Mester,
Eljött az ideje, hogy kicsit hosszabban írjak. Nem is tudom, hol kezdjem...
Tegnap szorongtam. Nem volt vészes, felül tudtam kerekedni rajta, nem gyűrt maga alá, a problémám sem ennek ténye volt, hanem maga az, hogy szorongtam megint. Mostanában nyugtalan vagyok, sok gondolat kavarog a fejemben, nyilván a tudatalattim így akar jelezni, hogy sürgősen fejezzem be a fölösleges agyalást.
Kezdjük a munkával. Most, hogy az egyik lány szabadságon van, heti hat napot dolgozom. Ami azért jó, mert gyorsabban telnek a napok, ellenben rossz is, mert semmi másra nincs időm. Minden nap hulla fáradtan zuhanok az ágyba, az is nagy erőfeszítést igényel, hogy megemeljem a telefonomat és válaszoljak az üzenetekre. Kimerülök. Mindenezek ellenére nagyon szeretem még mindig (mindenki nagy döbbenetére) azt, amit csinálok. A lányokkal szuper a közös munka, mindannyian mások vagyunk, ezért remekül kiegészítjük egymást. Mostanában tanít(gat)ják nekem a papírmunkát, amit már egy hónapja tudnom kellene... A managerünk elment egy hónapos szabadságra és a többiek nem nagyon akartak a rájuk szakadó feladatok mellett még azzal is törődni, hogy ezeket megtanítsák nekem. Volt elég bajuk így is. De ez nem változtat a tényen, hogy tudnom KELLENE. Úgyhogy a manager most tanít. Mindenre. Egyszerre. És persze hibázom. Ami természetes, de amikor a huszadik társosztályról jön vissza a papír, hogy egy rubrikából kihagytam egy nullát, akkor azért már tajtékzik mindenki. Elgondolkodtam azon, hogy ez vajon miért volt... Talán mert így szembe kellett nézniük azzal, hogy ők is hibáztak, amikor nem vették észre, hogy onnan hiányzik egy nulla... vagy mérgesek voltak magukra azért, amiért a fáradtságot sem vették, hogy ellenőrizzék a munkámat. Szép dolog a bizalom, de egy kezdőnél ne engedjék meg maguknak ezt a luxust. Mindezek ellenére kedvesen közlik, hogy ejnye-bejnye... És itt már legalább VAN ejnye-bejnye. Ezért jár a piros pont.
A szállás szuper. Bár minden hallatszik. És nem nagyon van privát szférám, de most nem zavar, mert pont arra van szükségem, hogy ne legyek egyedül. A szobatársam egy rendkívül kedves lány, annyira szerencsésnek érzem magam, hogy mellé kerültem. A táj a ház mögött gyönyörű. Vannak vízesések, erdő, hegy, völgy, szakadék, sziklák, tó, patak. Kis sétáló út, két kőhíddal (!!!), amin már kétszer végigmentem. Robert Burnst is megihlette ennek a tájnak a szépsége. Megértem őt.
Szerelem terén sem nagyon van változás. Volt az a valami pár hétig, aminek még tisztességes elnevezést sem tudok adni... Levelezni kezdtem egy régi kedves ismerőssel és hamar intimebb síkra tereltük a beszélgetéseinket, aminek az lett a vége, hogy virtuálisan kötődni kezdtem hozzá és egyre többre vágytam. Ő persze nem. Mert miért is... Ennek a periódusnak úgy néz ki, vége szakadt. De azóta olyan intenzíven vágyom a gyengédségre és a szerelemre, mint még talán soha. Mintha ez nyitott volna ki. Talán csak ennyi volt a lényeg. Talán csak ennyi volt ennek a fiúnak a szerepe az életemben. Hogy ismét nyitottá, befogadóvá tegyen. Örülök neki és hálás is vagyok érte.
Egy exem ismét megjelent az életemben. Nagyon fájdalmas és idegőrlő szerelmi háromszöget bonyolítottam vele évekkel ezelőtt. Én voltam a második. Lehet nyugodtan utálkozni, igen, ilyen is volt az életemben. Tanultam belőle és nem bánom, hogy szerettem őt. Most írogat. Mert éppen szingli. Semmit sem változott. Ellenben én nagyon sokat. Nincs nekünk közös jövőnk. Soha nem is volt. El is mondtam neki. Ennek ellenére írogat. Mert mindig csak annak kellünk, majd csak akkor kellünk, amikor minket már nem érdekel a másik.
Letöltöttem egy társkereső app-ot. Regényt lehetne írni a fazonokról, akik oda regisztrálva vannak. Kaptam már meztelen fotót és chat szexelni is akartak velem. Pedig még csak két napja vagyok fent. Megtalált itt is egy férfi egyébként. Nagyon jóképű és vicces és értelmes. Nyilván van valami sötét titka. Nyilván... Mivel nekem sosem volt szerencsém a netes társkereséssel. Tehát ez sem lehet kivétel. Nem mellesleg közel ötszáz mérföldre lakik tőlem. Mert miért is lakna hozzám közelebb. Szóval nem fűzök ehhez túl sok reményt. Semmi esélyét sem látom annak, hogy köztünk több is legyen. Lazán kezelem, jó vele beszélgetni. Jó, nem hazudok. Várom, hogy írjon. De nem török össze, ha többet nem fog. Tuti, hogy skorpió.
Mindezek mellett ami továbbra is foglalkoztat az a "menni vagy maradni". Nem a közeljövőben, hanem a 2 éven belüli jövőben. Érzelmi síkon minden hazahúz. A család, a barátok hiánya. A drága kis unokahúgom. Az, hogy kötetlenül tudjak beszélgetni és ne azon gondolkodni, hogy hogyan fordítsak le egy mondatot. Talán ez hiányzik a legjobban. Mert imádok csacsogni és filozofálgatni, vitatkozni a nézetbeli különbségeken, elmerengeni és még sorolhatnám. Angolul ez nem megy, így főleg csak hallgatok és mosolygok és bólogatok. Pedig itt rá vagyok kényszerülve a társalgásra, a skótok nem hagynak ám magamra, ha nem kapnak kérdéseikre kielégítő választ. Frusztrál ha valamit nem értek, vagy ha valamit félreértek, vagy ha valamire nem tudok válaszolni.
Hiányzik Magyarország, az otthonom, a Tisza, az Alföld, Budapest. Az én gyönyörűséges fővárosom, ami oly sok emléket hordoz. Még a mocsok és a bűz és a sok életunt, negatív arc is.
Az írás is hiányzik. Egyszerűen nem jönnek a szavak, blokk van bennem. Még a regényemet sem tudom befejezni, pedig csak pár fejezet hiányzik. Az agyam minden egyes neuronja az angollal van tele.
Ellenben itt Skóciában megvan minden, amit otthon hiányoltam. Nincs létbizonytalanság. Egzisztenciálisan még akkor is biztonságban érzem magam, hogy tudom, bármikor felmondhatnak nekem. Mert biztos vagyok benne, hogy azonnal találnék valami mást. Olyan munkát, ami mellett nem halnék éhen. Fizikailag is nagyobb biztonságban érzem itt magam. Nem rettegek attól, hogy betörnek, vagy megtámadnak az utcán. Mindenki pozitív, nincs állandó panaszkodás, szomorkodás. Nem érzem, hogy nem vagyok ide való, nem érzem, hogy nem akarnak befogadni, mert a skótok valami hihetetlen módon imádják a külföldieket. Sokszor azt érzem, nem is emberek, hanem egy másik bolygóról jött idegenek. Vagy tündérek. Itt nem ciki magyarnak lenni, külföldinek lenni. Nem ciki törni az angolt vagy csak kifejezéstelen arccal mosolyogni, amikor társalognak a többiek. Amit ezen kívül látok, az a tisztelet. Mindenki tiszteli a másikat. Nem taposnak egymás lelkébe, nem akarják megbántani a másikat. Ha nézeteltérésük van, akkor azt megbeszélik. Jó, kivétel ez alól egy jó kis kocsmai bunyó a fiatalok között. Mert az ugye mindig mindenhol van.
A bizalmat még meg sem említettem. Mert itt bizony az is van. Az emberek megbíznak egymásban. Nem verik át a barátjukat, a munkatársukat. És a bizalom ára a viszonzás. Otthon mit tanítanak? Sose bízz senkiben, mert ha úgy adódik, hátba támadnak. Itt, ha ezt elmondanám, kiröhögnének. Mert nincs számukra fontosabb a bizalomnál.
A szépséges táj. Amit mindig is vágytam látni. Semmihez sem fogható, semmivel sem összehasonlítható. Ez nagyon hiányozna. Biztosan tudom.
Látod? Lelkem egyik fele haza akar menni. Másik fele itt akar maradni, amilyen sokáig csak lehet. Épp szakadok ketté. Itt vagyok, az otthonom hiányzik, de ha hazamegyek, ez a nyugalom és biztonság fog hiányozni, ami itt van. Nem akarom ezt a kettősséget. Nem akarok két szerelmet. Meg akarom találni az otthonom. Azt a helyet, ahol majd megöregszem. Mégsem tudom most, hogy mit is akarok. Rosszabb vagyok, mint egy tinilány, aki a suli két leghelyesebb fiúja között nem tud dönteni.
Ketté szakadni sajnos nem tudok. Két életem, bármennyire is szeretném, nem lehet.
Egyszerre élem minden álmom. S most, hogy az álom valóság... olyan, mintha mégis álmodnék. Mintha most már másra vágynék...
Ölellek
