tapasztalásért, amit eddig átéltem, és igen, bátran nézek a jövőbe, készen állva arra, hogy újat tanuljak. Legyen az akár a szerelem, a nőiség megélésének elfogadása, a kritika egy elismert kortárs magyar írótól (mert azért az ám nem semmi, hogy egy ilyen ember olvasgatja, amit kínkeservvel összekaparsz), az ezüst pucolás praktikájának elsajátítása, vagy az elengedés, a befogadás, esetleg valami egészen új kezdete!

Üdvözlöm azokat, akik velem tartanak, és sok sikert kívánok Nektek, akik más felé kanyarodtok!

Ölellek Benneteket!

Üdvözöllek, 2016!

BÚÉK

"Szerelem és egyéb katasztrófák"

Mester,

Itt vagyok Aberdeenben, ahol épp Frank tombol... Olyan orkán erejű a szél, hogy a minap kis híján engem is elsodort. Nem is emlékszem rá, mikor éltem át ekkora vihart. Szerencsére nincs se villámlás, se égdörgés, csak ez idegesítő szél.

Nem tudom, hogy említettem-e, de a Hotel, ahova elmentem párszor takarítani egy viszonylag nagy szállodalánc tulajdonában áll. Apartmanjeik vannak Aberdeenben és Edinburghben. Felajánlották, hogy menjek el mindkét helyre besegíteni a staffnak, mert sokan szabin vannak és nem bírják a hajtást. Négy napot voltam Edinburghben, most három napot leszek Aberdeenben. Edinburgh álomszép város, volt szerencsém forralt bort inni és képeket készíteni az esti fényekről a karácsonyi vásárban. De sajnos csak ennyit láttam belőle, mert mire vége lett a műszaknak, alig vártam, hogy belezuhanjak a kanapé ölelő karjaiba. Aberdeenben rosszabb a helyzet. Itt három különböző blokkban vannak az apartmanok, így autókázni kell egyik helyről a másikra. Nagyobbak is a lakások és sokkal lelakottabbak, mint Edinburghben. Nem bánom, hogy lassan már mehetek vissza Dundeeba.

Aberdeen sokkal szebb annál, mint amilyennek képzeltem. Nem hiába akartam én első perctől kezdve ide jönni. Hiába mondja mindenki, hogy "itt semmi sincs és ez egy csúnya város, nem jó hely, menj máshova...", én akkor is ide szerettem volna jönni. Eredetileg is itt nézegettem állásokat, de sajnos sose találtam semmit. Ha azt kérnék, hogy holnaptól itt dolgozzak az itteni apartmanokban, szó nélkül igent mondanék. De megpróbálok türelmes lenni és nem kapkodni, mert az elmúlt hónapokban azt éreztem, hogy semmi másból nem telik az életem csak a menésből, a kapkodásból, a költözésből, abból, hogy megint megszokjak valami újat. Szeretnék kicsit lenyugodni Dundeeban. Pénzt gyűjteni, autót venni, rendesen megtanulni vezetni, eljutni annyi helyre, amennyire csak tudok. Aztán meglátjuk... Így is többet értem el idén, mint amit eredetileg elterveztem. Olyan hálás vagyok ezért. El se tudom mondani, mennyire.

Idefelé az út a tenger mellett vitt. Csak képzeld el! Jobb oldalon a haragos víz, bal oldalon hegyek és völgyek lélegzetelállító völgyei, lankái. Sziklás tengerpart, melyet itt-ott folyómedre által vájt hasadékok törnek meg. Meseszép. Még nagyon keveset láttam Skóciából, de ez is bően elég volt, hogy teljesen belehabarodjak és neki adjam a szívemet. Tudtam én mindig, hogy ez a vágyódás ide jóval több, mint gyerekes sóvárgás. Mélyről fakadó, nem is tudom, honnan ered, miért alakult ki. Igazából nem is akarom tudni. Itt vagyok és ez a lényeg.

A karácsonyom magányosan telt. Sose éreztem még magam ennyire anyátlannak. Nonstop filmeket néztem, és szomorkodtam. Nem sajnáltam magam, mert az én döntésem volt kijönni, csak... hagytam magam búslakodni kicsit, mert hiányzott mindenki, aki kedves a szívemnek. Volt időm hálásnak lenni és megköszönni azokat, akik körülöttem vannak. Ha jobban belegondolok, ezért megérte most egyedül lenni, emlékezni, átértékelni, számot vetni, megköszönni...

Tegnap este különös álmom volt. Autóbalesetet szenvedtem az én hibámból. Kirepültem az autó ablakán, de csak annyi bajom lett, hogy bedagadtak a végtagjaim az ütéstől, és kék-zöld-lila foltosak voltak. A jobb csípőm pedig vörös véraláfutásos. Vér nem folyt, csont nem tört. Ült mellettem valaki, aki csitított, hogy lassítsak, de én csak tapostam a gázt, mint egy őrült, majd később vettem észre, hogy nem működik a fék. Nem is ez a lényeg, hanem az érzés, amit közben átéltem. Ugyanis az álom olyan valóságos volt, hogy tényleg azt hittem, megtörténik. Ahogy nyomom gázt és érzem a kormány keménységét az ujjaim alatt. Ahogy a kereszteződés előtt rájövök, hogy nincs fékünk és a szívem nagyot dobban, azt kívánva, ne ütközzünk össze senkivel. Aztán jön az a kék autó, ami bár ne jött volna... a csattanás, majd ahogy repülök. És a puffanás a földön. Nem ébredtem fel, nem volt egy percre sem filmszakadás, mindent átéltem egy az egyben. Emlékszem, ahogy felültem elgémberedett, zsibbadó végtagokkal és az első dolgom az volt, hogy a számba nyúlva ellenőrizzem, megvan-e minden fogam. És az állkapcsom zsiborgott, mintha jó sokáig összeszorítottam volna a fogaimat. Aztán próbáltam felkelni, de nehezen ment. Nem éreztem fájdalmat csak bágyadtságot, zsibbadást és olyan érzést, mint amikor sokat dolgozol vagy erősen edzel, majd megpihenteted kicsit a testedet és utána nehezen kelsz fel, mert nehezen mozognak az ízületeid. Majd a döbbenet a foltok láttán, és ahogy takargatom őket. Végül a félelem, mert tudatosul bennem, hogy nem az én kocsimat törtem össze. A tiéd volt az autó...

Régen volt már ennyire intenzív álmom. Reggel úgy keltem fel, mintha egy szemhunyásnyit sem aludtam volna. Rettenetesen kimerülten mentem dolgozni.

Nem tudod a lelkem lenyugodni... Folyton háborog.

Ölellek

Ötcsillag

Mester,

Jelentkezem Skóciából!

Bizony ám... hát eljött ez a nap is. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar...

Skóciát imádom. És azt a biztonság érzetet is, ami körülvesz. Vagy ami belőlem árad. Dundee pont olyan, mint Pest. Sétálok az utcán és minden egyes sarkon felfedezek valamit, ami Budapestre emlékeztet. Kicsit otthon érzem magam. Igaz, még meg kell szoknom a vörös tégla után a szürke követ, de valahogy nem érzem idegennek.

A szobám szuper. Háromszor akkora, mint az a kis lyuk Winchesterben. Olyannyira imádom, hogy mindenféle home decor cuccal díszítettem fel.Igen... nagyon úgy fest, hogy hosszú távra tervezek itt maradni.

A lakótársak... Hááát... rendben vannak azt kell mondjam. A landlady fura, állandóan dudorászik és mindenhol ott van, még ott is, ahol fizikailag nincs is jelen. Nagyon aranyos, nagyon kedves, igazi tyúkanyó, aki szerintem pusztán csak nem akar egyedül lenni. Csak nem érzi a határokat, nem tudja, mikor kell egyedül hagyni a másikat. A lengyel lány nagyon jó fej. Laza, vicces, igazi party arc. Tíz éve él itt és nem, nem akar visszaköltözni Lengyelországba.

Furcsa, hogy reggelente mindenki fent van, a fürdőszoba ilyenkor mindig foglalt, amit utálok. Ez az igazság. A másik házban olyan jó volt, hogy senki nem zargatott reggelente. De ez legyen a legkevesebb ugyebár.

Az időjárásról annyit, hogy nonstop esik az eső. És nem igaz, hogy marha hideg van itt, mert ez a hideg, ami itt van meg sem közelíti azt a hideget, amit én ismerek. Hó még nem esett, ami elszomorít, mert beharangozták itt nekem a havat, ami nincs is.

Pár szót a munkáról. Van ez a Hotel Guardbridge mellett, ahova járok takarítani.

Itt nagyon kedves mindenki. Nagyon komolyan veszik ezt az ötcsillag dolgot, már-már túlságosan is. Naponta többször elmondják, hogy ötcsillag és nem lehet porcica, ránc a terítőn, ujjlenyomat az üvegen. Egyszer hallva rendben van, kétszer hallva bambán nézek, sokadszorra azonban már nagy levegőt kell vennem, hogy ne rohanjak hazáig. Először is megértettem, nem értem, miért mondják el ezredjére is. Hozzáteszem, nincs is porcica vagy ránc vagy ujjlenyomat. Csak egy a baj. Olyan sokszor hallom, hogy már a vállamat nyomja az ötcsillag terhe és félve suvickolok, nehogy valami hibát találjanak. És itt jön sajnos az árnyoldal. Nagyon sokszor elővettek már az elmúlt három napban, hogy ezt nem szabad, azt nem úgy kell, ezt majd next time így csináld. Amivel nem is lenne gond, nyilván most tanulok és nem tudok mindent azonnal (néhány példa: ne hagyd a tisztítószeres táskát a folyosón - csak azt nem tudom, hova tegyem, kézben fogni nem jó takarítás közben; ne kérdezz a szakácstól - ami szerintem csak rám vonatkozik, mert mindenki más őt zargatja; ne tologáld, ne emeld fel, ne nyúlj hozzá, ne fordíts el...) Mindig csak ez a NE! És én úgy érzem, hogy marha béna vagyok, aki még arra se alkalmas, hogy egy Hotelben takarítson. Milyen jó lenne, ha nem azt mondanák, mit nem szabad, hanem azt, hogy mit szabad. Akkor nem lenne tele negatív töltettel a mondandó belseje. Így engem csak frusztrál és egyáltalán nem érzem jól magam tőle. Ma valahogy elvette a kedvem a manager (van egy kis manager, nekem ő a manager, és vannak a tulajék). Korgott a gyomrom, gondoltam, bekapok pár szem kesudiót, mert épp a staff room felé mentem. A porszívót kellett visszavinnem, de a másik szobalány már várt rám, így nem volt időm enni, markomba kaptam három szemet és míg visszabattyogtam hozzá, megettem. Na, jött a manager, hogy ezt ne itt a public helységekben, hanem hátul. Próbáltam védeni magam, hogy nem szendvicset majszoltam, de minél jobban belebonyolódtam önmagam megvédésébe, ő annál előkelőbben és kevesebben adta tudtomra, hogy milyen rosszat is tettem... Onnantól kezdve már nem tudtam mosolyogni. Félve kérdeztem tőle, és hevesen kezdett dobogni a szívem, amikor megjelent. Egyébként ez jellemző rám. Ha megszólítanak a tulajék folyton attól félek, hogy lecsesznek valamiért. Hozzáteszem, több a "well done", mint a "don't do this" és "don't do that". Csak...

A care homeban nagyon sokszor elővettek minket, ha valahol valami hiányosság volt, nem egyszer engem is elkaptak a folyosó közepén ilyen-olyan hiba miatt, de ott valahogy nem volt ennyire nyomasztó a lebaszás. Nem tudom, mi ütött belém. Kezd előjönni az a félelem, mint ami a CC-ben volt. Rettegés a hibától. És ez a Care Homeban, ahol emberekkel kellett foglalkozni, nem fordult meg egyszer sem a fejemben. Nem értem, hogy most itt egy szállodában, ahol könyörgöm, takarítanom kell, miért félek...

Pedig annyira végtelenül kedves mindenki. Elvisznek a buszmegállóhoz minden áldott nap kocsival, hogy ne a sötétben sétáljak. Megkérdezik, én mikor érek rá legközelebb bemenni dolgozni, és mivel én vagyok az egyetlen, aki kávét iszik, csak nekem külön vesznek kávét, valami extra elegánsat.

Tudod, ha mélyen befelé hallgatok a szívemre, akkor csak röhögök az egómon. Egyszerűen elszoktam tőle, hogy ellenőrizve vagyok. Nagyon sokszor feszegetik a határaimat ezzel a görcsös tökéletességgel. Én elhiszem, hogy ötcsillag és új hotel, aminek még nincs nagy forgalma, de olyan nagy a görcs a tulajékban, ami azonnal átragad rám. Pedig olyan szívesen mondanám, hogy "take it easy", szuperül dolgozik mindenki, olyan csapatmunkát produkálva, amilyet én még soha a büdös életben nem láttam.... és nem ezen fog múlni, de... de nem merem.

A manager is figyelmes és tisztelettudóan beszél és mindig mindent megtesz, hogy nyugodtan érezzem magam, de valahogy akkor is tele vagyok most félelemmel. Nagyon jól akarom csinálni. És amit már javítok, mellé jön egy újabb valami, amit javítanom kell. És bosszant és idegesít és legszívesebben azt mondanám, menjetek a picsába, én ide többet be nem teszem a lábamat... de kell a pénz...

Talán belőlem akarnak ötcsillagot faragni. Amivel valljuk be, nehéz dolguk lesz. A nagyszájú, közönséges vidéken szocializálódott kislányból, aki sokszor verekedett, ha ki akarta vívni magának a tiszteletet, és akinek néha mocskosabb a szája, mint egy kocsisnak. Látom mosolyogsz most ezen... Pedig ez az igazság. És nem szégyellem, hogy falusi lányból lettem pesti kiskosztümös irodai adminisztrátor, aki még a fővárosban sem akarta levetni vidéki mivoltját. Direkt. Mert "nehogy már elfelejtsem, honnan jöttem"... Azt hiszem, ideje nem viaskodnom tovább a sorsom ellen. Valami miatt az Univerzum azt akarja, hogy finomodjak, hogy megtanuljam a tökéletességet, azt, hogy milyen is úrinősen viselkedni. Fel kell nőnöm, tudom. Ideje. Most még nem tudom, mikor lesz szükségem az itt szerzett tapasztalásra. Talán tényleg jön az a skót lord... és majd nem szabad hagynom, hogy a házról, aminek én vagyok az úrnője susmorogjanak a porcica, a ránc, vagy az ujjlenyomat miatt. Vagy egyszerűen csak arra lesz jó az itt eltöltött idő, hogy a regényeimhez gyűjtsek ötletet. Idővel kiderül.

Itt egyébként a társaság is jó. Mi vagyunk ketten lányok, a felszolgálók mind fiúk és mindenki gyönyörű. Nagyon szép emberek, szerintem direkt szép embereket válogattak ki. Persze rajtam röhögnek, mert sose értem a bugyuta vicceiket, mert persze én vagyok egyedül külföldi. A séfjük nagyágyú. És jóképű. És még tetszik is. És foglalt. Mert miért ne lenne foglalt. (Ajj, és eszembe jut róla, hogy háromszor árasztotta el a konyhát vízzel, mert elfejtette elzárni a csapot, őt bezzeg senki nem vette ezért elő.... bezzeg, ha én csináltam volna...)

Hála isten lelkileg nem vagyok fáradt és úgy alszom esténként, mint a bunda, de mindenhol fájok. Azt hittem, nincs már olyan pontja a testemnek, ami tud fájni, de kiderült, hogy van. Tudtad, hogy lehet izomláz az ujjaidban? Képzeld lehet... főleg ha órákon át törölgeted a poharakat, hogy szép fényesek legyenek. Nagyon vicces ezt csinálni, és imádom. Mert egyébként ez az igazság, nagyon szeretem és élvezem ezt csinálni. Csillárt suvickolni a z óriás létra legmagasabb fokán nem funny. És három órán keresztül porszívózni sem. 

Teát is szolgáltam fel és tök jó volt. Nagyon posh az egész. A felszolgálás tetszene nekem szerintem. Majd ha már ennél is magabiztosabban beszélem az angolt, akkor még jobb lesz. Mert egyelőre még nehezen értem meg a skótokat. Akik nagyon zajosak, hangosak, hevesek és szenvedélyesek és van a tekintetükben valami megfejthetetlen vadság. Azt hiszem ez a legjobb jelző: megfejthetetlen... és vad...

Ölellek

Kalandozás Skót földön

 Mester,

Ígértem neked egy beszámolót a skóciai kiruccanásomról. Végigutazni vonattal Anglián már önmagában csodálatos, hát még rálépni arra a földre, amire több, mint 20 éve vágysz... kimondhatatlan gyönyörűség.

A két órás busz útról nagyon nem tudok írni. Deva Premalt hallgattam és szépen elaludtam, mivel előző este alig-alig tudtam, ugyanis az egyébként csendes lakótársamnak pont akkor volt volt kedve a haverjaival csinnadrattázni és bebüdösíteni a lakást a ki tudja, milyen cigivel...

Az első metrózásom Londonban. Képzelj el egy (egyébként önmagában önálló) kislányt a leges-legelső napján az iskolában. Ahogy a hátán a táska majdnem összetöri, de a szája fülig ér, és órákig képes lenne magát a tükörben nézegetni, hogy milyen szép az egyenruhája. Várja és izgatott, van benne kis félelem is, de a mosoly az levakarhatatlan. Na! Én is ilyen voltam körülbelül. Ügyesen megtaláltam a bejáratot, megvettem a jegyet az automatából (nagggyon drága!!!! hihetetlen), kifigyeltem, hogy kell használni a beléptető kaput (közben úgy tettem, mintha várnék valakire, vicces látványt nyújthattam), és marha komoly arccal azt hoztam mindenki tudtára, hogy már pedig én itt élek és nagyon is jól tudom, mi merre, mennyi. Aztán követtem a nyilakat. A metró nagyon cuki és nagyon tiszta és ami legfurcsább (főleg a pesti kék jó öreg szocreál orosz szörnyetegek után) igen csak aprócska. Vigyorogtam és szelfiztem persze, mert azt ugye meg kell örökíteni.

A vasútállomáson bosszankodtam kicsit, mert nem késett a busz és simán elértem volna egy hamarabb induló, direkt járatot is, de igyekeztem hasznosan tölteni az időt (értsd jól, nyomkorásztam a telefonomat, ettem és sétáltam). útbaigazítást is kértek tőlem, csak pislogtam (miért pont tőlem? ezren meg ketten voltak ott, nyilván pont hozzám kellett jönni... talán az arcomra ragasztott vigyor miatt).

A vonaton aztán csalódás ért. Alig volt mellettem ablak. Volt kicsit, de nagyjából ki kellett csavarnom a nyakamat, hogy kilássak. Azért láttam ám a tájat. Az se érdekelt, hogy kb 180-al hasítottuk a szelet. Ahogy haladtunk egyre északabbra, az tűnt fel, hogy a délen olyan nagyon megszokott előkelő pompa, színek és rendezettség kezdett eltűnni. A városok olyan kopárak voltak, szürkék és ridegek. Nem volt rend, csak az össze-visszaság. Egy némelyik városról, a magyarországi észak-keleti települések poros zaja, vagy Kőbánya-Kispest szürke-köves utcái jutottak eszembe.
Ellenben a táj! Istenem! Kiszámítható rend, zöld és barna és még több zöld, tisztaság, üdeség, egyenesen éreztem a friss illatot. A határszéleket alacsony kőkerítések választották el, amit itt-ott megtört egy-egy terebélyes fa vagy bokor. Jellemző egyébként, hogy a termőföldek közepén fa, vagy kisebb fa csoport színesíti az egyhangúságot, tölti fel élettel az unalmas egyformát. Dombok lankái, később hegyek völgyei között vitt az utunk, sebesen robogó patakok, madaraktól zajos tavak mellett haladtunk el. A folyókat kőből épült hidak szelték át. A vidéken több volt, az állat, mint az ember. Teheneket, juhokat, lovakat láttam. A lovakon díszes hám, hogy megvédje őket az esőtől, a juhokon messziről virító jelzés, hogy melyik gazdasághoz tartoznak. Fehér juhok és feketét, aztán fehér testű, fekete fejű juhok. Tehenek és tehenek, aztán lovak, majd megint juhok és juhok és csak juhok. Szerintem a világ juhainak 80%-a Angliában van.

Prestonban átszálltam. Nem volt nehéz. A mozdonyvezető bemondta, melyik vágányra érkezünk és melyik vágányon kell várnunk a következő vonatra. Itt is útbaigazítást kértek tőlem (mert miért is ne, ugye... pont attól, aki akkor jár ott először... marha magabiztosnak tűnhettem... nyilván, mert akkor nem jöttek volna oda hozzám). A másik vonat vitt Edinburgh-be. Nem működött a helyfoglaló rendszer, ezért mindenki oda ült le, ahol helyet talált, így volt szerencsém terebélyes ablak mellett helyet foglalni. Csupán egyetlen skót néni volt, aki felállított egy egész asztaltársaságnyi fiatal brit egyetemistát, csak azért, hogy ő leülhessen a helyére (ahelyett, hogy az előttük lévő, szabad helyet foglalta volna el). A legviccesebb az egész szituációban az volt, hogy a néni nem értette a lány kristálytisztán érthető brit akcentusát. Én értettem. Ő nem. Muris volt.

Nem tudtam, mikor érünk Skóciába, de amikor az egész jobb oldalam libabőrös lett a táj láttán, ami fogadott, tudtam, hogy megérkeztem. Annyira erősen bizsergett a bőröm a jobb oldalamon a fejem búbjától a lábujjamig, hogy az már szinte ijesztő volt. Itt is lankák és völgyek és folyók és patakok és termőföldek, kőkerítéssel elválasztva, de valahogy minden más. Vadabb, zordabb, drámaibb. Érintetlennek tűnő, masszívan monumentális, fakón színes, varázslatos és magával ragadó. Szerelem volt első látásra. El is sírtam magam. Ciki, de kibuggyan egy könnycsepp. Egy álmom vált valóra, még ha csak a vonatból szemléltem is a tájat. Itt már a juhok és lovak és tehenek mellett megjelentek a kecskék is. Minden bokorban vár rom. Az alatt az idő alatt, amíg Edinburgh-be értünk, láttam öt romot. Településeket alig. Néha tűnt fel a messziben egy-egy négyzet alapú templom torony, sarkaiban kis tornyokkal, de javarészt farmokat, kisebb kúriákat láttam körülvéve sok-sok fával. Kőhidak, kő házak, minden szürke kő. Meseszép.

A felhők. Borus volt az idő, de ott valahogy másmilyenek a felhők. Nem csak szürkék, vagy fehérek vagy feketék. A színek ezer árnyalatai. Mintha festő festette volna őket. Az ég pedig valóban ólomszürke. Egyenesen dráma van az égen, egy egészen más világ, ami nélkül nem is lenne Skócia igazán Skócia.

Az első lépések megtétele skót földön Edinburghben. Ez is megér egy-két sort. Vigyorogtam, mint egy szerelmes kis kamasz. Közben magamban mondogattam, hogy "ne vigyorogj, még a végén rájönnek, hogy nem idevalósi vagy, tegyél úgy, mintha itt laknál". Persze ezt marha nehéz volt, úgy, hogy azt se tudtam, merre menjek és odáig meg vissza voltam a skót akcentustól, ami énekelt körülöttem. Mert itt csak skót akcentust hallottam. Zene volt a füleimnek. Nagyjából... nagyon nagyjából... na jó, alig értettem, de értettem, és nem vesztem volna el. Automatából vettem jegyet, mert fogalmam sem volt, hogy kell kiejteni ezt a település nevet: Leuchars... (kinevettek volna a "líucsársz" próbálkozásomon, ugyanis ezt úgy kell mondani, hogy "lukörsz"). Innen már csak egy óra választott el az úti célomtól, nagyon izgatott voltam és nem estem pánikba, annak ellenére sem, hogy a telefonom lemerült (mire rájöttem, hol van a charger a vonaton már le kellett szállnom róla). Egyetlen bosszúságom volt csak: elhagytam a holdöves gyűrűmet, valahol a vonaton. Levettem, hogy bekenjem a kezemet, és a gyűrűt csak az ölembe tettem a kabátomra, amit aztán szépen fel is vettem anélkül, hogy a gyűrűt felhúztam volna. Ennek a gyűrűnek nyilván ez volt a sorsa, mert egyszer már otthon is elhagytam, de akkor szerencsére, hosszas kutakodás után megtaláltam a konyhapult alatt. De ne kalandozzunk el!

Nagyon hideg volt Leucharsban. Fogalmam sem volt, hol vár majd rám az az ember, aki segíteni tud ideiglenesen munkát találni. Ő hála isten, megismert. Nyilván, hiszen én voltam az egyetlen, aki ott toporgott a peronon és látványosan elveszettnek érezte magát.

A ház, ahova végül elvitt. Nincsenek rá szavak, én nem is tudok mit írni, mert tényleg. Egy igazi skót kastély. Pompázatos, káprázatos, tornyos, nagy kertes, murvás kocsifelhajtós, minden, amit egy skót kastélyról csak el tudsz képzelni. Pont, mint amit a regényemben leírtam. Csak kisebb. És kevésbé tornyosabb. Láttad te is, csodálatos. Meg is követelik a legmagasabb minőségű kiszolgálást itt az holt biztos.

A beszélgetés 1,5 óráig tartott. Élveztem. Sokkal szabadabban, kötetlenebbül tudok velük beszélgetni, nem úgy, mint itt Winchesterben. Ott alig mertem megszólalni, mert nem áll rá a fülem a nyelvjárásra valahogy. Kiborító.

A szállásom egy olcsó Bed&Breakfast-ben volt. A jéghideg szobában, ami kisebb, mint a winchesteri. De arra jó volt, hogy legyen hol aludnom. A taxisok aranyosak voltak. Sosem gondoltam volna, hogy életemben először Edinburgben fogok taxizni... és taxit hívni. De túléltem.

Visszafelé más útvonalon jöttünk, sokáig a tenger mellett. Mint egy pisis, úgy bámultam ki az ablakon és csodáltam a tájat. A sziklaszirteket, a háborgó tengert. Na meg a romokat, a kis kastélyokat, a katedrálisok égig érő tornyait. És persze a juhokat, meg a teheneket, meg a tarka hámmal védett lovakat.

Londonban várt rám egy kis kaland.Olyan sokan mentek haza Southampton-ba, hogy két buszt indítottak, azonban bemondták, hogy csak azok kezdjék el a felszállást, akik Southampton-ba mennek, a többieket majd szólítják. Én pedig szépen vártam. Mert miért is ne, én voltam az egyetlen, aki csak Winchesterig ment. Vártam és vártam, közben megtelt a két busz, de senki sem jött szólni. Épp indultam volna, hogy megkérdezzem, én mikor kerülök sorra, amikor váratlanul rám csukták az ajtót és a két busz elindult. Nélkülem. Hiába integettem, nem vettek rólam tudomást. Rohantam az ügyfélszolgálati pulthoz, zavarodottan elmondtam, mi történt. Elismerték a hibát és bocsánatot kértek, majd közölték, hogy nincs több busz Winchesterbe. De Basingstokig tudnak jegyet adni, nem kell kifizetnem. Elfogadtam, mert onnan negyed óra alatt jutok el vonattal Winchesterbe. Igen ám, de az a busz késett fél órát. Szóval az eredetileg tervezett esti 8 óra helyett 10:30-ra értem haza. Az internetem elfogyott, ideges voltam és éhes és fáradt. De hála istennek, épségben hazaértem.

Szerintem Skócia egy másik dimenzió. Ahol a levegő énekel, ahol a földnek lelke van, ahol a természet barátságosan ódon és haragos, mint egy ősz szakállú öreg úr, vagy egy hajlott hátú, lélekben erős vénasszony. Ahol az emberek egy más fajta angolt beszélnek, és olyanok, mintha egy másik bolygóról jöttek volna. Ahol a szív megnyugszik és a lélek szárnyra kél.

Amikor Angliába jöttem, azt éreztem, jó helyen vagyok. Pont ott, ahol lennem kell. Skóciában viszont azt éreztem, hogy hazaért a szívem. Hogy végre otthon vagyok!

A kaland még csak most kezdődik. A karácsonyt már itt töltöm és végtelenül boldog vagyok. Biztos lesznek nehézségek, de nem fogok csüggedni, mert a szívem vezet. megyek, amerre ő visz. És a szívem eddig még sosem csapott be!

Nélküled ez nem sikerült volna! Köszönöm!

Ölellek

It's time to go home!

Mester,

Néhány napja írtam neked egy e-mailt, amit végül nem küldtem el. Kb. harminc sornyi panaszkodás... visszaolvastam és elborzadtam, de ez kellett ahhoz, hogy felrázzam magam.

Nem tudom, mikor írtam neked utoljára és említettem-e, de volt egy nagyon hosszan tartó és megrázó pánikrohamom, ami olyan szintű volt, hogy a nővérszobában próbáltak életet lehelni belém és ki akarták hívni a mentőket. Nem bírtam felemelni a jobb karomat, annyira elzsibbadt. És az egész azután történt, hogy megkaptam a payslipemet és megláttam, hogy megint rossz a fizetésem...

Tudod, visszakaphatnám azt a körülbelül négyszáz fontot, de valahogy azt érzem, hogy elég volt. Annyit görcsöltem már a pénz miatt, és valahogy úgy vagyok vele, hogy nem akarom már tovább táplálni ezt a félelmet. Elengedem. Egyék meg ezt az összeget. Csak annyit kértem az irodán dolgozó adminisztrátortól, hogy a következő legyen rendben. Apa is kért tőlem pénzt és a sógornőm is. Apa írt egy szívhez szóló, érzelmi zsarolós levelet (szerintem ez nála nem tudatos, de hagyjuk). Adtam neki, de az már nem fért bele, hogy a sógornőmnek adjak, aki nem hiteltartozás kiegyenlítésére akarja költeni, hanem a ház felújítására (ez a különbség). Úgyhogy most felszívtam magam és megírtam (végre) apának, hogy most egy jó darabig nem tudok neki adni, ne is kérjen. És leírtam az okokat és azt, hogy nagyon szeretem, de már itt van az ideje annak, hogy a saját anyagi biztonságomat teremtsem meg. Megértette, ennyit írt. De most kicsit rosszul érzem magam. Ellenben a lelkem mélyén tudom, hogy ez volt e jó döntés.

A másik. Egyik erősebb bennem a kényszer, hogy menjek Skóciába. Nem tudom, hogy ezt csak én teremtem, vagy minden szorongásom forrása az, hogy már nem akar a lelkem itt maradni, nem tudom. Csak azt, hogy minden gondolatommal lélekben ott vagyok. De persze nem vághatok neki az útnak ész nélkül. Ahhoz pénz kell. Amint összegyűlik az összeg, meg sem állok. Nem várok jövő októberig, megyek. A szívem húz. Eleve oda mentem volna, de itt Winchesterben voltak ugye ismerősök. Nem rettent el a gondolat ettől függetlenül, hogy munkát keressek ott. Mert ez történt.

Feltupíroztam, angolosítottam az önéletrajzomat és nagyjából elküldtem pár helyre Skóciába. Persze nem hívtak vissza sehonnan, de nem csüggedek, ez azt jelenti, hogy nem ott van a helyem, ahova pályáztam. Mert ahol lennem kell, oda vezet majd az út.

Nem tudom, hogy hihetek-e a jelekben. A landlordomat nem láttam négy hónapja. Nincs itthon fűtés, ma derült ki, hogy az egész cirkót ki kell cserélni, ma még ráadásul a tűzjelző is kikergetett a házból, mert fogalmam sem volt, mi történik. A papagájt meg akarom ölni (nagyon kárál, hiányzik neki a gazdája), és sosincs áram sem, amit mindig nekem kell feltöltögetnem. Penészes a szobám és az istennek se tudom kiírtani, a múltkor lecsúsztam a lépcsőn és elromlott a bejárati ajtó zárja is. A lakótársam állandóan füvezik, bebüdösíti az egész házat, és a szobája ajtaját, ha kinyitja, árad kifele valami istentelen bűz (romlott kaja, izzadság és szarszag keveréke). Valahogy azt érzem, hogy nincs már itt maradásom. Csak azt nem tudom, hogy ez jel, hogy ideje menni, vagy csak én vonzom be, vagy én képzelem bele. Nem tudom.

Valamelyik este kértem angyali segítséget, mert már nagyon rossz passzban voltam. És a buszmegállóban ücsörögtem és Skóciára gondoltam. Jött a busz, felszálltam, és a kedves afrikai buszsofőr azt mondta: "It is time to go home!". A szívem pedig megdobbant. Máskor ezt nem hallottam volna meg, de mintha nem is nekem mondta volna, hanem a szívemnek. Azóta is azon gondolkodom, hogy mit akart ez jelenteni. Hol van az otthon? Itt Winchesterben, Skóciában, vagy Magyarországon? Nem értettem. Nem értem a jeleket és ez bosszant. Mintha kezdeném elveszíteni a kapcsolatot a felettes énemmel, az angyalokkal, az Univerzummal. Én rontom el? Hogyan hozhatnám helyre? Vagy most ennek kell történnie, most van itt az idő, hogy kicsit eltávolodjak?

Azt inkább le sem írom, hogy megint kínoz a reflux és a puffadás. Már félve megyek dolgozni. De ha már új munkám lesz, azt nem itt szeretném, hanem Skóciában.

Vannak azért jó dolgok is.
A cica. Nagyon szeretem. Nagyon. Állat még így nem került hozzám közel, mint ez az éjfekete ördög. Mert így hívom: ördög. Na, meg kurva (természetesen), amikor nyalizni kezd, hogy simogassam.
Az írás nagyon jól megy. És a hét csúcspontja, amikor végre vele beszélek és gyakorolok. Az írás persze. Az mindenek felett. Erre rendeltettem. Ezt választottam. Talán ez az egyetlen, amit biztosan tudok. És persze jönnek az ötletek.

Az öregek hálája és szeretete. Hogy megtanítanak a szívemmel látni. Hihetetlen ereje van egy megélt életnek. És még csak nem is tudják, hogy jóval többet adnak nekem, mint amit én nekik.

A remény. Hogy majd egyszer megtalálom a párom. Mert mostanában ez is foglalkoztat. Várom őt. Elképzelem. Érzem. És még annak ellenére is reménykedem, hogy egyszer majd rám talál, hogy kétségek gyötörnek, hogy vajon ez ebben az életben lesz-e majd. Mert mi van, ha azt választottam magamnak, hogy ne legyen párom. Csak a regényhőseim. Nehéz...

Egyébként. Furcsa, de.... ha már pasiknál tartunk. Eddig 3 férfi akart velem kapcsolatot, akiket visszautasítottam. Egyszerűen nem hoztak lázba, nem éreztem egyikük iránt sem vonzalmat. És tudod, eddig mindig én voltam, aki nem kellett. Mostanában biztosan tudom, hogy nincs azzal baj, ha nem kellek. És amióta ezt érzem én vagyok az, aki visszautasít másokat. Mintha ez is a tökéletes egész része lenne. A mérleg másik oldala. Az egyensúly. Az egész. És én nem félek nekik kerek-perec megmondani, hogy bocsi, de nem kellesz. Nem vagyok olyan, mint amilyen velem volt sok férfi, hogy egyszerűen tudomást sem vett rólam és eltűnt így adva tudtomra a szörnyű igazságot. Úgy érzem, most már ez jön. Kelleni fogok. És épp azért, mert már nem számít, ha mégsem.

Látod, azért történnek jó dolgok is. Minden szépen sorjában. Az már más kérdés, hogy mindent egyszerre akarok megint. Tökéletességet, harmóniát, nyugalmat, békét. De akkor... valahogy minden olyan... unalmas lenne. Szóval a sors rendezi a dolgát én pedig sodródom. Néha káromkodok és másik folyót akarok választani, olyat, ami nem töri szilánkokra a csontjaimat, de... aztán rájövök, hogy az nem az én életem lenne. Mert az enyém valahogy így tökéletes... a maga kuszaságával és tökéletlenségével, démonaival!

Ölellek

Az őrület határán

Mester,

Sokszor azt érzem, hogy az írás fegyver. Ez mostanában jött elő. Új dolog. Vagy már eddig is jelen volt, csak nem tudatosan. Azt érzem, hogy az álomvilágomban érzem jól magam. És semmi nem elég és semmi nem jó, mert mindent ahhoz igazítok. Mert a szereplőim tökéletesek. A helyszínek csodálatosak. Még maga a negatív történés is kerek, ahogy a tökéletlen vagy a gonosz szereplők is szerethetőek. Egyre inkább észreveszem magamon, hogy kritikusan szemlélem a környezetemet, miközben arra gondolok, de jó lenne az egyik regényemben élni. Talán azért, mert miközben írok, tudom, mi lesz a vége. Hisz én magam vagyok a Sors, az Univerzum, minden egyes történetemben. A kontroll az én kezemben van. És néha azt érzem, megőrülök. Talán ezért bolond kicsit minden költő, író, festő...

Egyébként jól vagyok. Már tudok aludni. De még nincs vége a tisztulásnak, mert újabban emésztési gondjaim vannak és megint előjött az a csalánkiütés, ami tavaly kínzott. Van még hátra megoldandó feladat.

De most csak az írásnak élek. Valahogy azt érzem, most vagyok kész. Arra, hogy tényleg odategyem magam és vállaljam a felelősséget azért, mert író akarok lenni. Mert azért az nagy felelősség, hogy a gondolataidat és magadat és lényed minden egyes apró részét kiteszed a nagyközönség elé. Most jött el az idő. Félek, igen. A kudarctól. De már fel tudom dolgozni a félelmet, hisz egész éltemben féltem, volt időm megbarátkozni a gondolattal. Még a végén kiderül, hogy hasznos volt.

Képzeld a múltkor meditálás közben eszembe jutott egy gyerekkori emlék. Óvodás voltam, nagy csoportos, 6-7 év körüli. Az óvodában, a mi termünkben volt egy lépcső, ami egy klassz kis tetőtéri vetítő szobába vezetett, ott néztünk meséket. És tilos volt felmászni a lépcsőn engedély nélkül. Mivel anyukám dadus volt ott, ezért sokszor előfordult, hogy bent maradtam vele későig az oviban. Egy ilyen alkalommal, amikor egyedül voltam a teremben, felmásztam a lépcső legtetejére. Még arra is emlékszem, milyen ruha volt rajtam és hogy volt összefogva a hajam. Ahogy ott ültem, arra gondoltam, hogy "Miért vagyok gyerek?" De a legfurcsább az volt, hogy a kérdést így tettem fel magamban: "Miért vagyok MEGINT gyerek?" Ez a kérdés ugrott be. Valahogy eszembe jutott, hogy ott ülve ezt kérdeztem magamtól. Aztán anyától is megkérdeztem, miközben sétáltunk haza, de csak arra emlékszem, hogy mosolygott rám, arra, hogy mit válaszolt, már nem. Furcsa... Ez is néha... néha olyan érzésem van, mintha valójában nem is itt vagyok, hanem csak kivetülése vagyok valaminek. Ez is már gyerekkorom óta. Mindig féltem, hogy meg fogok egyszer őrülni. Tényleg csak egy hajszál választ el az őrülettől. De persze nem fogok... mert erre az életre mást választottam magamnak.

Ölellek

Amikor "kispöcs" megszólal és azt hiszi, vicces

Mester,

Ezt muszáj leírnom, nem bírom ki. Eszembe jutott a sztori, ne kérdezd, mikor és hogyan. Akkor történt, amikor otthon voltam és elmentünk fagyizni a Szőke lánnyal. 

Hogyan kell földbe döngölni az egót egyetlen mondattal? 

Állunk a barátnőmmel a Westend egyik fagyizója előtt, ahol egy kifejezetten helyes, jó megjelenésű faszi kóstolgatja a fagyikat és flörtöl a kislánnyal, aki pironkodva adogatja neki az adagokat kiskanállal. A faszi kóstol, cinikus megjegyzésekkel "szarozza le" a terméket. Felem fordul, mosolyog, beszélgetést kezdeményez, modora lehengerlő, de összezavar azzal, ahogy a fagyikról beszel, kb az az érzésem, hogy el akar bátortalanítani. 
Majd kiböki, hogy a hely az övé, és elkezdi fényezni magát és a helyet, majd egy ilyet szól: "Kérhettek barmit erről a helyről, dekorációs virágot, stukkót, fagyit, sütit ingyen..." én vigyorgok, azt se tudom, hogy összepisiljem magam vagy inkább a nyakába ugorjak... de ő ekkor így folytatja: "Odaadok mindent, ami kell... neki (mutat a barátnőmre), neked nem (mutat rám)..." 
Szerinted? A barátnőm olyan megvetően nézett rá, nekem pedig rosszul esett és csalódott tekintettel reagáltam. Ő is hamar rájött, hogy ez egy rossz beszólás volt és el is oldalgott hamar...

Szerintem kicsi a pöcse... és így kompenzál. 

Rosszul esett. Tudom én, hogy nem tetszhetek mindenkinek, de azért, hogy az Univerzum ezt ilyen nyíltan az arcomba vágja, az azért faj. Sebaj... "elesni, koronát igazítani, tovább menni..." - tartja a mondás... 

Csak el akartam mesélni!

Ölellek

Dühkitörés

Mester,

Képzeld, megint nem sikerült rendes fizetést adniuk a munkahelyemen, a két hetes szabimat nem fizették ki, így közel a fele hiányzik...nem aludtam egy percet sem emiatt, hasogat a fejem és kurva ideges vagyok. Az, hogy ezek az emberek hiba eseten semmilyen lecseszést sem kapnak, az már felháborító. Tudom én, hogy emberek vagyunk és hibázunk, és egy hiba még rendben van, talán kettő is, de könyörgöm, ez a hetedikdik alkalom, hogy elkúrnak valamit! Ilyenkor már azért egy "ejnye-bejnyénél" többet kellene kapniuk. Én mar nem tudom, mi a jó büdös francot csináljak, hogy ne legyenek ezek az anyagi defektek, mit csináljak, hogy ne kelljen minden egyes hónapban azon görcsölnöm, hogy most vajon megkapom-e a pénzemet... Nyilván az áramlással van gond, nyilván velem van gond, azért nincs pénz, mert blokk van bennem, de mar annyi de annyi de annyi mindent csináltam és egyik sem volt hasznos és mar itt bőgök és elegem van ebből tetves pénzből.... 

Fuh.... 

Jól felidegesítettem magam Én feladom... Nem tudom, mit csináljak, nem tudom hol van a hiba, az agyam melyik részén, miért és hogyan oldjam meg. Ebbe nagyon úgy néz ki, hogy belebuktam. Ráadásul a landlordom sem akarja megadni a tartozását, ígérgette egy darabig, de két hete nem hallottam felőle. Mintha a pénz menekülne előlem. Vagy én a pénz elől...


Tudod mi jutott eszembe tegnap? Hogy ide elkelne egy Sziklaember, aki rendet tesz. A maga elmebeteg módjával, mert ez itt a másik véglet, itt ha hibázol, akkor nem vagy lebaszva...

Ma minden kiderül.

Ezert nem fogok egyébként soha túlórát vállalni, mert ezt se tudjak rendesen megcsinálni. Akkor én minek dolgozzak többet???

És sírni sem tudok... Annyira kétségbe vagyok esve. Mindig ez történik... Végre jól érzem magam a bőrömben, és tényleg minden szuper, aztán beüt valami szar! Semmi értelme így boldognak lenni, mert minek???? Hiába vagyok jól, valami jön és már belefáradtam. Úgy szeretnek végre egy kis nyugalmat. Hogy egy kis ideig ne kelljen semmi akadályt leküzdenem csak így létezni anélkül, hogy valami megoldandó feladat terhe a vállamra nehezedne. Csak egy kis ideig...

Kaptam egy e-mailt Magyarországról. Egy Call Center keres Minőségbiztosítási csoportvezetőt és a HR munkatárs írt, hogy megtalálták az önéletrajzomat az egyik álláskereső portálon és szeretne velem telefonon beszelni, mert pont alkalmas vagyok a munkára, de a régi számom már nem él... Csak olyan furcsa érzés volt. Mert mostanában sokat gondolkodom azon, hogy talán mégis haza kellene költöznöm, erre kapok egy ilyet. 
Az jutott eszembe, hogy az Univerzum, mint egy gondoskodó apa, a hisztim miatt az asztalra csapott és azt mondta: "Jól van, akkor add fel minden álmodat, ne foglalkozz a nehézségekkel és szaladj hazáig, ha nem bírod. Tessek, segítek!" Persze nem megyek haza, mert most az álmaim fontosabbak, de a fenébe is, ha most otthon lennék, ez lehetne az álom lehetőség. 

Egyébként jól vagyok, egyelőre a valeriánát szedem napi háromszor, ami lenyugtat. Aludni is tudok. Bár lehet, hogy csak ki kellett panaszkodnom magam... Most épp azzal vagyok elfoglalva, hogy megszerettessem magam az egyik lakóval. Ő az egyetlen, aki nem kedvel. Amikor meglát, ordít. Strokeja volt és nem tud beszelni, leépült agyilag teljesen, és mivel nem tud kommunikálni, torkaszakadtából üvölt. Valami miatt kezdettől fogva utál engem. Ellök magától, volt, hogy megütött vagy belem rúgott. És nem értem az okát. Sokszor sírtam is miatta, most mar nem tudok... Eszembe juttatja azt a kisfiút, aki a napközis csoportomban volt és valahogy sosem hallgatott rám, mindig szabotálta az óraimat. Mennyi mindent másképp csinálnék most, ha újra kezdhetnék tanítani...

Mindegy is... Most ez van. A lényeg, hogy jól vagyok! Még, ha nem is tűnik úgy...

Ölellek 

Felszabadító gondolatok

Mester,

Olyan furcsa... amikor otthon voltam (leszámítva azt a pár napot, amit Pesten töltöttem), azon agyaltam, hogy minél hamarabb összegyűjtsek egy kis pénzt és visszaköltözzek. Nem vidékre és nem is Pestre, hanem valahova Pest környékére. Ám, ahogy ott ültem az autóban, úton Winchester felé az autópályán a dugóban és bámultam kifelé az ablakon, a szívem jelzett. Különös melegség járta át a mellkasomat és az érzés, hogy nekem itt a helyem. Még nem tudom, miért, csak érzem. Idővel úgyis rájövök, igyekszem nem bosszankodni amiatt, hogy nem értem a miérteket. Visszatértem hát az eredeti tervhez, Skóciához. Meg fogom valósítani, mert amióta meg mertem lépni azt, hogy ide jöjjek, azt érzem, hogy hegyeket vagyok képes megmozgatni. És bár a munka fárasztó és sokszor nehéz, nem adom fel, mert tudom, mik a céljaim. Nem tudom, mi vár ott rám, csak a szívem súgja, hogy mennem kell. Menni akar. Én pedig engedek neki.

Zavar egy kicsit ez a menekült kérdés. Annyi mindent olvastam már és az a része aggaszt, ami arról számol be, hogy ezek az emberek, vallásukból kiindulva nem tisztelik a nőket és náluk dicsőség megerőszakolni valakit. És tudod, hogy nálam ez az erőszak dolog piros gomb. Vannak félelmeim és tévképzeteim, főleg most, hogy korábban sötétedik és vasárnaponként gyalog kell hazajönnöm, mert nincs busz. Nyilván elképzelhető, hogy ez is csak egy, a média által felfújt és terjesztett rémhír, mint az, hogy Magyarországon gyilkolják a menekülteket, de valahogy akkor is aggaszt a dolog. És jó szorongó, ha épp nincs mi miatt aggódnia, keres magának valamit.

Egyik éjjel különös álmom volt. Azt hittem, hogy ezt a dolgot már lezártam magamban, ezért is furcsálltam, hogy előjött. Éjjel úgy sikerült lefeküdnöm, hogy nem vacsoráztam, történt ugyanis, hogy "elírtam" az időt és este tizenegykor már nem akartam a gyomromat azzal terhelni, hogy eszem valamit. Ennek meglett a következménye, arra keltem fel hajnali kettőkor, hogy iszonyatosan fáj a gyomrom. Lusta voltam felkelni, ezért a hasamra tettem a kezemet és elképzeltem, ahogy a koronacsakrám kinyílik és árad be a testemben a hófehér (inkább ilyen gyémántosan csillogó) energia, ami megtisztítja az egész testemet. Ebbe bele is aludtam szépen, és álmomban a nagymamámmal beszélgettem. Azzal, akit oly sok éven át ápoltam, aki a halála után még sokáig velem maradt. Érdekes volt, mert a nagyi nem volt öreg, hanem fiatal, mint a képeken és olyan volt a haja is és a ruházata is. Ültünk egymással szemben és fogta a kezemet. Tanácsokat adott, de, hogy miket, arra nem emlékszem, csak arra, hogy úgy zokogtam, mint egy kis pisis és megint bocsánatot kértem tőle, amiért nem voltam jó ápolója, és azt mondogattam, hogy "bárcsak tudtam volna akkor azt, amit most tudok". És ő csak mosolygott, szorította a kezemet, a másikkal pedig az arcomat simogatta és azt mondta, hogy mindent tökéletesen csináltam. És olyan jó érzés volt az egész. Nem értem most ezt az álmot, nyilván azért történt, mert nem telik el úgy nap a munkahelyen, hogy ne jutna eszembe a nagyi és az, hogy néha olyan gonosz voltam vele, mert nem volt türelmem, vagy mert egyszerűen csak egyedül akartam lenni, de vele kellett maradnom.

A Legjobbam apukája elment. Sokáig küzdött a rákkal, végül megadta magát neki. És tudod, úgy belém hasított a gondolat, hogy én is bármikor elveszíthetek valakit, aki a szívemnek kedves. Írtam is apának, hogy sose haljon meg. Milyen önző dolog, nem? De akkor ezt éreztem és le kellett írnom neki.

Nagyon szeretem a szüleimet. Éveken át haragudtam rájuk és elítéltem őket amiatt, hogy inkább félreléptek, ahelyett, hogy elváltak volna. Nem tudom pontosan mikor történt, de már nem nyomja a vállamat ennek a haragnak a terhe, és már nem érzem azt, hogy a sorsuknak én vagyok az oka, és azt sem, hogy nekem is kötelező ugyanúgy szenvednem emiatt, ahogy ők szenvedtek. És amikor először tudatosult ez bennem, kitört belőlem a sírás. És azóta is eszembe jut, hogy én milyen nagyon és mélyen és kitörölhetetlenül szeretem a szüleimet, akkor is, ha anya keveset ír, akkor is, ha apa épp nem ér rá. Nem érzem, hogy azért nem akarnak beszélni velem, mert nem kellek, vagy mert nem vagyok elég jó. Elfogadom, hogy most épp nincs idejük és kész. És milyen büszke vagyok rájuk, amiért 27 év után mégis el tudtak válni. És mennyire csodálom őket az erőért és kitartásért, hogy soha egyetlen egyszer sem omlottak annyira össze, hogy annak végzetes következményei lettek volna. Érted ezt? Olyan jó érzés. Felszabadító.

Vasárnap épp ebédeltem a munkahelyen, teljesen ki volt ürülve az agyam, mert csak arra koncentráltam, hogy megrágjam az ételt. Felnéztem, ki az ablakon, és megcsodáltam a felhőket (imádom itt a felhőket, a szemem állandóan az égen van) és egy gondolat belém hasított: SZABAD VAGYOK! Már nem érzem azt, amit régen, hogy egy sötét veremben vagyok leláncolva. Nincsenek béklyóim, nincsenek láncaim és nincs körülöttem sötét sem. Azt persze nem tudom, mi láncolt le eddig... de most valahogy minden tiszta és fényes és csodaszép. Mintha újra megszülettem volna. Azóta nem nyomaszt egyik szakításom sem, nem haragszom egyik férfira sem, akinek nem kellettem, nem fáj, hogy a szeretett nagypapám itt hagyott, amikor hat éves voltam, nem bénít le a szorongás (mert azért szoktam... ritkán, de szoktam), és még sorolhatnám.

Tudom, hogy még nincs itt a vége. Valahogy azt érzem, oka van annak, hogy egy ilyen otthonban dolgozom, nem tudom neked megmagyarázni, de valahogy azt érzem, hogy az utolsó otthonom egy ilyen care home lesz valahol. Butaságnak hangzik, de amikor valami bajom van, az agyam egyik legtávolabbi zugából jön mindig egy gondolat, hogy "tapasztald meg ezt az oldalt, mert szükséged lesz rá, ha a másikon leszel"... ilyenkor mindig olyan idiótának érzem magam.

Írok! Az angyalom itt duruzsol a fülembe, és persze soha nem azt írom le, amit korábban lejegyzeteltem. A történetem írja magát és lassan kész lesz ez a regény is. Olyan boldog vagyok, hogy kész lesz ez is. Már azt is tudom, melyik lesz a következő. És mindig jön újabb és újabb ötlet, mint például ma is. Nem is tudom, elég lesz e ez az élet arra, hogy ezeket mind leírjam. Mert attól nem félek, hogy elfogynak az ötletek, csak attól, hogy nem lesz időm mindet leírni. A múltkor 5 órán keresztül írtam, és nem tudtam abbahagyni. Le kellett feküdnöm aludni, de olyan érzésem volt, mintha megerőszakolnám magam azzal, hogy kényszerítem magam, hagyjam abba. Na, ennek az lett a vége, hogy nem tudtam elaludni... kőkemény 2 órát aludtam aznap éjjel.

Most udvarol egy fiú. Nem tehetek róla, de nekem nem jön be a srác, hiába jóképű, hiába van olyan teste, hogy.... pfff... ha látnád. De hát most mit csináljak, nem szőke, nem kék szemű, nem skandináv típus, akiktől elolvadok. És úgy utálom visszautasítani őt, mert tudom, hogy nekem is mindig rossz, ha valaki nem érez vonzalmat irántam.

Ölellek sokszor