Huszonöt év eltemetett fájdalma, elvesztésed tényének elutasítása kiszakadt belőlem. És nem tudom már tovább bent tartani. Elfeledettnek hitt emlékek cikáznak az agyamban és fájnak. Fogalmad sincs, mennyire fájnak. Hogy nekünk ebben az életben csak ennyi jutott. Csupán hat év. Amire alig emlékszem már. Csak arra a mérhetetlen és kitörölhetetlen szeretetre, amit irántad éreztem, érzek még most is és fogok is örökké.
Most már világos. Elvesztettelek. Beletörődtem. Elfogadtam. Elengedni azonban sosem tudtalak. Mert az olyan lett volna, mintha kitépték volna a szívemet.
Vártalak vissza. Sokáig.
Azt akartam, hogy ott legyél. Amikor először iskolába megyek. Hogy amikor értem jössz, a nyakadba ugorhassak. Hogy elpanaszolhassam, hogy Balázs nem az én, hanem Zsuzsi szájára adott puszit az iskola udvarán. Hogy ott sírhassak a válladon. Hogy hozzád szaladjak, amiért nem akarok nyolcosztályos gimnáziumba menni. Hogy aztán neked valljam be, hogy mégis milyen jó, hogy nyolcosztályos gimnáziumba kerültem. Elmondani, mennyire félek. Félek, mert egyedül vagyok, mert az a helyes szőke fiú meg akar csókolni. Amiért a másik nem vesz észre. Amiért amaz belém szerelmes és én ezt nem akarom. Vagy a másik... amelyik... amelyik...
Elmesélni, hogy Tamást tényleg szeretem. Meg a Lajost. Sanyit. Gabit. Janit. És az összest...
Táncolni veled a szalagavatómon. Neked integetni a néptánc előadás után. Panaszkodni amiért nem akarok jogász lenni. Hallani, ahogy mondod: "kövesd az álmaidat". Puszit adni, miután a fejedet csóválod a tanítóképző miatt. Nem észrevenni azt a hamar elmorzsolt könnycseppet a diplomaosztómon. Puszit dobni kézi meccsek alatt.
Ott lettél volna? Eljöttél volna?
Végighallgattad volna, amikor ordítok, amiért nem kellek. Amiért nekem nem kell valaki, és gyűlölök mást megbántani.
Szidtam volna Gabit. És te végighallgattad volna. Aztán a másikat. Meg a harmadikat. Sziklaembert... Az összeset. Hogy azt mondhasd: "tökéletes vagy", "csodálatos", "igazi kincs". Bevallani végül, hogy bár haragszom rájuk és panaszkodom, mégis nagyon fontosak nekem.
A válladon sírni, amiért valaminek vége lett. Vagy a félelem miatt, amikor valami elkezdődött. Mesélni neked Skóciáról. Hogy mennyire szeretnék oda menni. Biztosan azt mondtad volna "Ne félj, én veled vagyok, menj!". Megöleltél volna.
Mesélni neked Skóciáról. Hogy mennyire szeretek itt élni. És, milyen hálás vagyok ezért. Biztosan azt mondtad volna "én veled vagyok, maradj csak ott, ahol lenned kell!"
Neked elmondhattam volna az álmaimat, a terveimet és nem nevettél volna ki. Bármit is akartam volna csinálni, te azt gondoltad volna, hogy az a világ legcsodálatosabb ötlete.
Szeretném hazudni, hogy megöltem azt a kis pókot, ami a papucsodra mászott.
Hazudni, hogy minden rendben van.
Hazudni, hogy az életem teljes és boldog.
Hazudni, hogy szeretek és szeretnek.
De te tudnád... biztosan tudnád...
Nem mondanád, csak titkon kívánnád, hogy kerüljenek helyre életem mozaik darabkái.
Egyszerűen csak tudnád, hogy a darabok egyszer úgyis a helyükre kerülnek majd.
Mit mondanál most?
Mondanád-e, hogy felejtsek, hogy lépjek tovább?
Mondanád-e, hogy tökéletes vagyok és minden rendben lesz?
Mondanád-e, hogy higgyek?
Mondanád-e, hogy ne féljek szeretni? Hogy merjek kockáztatni és ha kell, felvállalni az érzelmeimet?
Mondanád-e, hogy az élet nem áll meg, ha valaki visszautasít és csak azok számítanak, akik akkor mellettem állnak, ha épp gonosz vagyok hozzájuk? Hogy vegyem észre, vannak olyanok, akik számára én vagyom a világmindenség, és csakis ők számítanak?
Mondanád-e, hogy küzdjek, hogy várjak, hogy halgassak a szívemre?
Ölelnél-e, amikor miatta sírok? Miatta, akinek nem kellek? Miatta, akinek kellek, de aki nekem nem kell?
Büszke lennél-e rám, amiért életem álmát, félelmeim ellenére megvalósítottam? Amiért feladtam oly sok mindent.
Mondanád-e, hogy írjak? Tudnád-e helyettem is, hogy író vagyok? Bíztatnál-e, amikor senki sem?
Állnál-e ott velem a sziklaszirten és néznéd-e a naplementét? Mondanád-e, hogy minden úgy jó, ahogy van? Hogy idővel megtudom, mi miért történik? Hogy higgyek magamban? Mondanád? Hogy felejtsem el az összes idiótát, akinek nem kellek? S forduljak azok felé, akiknek nagyon is!
Hiányzol minden nap.
Fáj, hogy nekünk csak hat év jutott.
Fáj, hogy nem vagy itt velem.
Fáj a hiányod..
Minden nap.
Minden áldott nap...
