2017. május 24., szerda

A szeretet öt nyelve és a különböző nyelvjárások

Eltöltöttem egy éjszakát ébren. Azt hinnéd, hogy éjszakai műszak. De jó is lenne, pedig nem. Nem tudtam aludni.
Ez nem az a fajta ébren töltött éjszaka volt, amikor az agyam kattogásától nem tudok elaludni. Általában kiborítanak az ilyen éjszakák, mert a fejemben száznál is több, aggasztó gondolat üti fel a fejét, de a ma este valahogy más volt. Ma este úgy tudtam gondolkodni, hogy az nem volt megterhelő sem a testemre, sem a lelkemre.

Néhány hónapja a kezembe akadt egy könyv, Gary Chapman - Az 5 szeretetnyelv: Egymásra hangolva. Ajándékba kaptam egy számomra nagyon kedves embertől, Bettitől. Akkor gyorsan elolvastam, mert problémáim voltak a párkapcsolatommal és azt gondoltam, hogy ha megtudok mindent a szeretetnyelvekről, akkor megoldom majd a párkapcsolati gondomat is.
A kapcsolatom csak néhány hónapja tart, és nem úgy indult, mint egy klasszikus szerelmes történet, eufóriával és lila köddel. Sokkal inkább azt éreztem első perctől kezdve, hogy belecsöppentem egy tíz éve tartó házasságba, ami hirtelen válságba került. Azt hozzá kell tennem, hogy nyolc hónapja epekedtem ez után a fiú után, mire nagy nehezen mertem változtatni a viselkedésem és a tudtára adtam, hogy a világon vagyok. Észre is vett végre, de még így is kellett neki két hónap, hogy átjöjjön hozzám és megjavítsa azt az átkozott fiókot. De nem volt lila köd és pillangók a gyomorban. Mi ketten annyira mások vagyok vagyunk, hogy az már siralmas. Félreértés ne essék, a párom csodás ember, csodás lélekkel és tiszta szívvel, aki ugyanúgy cipeli a batyuját benne a sok rossz tapasztalással, ahogy én. Nagyon őszinte, hűséges és igaz ember, akire bármikor számítani lehet, ha baj van. De mint említettem, különbözünk. Ő nagyon hallgatag, befelé forduló, én a világ felé nyitott. Engem az tölt fel energiával, ha megyek valamerre, őt az, ha otthon a négy fal között pihen. Ő rendetlen, én meg ösztönösen elpakolok mindent, ami nem a helyén van (ezzel tudom igazán kihozni a sodrából), és még sorolhatnám. De ha két ember szereti egymást, és tudja is, hogy a másiknak mire van szüksége ahhoz, hogy szeretve érezze magát, akkor ezek a különbözőségek inkább erősítik, mintsem gyengítik a kapcsolatot. Azonban a kettőnk szeretet nyelve teljesen különbözik. És itt szeretnék kitérni Chapman könyvére.

A szeretetnek öt nyelve van.
- elismerő szavak
- minőségi idő
- ajándékozás
- szívességek
- testi érintés

Ezek között lehetnek átfedések és mindegyiken belül vannak különböző típusok. Nem igazán szeretnék internetes linket beszúrni ide, mert ahhoz, hogy megértsd az egésznek a lényegét, el kell olvasni magát a könyvet.

Amikor a könyvet olvastam, az érdekelt, hogy az én páromnak mi a szeretetnyelve, mert azt hittem, ha azt megtanulom, akkor a saját szeretetnyelveim elhanyagolhatóak lesznek és megelégszem azzal, ha elfogadom azt, ahogy neki van szüksége a szeretetre. Mint amikor megtanulod a párod anyanyelvét, hogy kommunikálni tudjatok és magasról tojsz rá, hogy ő nem beszéli a tiédet, hisz boldog vagy, hogy tudtok beszélgetni. Megtudtam, hogy a párom elsődleges szeretetnyelve a testi érintés és másodlagosan az ajándékozás. Erre utóbbira kis segítséggel jöttem rá, mert bevillant, hogy ő általában vesz nekem valamit, ha összeveszünk. De az esetek szinte kilencven százalékában ölelget és bújik és simogat és puszilgat, sőt, ő maga jön, hogy simogassam és ölelgessem. Azt gondoltam, szuper! Én is imádom, ha megölelnek. Nos. Ez így nem igaz. Én imádok másokat megölelni, ha ugyanezt velem teszik, sokszor fojtónak érzem az érintést. Ettől függetlenül imádok másokat ölelgetni. Ugyanakkor az ajándékoknak örülök, de nagyon nem tudok mit kezdeni velük és be kell valljam, ha nem kapok, nekem az sem tragédia.

Az én elsődleges szeretetnyelvem az elismerő szavak, ehhez van hozzánőve elválaszthatatlanul a minőségi idő. Ez nagyon egyszerű. Én akkor érzem, hogy szeretve vagyok, ha mondja, hogy szeret, vagy ha megdicsér. Akkor is szeretve érzem magam, ha minőségi időt szán rám, ami azt jelenti, hogy minimum húsz percig rám figyel, amíg csinálok valamit vagy beszélnek anélkül, hogy szólna a tévé vagy a rádió vagy nyomogatná a telefonját. Vagy kirándulni megyünk együtt, azaz minőségi időt töltünk egymással. (És ebbe nem tartozik bele a közös film nézés, mert akkor a filmre figyelünk. Kellemes kikapcsolódás, de ez a tevékenység szeretettel engem nem tölt el.) Én így működöm!

Rájöttem ezekre és szuperül éreztem magam, mert végre megtanultam, hogy a párom számára mi a szeretet és mikor akarja a tudtomra adni, hogy szeret. Erre összpontosítottam és arra, hogy őt úgy szeressem ahogy neki kell, és megtanuljam azt, ahogy ő adja a szeretetet. Öleléssel, simogatással. És öleltem és simogattam és masszíroztam minden áldott este. Jött és bújt, simogatni kellett, elalvás előtt, vezetés közben, film nézéskor. Megérintettem munkában úgy, hogy senki se lássa, vagy kártyázás közben, vagy ha elmentünk a haverokkal sörözni.

Sajnos azonban, ahogy teltek a hónapok, én hamar kiüresedtem. Ugyanis a párom nem szeret beszélgetni és számára a minőségi idő az alvás vagy ha kikapcsolhatja az agyát valami bugyuta filmmel vagy idióta műsorral az interneten.

Általában nem veszek tudomást a testem és a lelkem jelzéseiről, mert megyek a fejem után. Dacára a több éves terápiáknak még mindig az agyam irányít, ami gyönyörűen ki tudja zárni a megérzéseket. És jön a szorongás, a pánikrohamok, a különböző testi tünetek, amik mögött okot mindig mást feltételezek. A beteges féltékenység, ami szintén pánikrohamba torkollik, mivel nem hagyom kitörni, hanem szépen lenyomom mélyre. És belepörgök ebbe, belemegyek az áldozat szerepbe, akit senkit sem ért meg és mindenki utál. Jön a depresszió, amikor már semminek sem tudok örülni, ahol a jövő is valami félelmetes gyilkos, ara várva, hogy levadásszon. Negatív gondolatok, elvonulás a csigaházba, mert mindenkinek a jelenléte fáj, aki kicsit is boldogabb, mint én vagyok. Az állandó veszekedések, ami inkább picsogás részemről, mint normális megfogalmazása annak, mi hiányzik, hogy mire van szükségem.

És hiányzik. A szeretet.

Tudom, hogy a párom szeret. Mert ő az az ember, aki nem lenne velem, ha ez nem így lenne. Tudom, mivel mondja el, hogy szeret. De attól, hogy tudom, még nem fogom magam szeretve érezni. Mert engem más tölt fel szeretettel. A tudása annak, hogy ő hogyan szeret, nem elég, hogy feltöltsön. Biztosan van olyan, akinek elég. De nekem nem. Én egyszerűen nem érzem magam szeretve.

Évekig magamat okoltam. Hogy velem van a baj. Hogy én vagyok a hülye, mert minden párkapcsolatomban minden férfi szeretett, de én hülye voltam, mert nem éreztem. A nyilvánvalót. Ez jött mindenhonnan. Ha én szóvá is tettem, hogy nem érzem, hogy a párom szeret, akkor mindenki, aki ezt hallotta azt mondta, menjek pszichológushoz, mert baj van a fejemben. És én mentem. Különböző blokkokat oldottam fel és erősebb lettem, de szeretve akkor sem éreztem magam. Igen, az exeim szeretetnyelve az érintés volt főleg. Az egyiknek e mellé a szívességek, a másiknak a minőségi idő, ami jó is volt, de nem bizonyult elégnek. Mert valahogy egyik se akarta mondogatni, hogy "szeretlek". (Nem említem az első kapcsolatomat, mert az más volt, az is megérne egy külön fejezetet, az is pont azért ment tönkre, mert hirtelen megvonta a fiú a szeretetét tőlem azzal, hogy többet nem mondta, hogy szeret és nem is akart sehova sem jönni velem. Ő volt az egyetlen, aki mellett szeretve éreztem magam.)

És tudjátok mit kaptam még? A mondat, ami mind a mai napig kiveri nálam a biztosítékot: "Ne tőlem várd a megerősítést!" Anyám is megmondta, hogy ha az önértékelésed rendben van, akkor nem kell, hogy mondogassák, hogy szeretnek, te tudni fogod. Apám is megmondta, hogy sokat mondogatja valaki, hogy szeret, akkor egy idő után az elcsépelt lesz és elveszti minőségét. A barátnőm is megmondta, hogy elmarom magam mellől a férfiakat, ha tőlük várom a dicséretet és azt, hogy minden nap elmondják, hogy szeretnek. És jön a szakítós szöveg, hogy "az zavart a legjobban, hogy tőlem vártad a megerősítést". Ennek kistestvére pedig: "zavart, hogy azt akartad, hogy állandóan rád figyeljek".

NEM!

De akkor még nem olvastam Chapman könyvét és elhittem mindent, amit mondtak. Hogy velem van a baj. Nem tudtam megfogalmazni, hogy igazából minden, amit mondanak azért igaz számukra, mert nekik nem fontosak annyira a dicsérő szavak. Ha megkaptam volna ezeket időnként, akkor nem lógtam volna állandóan a partnereim nyakán, hogy figyelmet csikarjak ki. Akkor nem kérdezgettem volna, hogy "szeretsz te engem egyáltalán?". Akkor nem lett volna rá szükség.

Ma már tisztában vagyok az értékeimmel, még ha vannak is önértékelési gondjaim. Nem kell megerősítés senkitől. Tudom, hogy értékes vagyok és szerethető.

Nekem arra van szükségem, hogy a párom mondja, hogy szeret, hogy fontos vagyok neki. Hogy beszéljen arról, hogy mit érez irántam. Hogy megdicsérje a frizurámat, az alakomat, a ruhámat, a lábamat, hogy milyen ügyes voltam, ha valamit meg tudtam csinálni. Hogy rám figyeljen, hogy kiránduljunk, hogy csak beszélgessünk órákig az égitestek mozgásáról a csillagos ég alatt. Nem értékesnek fogom ettől magam érezni, hanem szeretve! És olyan nem létezik, hogy megunom, ha mondogatják. Vagy nem hiszem el. Ha szívből jön, tudni fogom. Ha nem, azt is.

És ez igaz mindenkire. Ha a párunk időnként megkérdezi, hogy szeretjük-e vagy szépnek találjuk-e és mindemellett nekünk sokszor mondogatja, hogy szeret vagy dicsérget minden apróságért, akkor a párunknak ez a szeretetnyelve. A dicsérő szavak. Nem bosszantani akar, csak nem érzi, hogy szereted. Ha minket zavar, hogy ezekről beszél vagy ilyeneket mond, akkor a miénk nem ez, és ezt el kell neki mondani. "Nem kell, hogy állandóan megdicsérj drágám, de az boldoggá tenne, ha időnként kivinnéd a szemetet vagy megfőznéd a vacsorát."

Ez az üzenetem. Tessék megfogalmazni, hogy mitől érzed magad szeretve. Ha nem érzed, mondd el a párodnak, hogy hogy szeressen. Ha igazán szeret, meg fogod kapni tőle. Aztán kérdezd meg, hogy ő mitől érzi magát szeretve és még ha idegen is számodra a dolog, akkor is add ezt meg neki. Mert ha szereted, akkor könnyedén fog menni, hisz boldognak akarod látni őt. (Akkor vannak problémák, ha úgy szereted, ahogy az neki kell de valahogy akkor sem érzi magát szeretve. Ott más bajok vannak, ez is lehetne egy külön fejezet, de nem akarok átmenni terapeutába, mert bár, ha érzelmekről van szó, okoskodni tudok, de nem vagyok szakember.) Nem baj, ha neki más a szeretetnyelve, sőt!

Olyan régen elfelejtettünk már szeretni. Félünk tőle és óvjuk magunkat. Pedig nincs is annál jobb, ha szerethetünk valakit és szeretve vagyunk. Nem igaz?

A minap hallottam a legszebbet: "szeretetből vagyunk".

Szeressünk hát!