2016. augusztus 20., szombat

Hála és köszönet

Rettenetesen fáradt vagyok.

Zsinórban ez a negyedik hét, amikor hat napot dolgozom. Napi tizenegy, tizenkét órákat. De persze minek is panaszkodom, amiért én választottam ezt a munkát, ezt az életet. Külföldön. És igen, én akartam a hat napokat is. Azt azonban nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Szerencsére alföldi parasztlyány vagyok, aki nem ijed meg a munkától és nem törik össze egy-két nehezebb hét nyomása alatt.

Ma délután mosogatás közben végigvettem az eddigi munkahelyeimet. Hogy milyen nagyot fordult velem az élet, azóta, hogy kikerültem a főiskoláról. Világmegváltó terveim voltak, és teljesen biztos voltam abban, hogy Magyarország egyik legjobb tanító nője leszek. Jó messzire elsodródtam. Kilenc éve már...

2007 nyarán bekerültem a szülőfalum családsegítő központjába. Mert a jegyző megkért. Mert hagyjuk is, hogy miért. Életem legszebb másfél hónapja volt. Itt kaptam az élettől az első nagy pofont is. De nagyon szerettem. Ha nem utál ki a főnököm, akkor talán még most is ott vagyok. Vagy jó sokáig ott maradok. Ifjúságsegítő voltam, ami abból állt, hogy napi négy órában terepre jártunk felmérni, hogy milyen körülmények között élnek a gyerekek, a másik négy órában pedig ezeket dokumentáltuk. Ha jött valaki, annak segíteni kellett. Volt olyan is, hogy hamarabb végeztünk, ilyenkor olvastam az irodában. Régi bejegyzéseket, eseteket, vagy Jászai Mari önéletrajzi kötetét. Marikával dolgoztam. Imádtam. De, mint mondtam, a főnököm nem szerette, hogy ott vagyok. Azt hitte, hogy az ő helyére pályázom. Szépen csavart egyet a sorsomon, majd másfél hónap után azon kaptam magam, hogy felmondok. Képes volt előadni, hogy nem emlékszik rá, hogy elengedett szabadságra és én csak úgy magamtól elmentem. A jegyzőnek panaszkodott, aki felhívott a nyaralásom alatt és számon kért. Kedves volt velem, nem is vele volt a baj, hanem az egész szituációval. Hogy azt hitték, annyira hülye vagyok, hogy nem tudom, hogy szabadsághoz engedély kell. Édesapám ment be helyrerakni a nő fejében a gondolatokat. Én pedig kijelentettem, hogy nem megyek oda többet dolgozni.

Abban az évben szeptemberben kezdtem tanítani a szomszéd (akkor még) faluban. Életem legszebb és legszörnyűbb két tanévét szenvedtem végig. Már fél év után tudtam, hogy bár én a világot akartam tanítóként megváltani, ez mégsem az a pálya, ahonnan én nyugdíjba fogok menni. Az volt a baj (talán), hogy én rettenetesen szerettem a gyerekeket. És sajnos magammal egyenértékűként bántam velük. A nyolc-kilenc éves pedig mit csinál, ha ilyen a tanító néni? Kihasználja azt. Erre rátett egy lapáttal, hogy tizennyolc fiúra és hat kislányra kellett vigyáznom délutánonként. Mert napköziztem. Nagyon szerettem a gyerekeket. A gyerekek nevére mind a mai napig emlékszem. Persze vannak közöttük azok, akik mély nyomot hagytak bennem. Édeseim. Milyen nagyok már. A lényeg, hogy nem igazán ment a fegyelmezés. Voltak konfliktusaim. Szülőkkel, osztályfőnökökkel, az igazgatóság tagjaival. Keménynek hittem magam, törhetetlennek, de kifacsaródtam két tanév alatt. Szó szerint. Volt két gyerek, akik állandóan szabotálták a délutánjaimat. Próbáltam én megoldani, nem sikerült. Kértem segítséget. Nem kaptam. Csak tanácsot. És kimondatlanul éreztették velem, hogy ha nem tudom egyedül megoldani, akkor nem is vagyok jó tanító. A végén már szinte könyörögtem. Semmi. Megkaptam, hogy miért nem vagyok jó. Az igazgató azt is mondta egy értekezleten, ha még egyszer kellene döntenie, nem venne fel. Ezen annyira meglepődtem, hogy szólni sem tudtam. A többiek megvédtek. Volt olyan is, hogy az egyik délelőttös osztályfőnök a napközizés kellős közepén osztott ki a gyerekek előtt!!! Nem emlékszem, hogy mi volt a gond, csak arra, hogy pont úgy beszélt velem, mintha én is gyerek lennék. Azt hiszem, valahol itt veszett el minden tekintélyem. Miután kiment, és én jól kibőgtem magam a női wc-be zárkózva, arra mentem vissza az osztályterembe, hogy a gyerekek csendben várnak. Pityeregtem előttük is, az a nap csendesen telt el, de attól kezdve már semmi sem volt ugyanaz. Voltak azért olyanok, akik mellettem álltak és megértettek és próbáltak segíteni. A napközis nevelők és az én édesdrága volt osztályfőnököm, aki mindig hitt bennem. Már gyerekként is hitt bennem. Később is. Isten lássa lelkem, én tényleg mindent megtettem. Nem ment. Kudarcot vallottam. Csúfosat. Oda lettek a világmegváltó terveim. Képtelen voltam olyan helyen dolgozni, ahova gyomorgörccsel indultam el minden áldott nap. Aztán a magánéleti gondjaim miatt (egy csodás szerelemi háromszög szögei és síkjai és csúcsai karcolgattak másfél éven át, mert hagytam) úgy döntöttem, hogy lelépek. Szó szerint. Így kerültem a fővárosba. A barátok hiányoznak. Bánom, hogy hagytam őket a múltba veszni... De elfogadtam.

A Call Center. Istenem! Csodás emberekkel hozott össze a sors. Úgyhogy áldom minden egyes kollégámat, főnökömet, aki korábban úgy bánt velem, ahogy, mert nélkülük sosem kerültem volna fel Pestre. Marcsika nélkül pedig sosem kerültem volna be a CC-be. Áldalak érte titeket. Köszönöm. Két évig hívásfogadás, aztán egy kis angolos távozás tervezés-féleség (megvolt a repülőjegyem, majdnem kijöttem Angliába két évvel később) után "kvalitis" munka. Annyi tapasztalás. Jók és rosszak. Mindenféle. Én annyiszor, de annyiszor összetörtem ott, jobban, mint előtte a másik két helyen. Volt megalázás, becsapás, hülyének nézés. Végignézni az "elbocsátások/felmondások" okait. Mintha egy színházi darabba csöppentem volna bele. Komolyan. Ezen kívül volt nevetés, sok. Erő. Mert a tanúja lehettem annak az erőnek, amit a nálam feljebb állók árasztottak magukból. Kaptam rengeteg segítséget és megértést és szeretet. Voltak konfliktusok. Volt olyan is, aki nem kedvelt. Még annak ellenére is, hogy én mindenkit kedveltem. Jó, volt egy-két arc, aki az őrületbe tudott kergetni. Vicces hat év volt. Csapatépítők a Balatonnál. Beöltözős bulik. Versenyek. A legemberibb főbérlő. Viszonzatlan szerelem. Viszonzott, de soha be nem teljesedhető szerelem. Szerelem. Aztán szakítás. Barátságok. Ártalmatlan flörtök tömkelege. Ott Focsi voltam. És Katácska. Meg Ferrari. Szerettem az ügyfelekkel beszélgetni. Volt, amelyik megkeresett iwiwen és randira hívott. Egy másik pedig felajánlotta, hogy megmutatja a bélyeggyűjteményét. Na meg a harmadik, aki azt mondta, hogy az a nő nem is igazi nő, akinek egyszerre csak egy szeretője van. Meg a kicsi bors. Szerettem ott lenni. De kiégtem. Ezért ott hagytam. De mind a mai napig szívesen gondolok azokra az évekre. És a rossz emlékek eltompulnak. Lassan meg is szűnnek. De ha azok nem lettek volna, most nem lennék erős. Nem lennék az, aki vagyok. Talán... mindennek pont így kellett történnie. Drága barátok. Segítők. Akik szerintem angyalok, csak jól titkolják. A CC adta őket. Budapest. A múlt. Azokat sajnálom, akik lemorzsolódtak. De elfogadtam.

Mentem aztán a szívem után. Skóciába vágytam. Ennek első állomása volt Anglia és a CareHome. Az idősekkel könnyebb volt, mint a gyerekekkel. Ám sajnos nem bírtam a halált. És vágytam Skóciába. Megismertem új embereket, akikért szintén hálás vagyok. Mégis jöttem a szívem után.

Most pedig deli lány vagyok. És imádom. Még az idióta vásárlókat is, akik között van egy-két igazi orvosi eset.

Az iskolában, és a CC-ben agyilag fáradtam el mindig. A CareHomeban lelkileg. Itt a deliben fizikailag. Már a fáradtság minden formáját ismerem. És tudom, hogy nem a deli lesz az utolsó munkahelyem. Ahogy azt is, hogy igazi hivatásomnak az írást érzem mind a mai napig. Sodródom majd, megyek, amerre kell, amerre a szívem visz.
Most lelassítottam kicsit. Hirtelen akartam sokat és mindent egyszerre. Pénzt gyűjteni és bejárni Skóciát és Európa országait és elmenni Balira meg a Bahamákra. Olyan sokat kirándultam és nem pihentettem a testemet, hogy szépen annak rendje és módja szerint baleset ért. Leestem a lépcsőről a munkahelyemen. A negyedik lépcsőfokról a földre. Lett egy szép fekete, dagadt és fájó véraláfutás a bal farpofámon. Nem kicsi. Szó szerint az egész bal oldal. Feketés-vöröses. Most már sárgás-zöldes. És a sokk, ami ért. Mert végig attól rettegtem, hogy eltörtem valamimet. Szerencsére velem voltak az angyalok. Ekkor jöttem rá, hogy le kell lassítanom. Szóval azóta, amikor tehetem, szépen pihengetek,  és nem járom be fél Skóciát egy nap alatt. Csak az bánt, hogy nem tudok elmenni futni. Mert azt is elkezdtem ám, és úgy megszoktam, hogy már reggel a nap végét vártam, hogy mehessek. De most pihenés van. Aztán majd jöhet minden más szépen sorjában és nem azonnal és nem egyszerre. Az is biztos, hogy nem fogom magam kicsinálni a "hatnapozással". Nem szereti a szervezetem és jelenleg ő a legfontosabb. És a lelkem. Aki meg is kapja a magáét, mert sikerült beszereznem egy e-book olvasót és falom a könyveket. Ideje volt elmenekülni kicsit a valóságból az álomvilágba. Fel kell töltődnie a lelkemnek.

Hogy aztán újult erővel folytathassam az utamat.

Az utat, ami csodálatos. (Még ha olykor hasra is esek.)