Ugorj!

Olyan sokszor gondoltál már rá, milyen lehet egy szakadékról leugrani a vízbe. Nem meghalni akartál, hanem élni. Nem véget vetni valaminek, hanem elkezdeni. Azt gondoltad, az az egyetlen egy elrugaszkodó lépés majd beletaszít az életbe. Hogy attól kezdve már nem lesz semmi, ami megállíthat. Azt gondoltad, "Igen! ha meg merem tenni, tényleg bátor vagyok!" Egész kicsi gyerekként, amikor a magazinokban nézegetted a szebbnél szebb sziklaszirteket, arról álmodoztál, egyszer majd megmászol te is egy ilyet. Egyszer majd leugrasz. Bele a kalandba, bele az életbe.

Gondold csak végig, hányszor és hányan mondták már neked, hogy "Dönts!", "Lépj!", "Kezdd el!", "Menj!" Olyan hálás voltál azért, mert támogattak és ösztönöztek téged. És annyira haragudtál rájuk azért, mert azt gondoltad, nem tudják megérteni a félelmet, ami blokként benned van. Képzeletben láttad magadat egy sziklaszirt tetején ácsorogva, ahogy a többiek lentről ordibálnak felfelé neked, hogy "Ugorj!" Milyen sokszor volt olyan, hogy visszafordultál és sírtál, mert nem voltál elég bátor. Milyen sokszor gyűlölted őket, amiért ők már megtették azt, amitől te annyira féltél. És hányszor de hányszor volt olyan, hogy amikor nem látták, te megtetted a lépést, szépen lekúszva a sziklaszirt egy biztonságos pontján. Megtetted, de sosem érezted magad bátornak. Sosem töltötted el örömmel, az "Igen! Én igenis megcsináltam!"-érzés. Azt kellett volna érezned, milyen okos vagy, amiért találtál egy alternatív megoldást, de te azt gondoltad, csaltál. S a gondolat lehúzott magával az önsajnálat és a csalódottság gödrébe. Nem volt elég, nem volt igazi élet. Megtetted, de mégsem voltál igazán boldog. Valami mégis hiányzott. Az ugrás felszabadító ereje. Az ugrás, ami végül eltépi minden láncodat.

Aztán később hányszor álmodoztál a sziklaszirt tetején ácsorogva arról, hogy milyen jó lenne leugrani. Milyen jó lenne megtenni azt az egyetlen lépést, ami még visszatart. Nézted a többieket, ismeretleneket, akik nekirugaszkodtak és repültek. Egyenesen bele a csobbanásba. Megtették, újra és újra. Mosollyal az arcukon. Élvezettel feljönni a mélyből a felszínre.Úgy szeretted volna te is átélni, de sosem mertél ugrani.

A vágy benned végül olyan hatalmasra dagadt, hogy meg sem lepődtél, amikor egy csapat vállalkozó szellemű fiatal tagjaként masíroztál felfelé a domboldalon, beöltözve speciális úszódresszbe, hámmal a lábadon, mentőmellényed pántjaiba kapaszkodva, védő sisakkal a fejeden. Boldog voltál, mert tudtad, hogy egy nagy kalandban lesz részed, amikor visszafelé leereszkedsz a kacskaringós kanyon csúszós szikláin egyensúlyozva. Mennyire kényelmetlen volt az a ruha, azt érezted bokától nyakig fojtogat. Milyen különös érzés volt, ahogy az átázott cipőd mázsás súlyként húz lefelé, mennyire utáltad a mentőmellényt, mert sosem engedte, hogy lebukj a víz alá, és milyen sokszor le akartad kapni a sisakot a fejedről, mert csak csúszkált a fejeden. Tudtad, hogy lesznek a kanyonban olyan részek, ahol majd kötelekkel engednek el a vízesés aljára, ahol kövekbe kapaszkodva kell feljebb tornáznod magad, és tudtad, hogy lehetőséged lesz majd alacsony szikláról a vízbe ugrani. Pont ezért mentél el... hogy átéld az ugrás örömét. 

Amikor a vízből felfelé nézve drukkoltál a többieknek a sorodra várva, féltél ugyan, de nyugodt voltál, hisz a szikla nem tűnt olyan magasnak. Még az is leugrott, akinek közben remegett a lába, ezért azt gondoltad, neked is menni fog. Aztán egyszer csak ott találtad magad utolsóként a szikla peremén és hiába akartál megmozdulni, a lábad nem engedelmeskedett neked. Meg sem mertél fordulni, le sem mertél nézni, csak azzal volt tele a fejed, hogy megcsúszol és olyan szerencsétlenül esel, hogy azonnal szörnyet halsz. Arra sem voltál képes, hogy a túravezető kezét megfogd, mert nem bíztál abban, hogy a testsúlyodat meg tudja tartani. Igazából kapaszkodni sem mertél, mert még a szél is azt suttogta, hogy egyetlen mozdulat és az életednek vége. Mennyire gyűlölted, ahogy a többiek sikítoztak és a neveted kántálták, így ösztönözve téged az ugrásra. Sírni szerettél volna, amikor számodra teljesen idegen emberek csak azért szakították meg sétájukat, hogy neked szurkoljanak. Te pedig ott álltál a szikla peremén, teljesen kicsavarodva, félve minden mozdulattól, reményvesztetten, gyáván, csalódottan. Tudtad, hogy nem fogsz leugrani. Érezted, hogy ez nem az a pillanat. De meg akartál fordulni, tenni egyetlen lépést a nagy ugrás előtt, farkasszemet nézni a félelemmel, hogy megijeszd. 

Amikor a túravezetőd lehajolt hozzád és a kezét nyújtotta feléd, megtanultál egy nagyon fontos dolgot. Azt, hogy rábízni magadat valakire egyáltalán nem gyávaság. Kimondtad, hogy félsz és a kezedet bátran csúsztattad bele az övébe. Tudtad, hogy nem fogja hagyni, hogy leess. Óvatos mozdulattal megfordultál, és csak bámultad az áttetsző víztükröt, ami olyan távolinak tűnt. Furcsa, gondoltad magadban, hogy milyen mélynek tűnik a szakadék, amikor fentről nézel lefelé. Egy másik túravezető lehengerlően gyönyörű mosollyal biztatott az ugrásra, és te bármennyire is szerettél volna becsobbanni mellé a vízbe, a lábad továbbra is ólomsúlyként tapadt a kőhöz, te pedig képtelen voltál megtenni azt a lépést. Nem tudtál leugrani.

Csalódottan folytattad az utadat, de eszed ágában sem volt feladni. Ahogy a vízben masíroztál előre, csakis arra vártál, hogy elérjétek a következő vízesést és megpróbálhasd még egyszer. 

Rögtön tudtad, hogy ha az ugrás mellett döntesz, vissza nem fordulhatsz. Mert ha a köteleken leeresztenek az ugró ponthoz, onnan nem lesz lehetőséged visszafordulni, hisz azzal veszélybe sodornád a túravezető életét. Kihasználva a helyzetet, gondolkodás nélkül kibotorkáltál a szikla szélére és remegő kezekkel oldottad le magadat a kötélről. Lenéztél a mélybe és ugyanazt a rettegést érezted, amit először. Hogy az ugrás egyenesen a halálba visz. Megfordultál, ösztönösen menekülő utat keresve, görcsösen kapaszkodva a csúszós kövekbe. "Nem tudod megcsinálni!" - hallottad a zubogó víz emberi hangját és el is hitted neki. A semmiből azonban kitűnt egy másik hang is. Mély, kedves, támogató, ami azt mondta "Minden rendben van. Minden rendben lesz." Igazából nem is tudtad eldönteni, hogy a túravezető ott van-e melletted, vagy csak elképzeled a hangját, de abban a pillanatban ez már nem is számított. Amikor azt mondta neked, hogy háromra leugrasz, eldöntötted, hogy meg fogod tenni. A bizalom hatalmas fegyver a kezedben, ha félsz. És abban a pillanatban a kezedben volt a legerősebb fegyver, ami egyetlen lökéssel képes volt legyőzni a benned tomboló félelmet.

Egy... Kettő... Három...

Egy lépés előre...

Zuhanás...

Azt hitted, lebegni fogsz majd és megrémültél, amikor a gravitáció elemi erővel húzni kezdett lefelé. Mintha a lelked szárnyalni szeretett volna, a tested azonban minél gyorsabban szilárd talajt akart maga alatt érezni. Zuhanás közben a lelked szabad volt, egyáltalán nem félt. Igazából nem akarta, hogy vége legyen.

Csobbanás...

Olyan hangos volt, mint egy robbanás. Lehúzott, összenyomott, beterített.

Ekkor a tested végre könnyűvé vált, mert le kellett vetned a mászás batyudat ahhoz, hogy ugrani merj és te örültél, amiért nem kell tovább cipelned. Tested telve volt energiával, büszkeséggel, bátorsággal.

A következő vízesésnél visszafordulhattál volna, hogy az ugrás helyett egy egyszerűbb utat választva lekússz a mélybe. De te ekkor már olyan bátran csobbantál a téged lehengerlő mosollyal biztató  túravezető mellé a vízbe, mint aki korábban sosem félt attól, hogy ugorjon. Boldog voltál. Szabad. Bátor.

Nem baj, ha elsőre nem mersz leugrani. Vagy ha századjára sem. Nem baj, ha a lábad ólomsúlyú és egyszerre csak egy kis apró lépést mersz megtenni ahhoz, hogy a félelmedet legyőzd. Nem baj, ha félsz, és az sem ha elfogadod a segítő kezet, amikor az kinyúl feléd.  Mert bátor az, aki fél és erős, ha kérni mer.

A zuhanás elemi erejű, képes láncokat szakítani. S amikor véget ér, betölt a gyönyör. S amikor véget ér, te újra akarod csinálni. Megtenni, átélni, ugrani. Nem a zuhanás miatt, hanem a bátorság öröméért. 

Ha félsz a zuhanástól, válaszd az ugrást! 

UGORJ!

Nem a halálba, hanem bele az életbe!