Mester,
Egy hete beköltöztem a staff szállásra. Ez volt életem tizenharmadik költözése. A főnököm elintézte, hogy beengedjenek. Maradhatok fél évig, de a HR-es csaj megnyugtatott, hogy nem leszek kirúgva hat hónap múlva, át akarják reformálni az egész bentlakásos rendszert. Egy végtelenül kedves magyar lánnyal osztom meg a szobát. Igen! Túl a harmincon együtt élek valakivel egy kicsi szobában. Most ennek kell történnie.
A költözést egyedül oldottam meg. Még mindig nehezemre esik segítséget kérni mástól, ami idegesít. Egyszerűen képtelen vagyok segítséget/szívességet kérni. Így minden áldott reggel hoztam egy kevés cuccot magammal a bőröndömben. A végére úgy kimerültem, hogy legszívesebben az öklömmel ütöttem volna a falat. De itt vagyok.
A landlord szó nélkül visszaadta a kauciómat és felajánlotta, hogy keressem meg, ha fél év múlva mégis kiraknak innen, ugyanis az ő staffja hazamegy szeptember végén, így valószínűleg megint üres lesz az egyik szoba. Nem garantálja, de azért hívjam. Meglátjuk.
Itt már volt konfliktusom is... szoknom kell, hogy tíz emberrel lakom egy fedél alatt.
A munkát még mindig szeretem. Azokat is, akikkel együtt dolgozom. Képes vagyok őket közel engedni magamhoz, az sem érdekel, hogy azt tervezem, hazaköltözöm. De még bármi megtörténhet.
A pénz végre áramlik. El sem hiszem, hogy sok-sok évnyi kínlódás után végre nem frusztrál a pénz. Az sem, ha van és az sem, ha nincs.
Ezen kívül... csak várok... egy üzenetre... és fáj a hiánya. De kibírom, mert erős nő vagyok. Mert nem hiányozhat valaki, aki merőben mást akar tőlem, mint amit én tőle.
Kibírom.
Így kell lennie.
Hálás vagyok és köszönöm!
Ölellek!
2016. február 25., csütörtök
2016. február 10., szerda
Tisztulás
Mester,
Kicsit lenyugodtam a múltkori után, nem értem, mi ütött belém, teljesen eluralkodott felettem az egóm rosszabbik része. Olyannyira belepörgettem magam a megszokott sémákba, azok után, hogy 2 éve nem éreztem hasonlót, hogy a félelem és az ok nélküli pánik reakció teljesen beszippantott. Hála az égnek, nem tartott tovább pár napnál, és köszönhetően egy kis segítségnek, hamar ki is tudtam ebből kecmeregni. Azóta meditálok minden este és igyekszem hasznosan tölteni a szabadidőmet. A meditációnak hála tudom, hogy a lelkemben tényleg minden rendben van. És ez ad erőt.
A munka szuper. Nagyon szeretek itt dolgozni, és végtelenül befogadóak a munkatársaim, alakulnak barátságok is. Voltam már bulizni kétszer is. Változom. Már sokkal jobban feltöltenek azok az összejövetelek, amikor csak beülünk valahova beszélgetni, vagy ha egy hangulatos kis kocsmában élő zene szól. A dobhártya szaggató tucituci valahogy már nem jön be nekem.
Szomorúan tapasztalom, hogy változik a világ. A nők azok, akik udvarolnak a férfiaknak. Akarom mondani a "csajok" szedik fel a "pasikat". Láttam már ilyet Pesten is. A pasi kinézi magának a csajt, jelez neki, ám, ha a csaj ezt nem "fogja" és nem megy oda felszedni a pasit, akkor a pasi hamar más után néz. Itt Skóciában ez ennél durvább. Itt a csajok rettenetesen rámenősek, nincsenek tisztelettel senkire, főleg nem magukra, és minden potenciális hím egyed nyakába csimpaszkodnak. Szörnyű. Az meg, aki nem hajlandó átvenni a férfi szerepet (lásd jómagam) hoppon marad. Ne ítélkezem. Mert változik a világ. A férfiak elnőiesednek, a nők elférfiasodnak, és talán ez így is van jól. Mert talán ez is hozzátartozik az emberiség fejlődéséhez. Talán az ezt következő lépcső lesz a teljes testi-lelki-szellemi egyenlőség. De az még nagyon sokára fog eljönni, sok életet kell még addig megélnünk, kár ennyire előre rohanni. Szóval nem ítélkezem és elfogadom ezt, de nem tudok azonosulni vele, mert én még egy másik generációba születtem bele, én még azt szeretem, ha udvarolnak nekem. Szeretek flörtölni, szeretem én jelezni, ha tetszik valaki és szeretem, ha ezek után oda jön hozzám az illető.
Olyan érdekes, amikor az ember rájön, hogy minden, ami vele történik, az érte történik. Mint amikor felgyújtanak egy lámpát a fejedben és felcsillan az "aha"! Ugye én egy élelmiszer részlegen vagyok bolti eladó. Kasszát kezelek, naponta több száz font keresztül halad a kezemen. És így... annyira hihetetlen, de olyannyira kezdem megszokni a pénzt, hogy már nem frusztrál, ha van, nem görcsölök, ha nincs és így szépen lassan, anélkül, hogy észrevenném, gyűlik a pénzem. Mindig marad, mert hetente kapok fizetést. Sokkal egyszerűbb így félrerakni. Talán mindennek tényleg így kellett lennie. Ilyen munkakörben dolgoznom ahhoz, hogy megszokjam a pénzt és ne féljek tőle. Nem tudom, mi lesz a vége, de az a lényeg, hogy már nem az attól való félelem uralja a gondolataimat, hogy mi lesz, ha majd nem lesz pénzem, vagy mi lesz, ha majd nem tudok spórolni. A fizetésem is rendben, itt nincs az, mint a CareHomeban, hogy hónapokon keresztül elszúrnak valamit.
Sokszor eszembe jut, mit mondott nekem a manager a hotelben. Hogy a legnagyobb baj velem, hogy nem kérdezem meg, "miben tudok segíteni". És azt a tanácsot adta, hogy erre majd figyeljek a következő munkahelyemen és amikor csak tehetem, kérdezzem meg. Annyira vicces ez. Hisz most nonstop ezt kérdezgetem: "How can I help?" Lehet, hogy az a nő egy segítő volt, aki tudtán kívül oda terelt, ahol lennem kell? Próbálok erre gondolni, mert még bennem van a tüske amiatt, ahogy beszélt velem. Túl kellene lépnem ezen, mert ezerszer jobb életem van, magamtól sose jöttem volna ide... Csak... az egóm nem tudja elengedni azt a sok rágalmat, amit a fejemhez vágott. Még ha tudom az okát is, hogy miért...
Ami miatt kicsit görcsölök most, az a szállás. Ahol most vagyok, itt csak ideiglenesen lehetek, március végéig. Folyamatos nézelődöm, kérdezősködök, de eddig sajnos semmi. Nem találok olyat, ami fix. És nem tudom, mi lesz velem áprilistól. Hol fogok majd lakni. Próbálok bejutni a staff szállásra, de egyelőre csak falakba ütközöm. Nyilván, ha nem lesz más megoldás, akkor elköltözöm Perth-be, de olyan nagyon szeretem Pitlochry-t, nem akarom itt hagyni. Nyilván találni fogok valamit, mert ezt is találtam, itt kell lennem, és ha eljön az idő, oda fogok jutni, ahova kell, csak most olyan bizonytalan minden. Amit gyűlölök. Nyilván ez is egy tapasztalás, egy lecke. Igyekszem nem aggodalmaskodni e miatt, és a jelenben maradni, de néha azért, amikor egyedül vagyok és van időm gondolkodni, elfog egy kis félelem, hogy mi lesz majd. De hála az égnek, ezt s tudom kezelni. Valahogy úgyis lesz. Eddig is mindig minden megoldódott.
Továbbra sem múlt el az olthatatlan vágyam, hogy hazamenjek. Talán csak azért, mert már régen voltam otthon, vagy más miatt, ki tudja. Egy biztos, hogy ez a külföldi élet rántotta le a leplet arról, hogy milyen erős gyökerekkel vagyok hozzákapcsolódva a családomhoz. És ez olyan kötelék, amit a távolság sem tud szétszakítani. Nagyon hiányoznak, és nem hiszem, hogy sokáig képes leszek nélkülük élni. Biztosan hazamegyek majd, azt, hogy mikor, még nem tudom. Ha eljutok oda, tudni fogom. Érezni fogom. És azt is megtanultam, hogy hallgatnom kell a megérzéseimre.
Sajnos mostanában megint nyugtalanul alszom. Ez nyilván azért van, mert mindennek ellenére még előfordul, hogy aggódom valami miatt. Tegnap például úgy elfeküdtem a nyakamat, hogy nem csak az fáj, hanem az egész karom, a hátam, sőt még a mellkasom is. Intenzív álmaim vannak, főleg azután, ha meditálok. Mintha tisztulnék. Csak még nehéz megértenem, hogyan tudnám mindezt meggyorsítani. Hogyan tudnék segíteni magamnak az elengedésben. Mert az biztos, hogy 2016 erről fog szólni. Elengedni minden régi sérelmet, ami meggátol abban, hogy azzá váljak, aki valójában vagyok. Elengedni a sérelmeket, a félelmeket, olyan régről hozott sémákat, amik már nem szolgálnak engem. Kapcsolatokat, csalódásokat, régi tanításokat, amiknek már nincs helye az életemben. Azt hiszem, a legeslegjobb helyen vagyok, hogy mindezen keresztül menjek. Mert a Skóciából áradó erő bármikor fel tud tölteni. Talán mindig is csak ennyit jelentett nekem Skócia. Hogy eljöjjek ide azért, hogy megtaláljam önmagam, hogy aztán így éljek teljes életet otthon. Természetesen alakulhat ez még másképp is. Idővel úgyis kiderül.
Ölellek
Kicsit lenyugodtam a múltkori után, nem értem, mi ütött belém, teljesen eluralkodott felettem az egóm rosszabbik része. Olyannyira belepörgettem magam a megszokott sémákba, azok után, hogy 2 éve nem éreztem hasonlót, hogy a félelem és az ok nélküli pánik reakció teljesen beszippantott. Hála az égnek, nem tartott tovább pár napnál, és köszönhetően egy kis segítségnek, hamar ki is tudtam ebből kecmeregni. Azóta meditálok minden este és igyekszem hasznosan tölteni a szabadidőmet. A meditációnak hála tudom, hogy a lelkemben tényleg minden rendben van. És ez ad erőt.
A munka szuper. Nagyon szeretek itt dolgozni, és végtelenül befogadóak a munkatársaim, alakulnak barátságok is. Voltam már bulizni kétszer is. Változom. Már sokkal jobban feltöltenek azok az összejövetelek, amikor csak beülünk valahova beszélgetni, vagy ha egy hangulatos kis kocsmában élő zene szól. A dobhártya szaggató tucituci valahogy már nem jön be nekem.
Szomorúan tapasztalom, hogy változik a világ. A nők azok, akik udvarolnak a férfiaknak. Akarom mondani a "csajok" szedik fel a "pasikat". Láttam már ilyet Pesten is. A pasi kinézi magának a csajt, jelez neki, ám, ha a csaj ezt nem "fogja" és nem megy oda felszedni a pasit, akkor a pasi hamar más után néz. Itt Skóciában ez ennél durvább. Itt a csajok rettenetesen rámenősek, nincsenek tisztelettel senkire, főleg nem magukra, és minden potenciális hím egyed nyakába csimpaszkodnak. Szörnyű. Az meg, aki nem hajlandó átvenni a férfi szerepet (lásd jómagam) hoppon marad. Ne ítélkezem. Mert változik a világ. A férfiak elnőiesednek, a nők elférfiasodnak, és talán ez így is van jól. Mert talán ez is hozzátartozik az emberiség fejlődéséhez. Talán az ezt következő lépcső lesz a teljes testi-lelki-szellemi egyenlőség. De az még nagyon sokára fog eljönni, sok életet kell még addig megélnünk, kár ennyire előre rohanni. Szóval nem ítélkezem és elfogadom ezt, de nem tudok azonosulni vele, mert én még egy másik generációba születtem bele, én még azt szeretem, ha udvarolnak nekem. Szeretek flörtölni, szeretem én jelezni, ha tetszik valaki és szeretem, ha ezek után oda jön hozzám az illető.
Olyan érdekes, amikor az ember rájön, hogy minden, ami vele történik, az érte történik. Mint amikor felgyújtanak egy lámpát a fejedben és felcsillan az "aha"! Ugye én egy élelmiszer részlegen vagyok bolti eladó. Kasszát kezelek, naponta több száz font keresztül halad a kezemen. És így... annyira hihetetlen, de olyannyira kezdem megszokni a pénzt, hogy már nem frusztrál, ha van, nem görcsölök, ha nincs és így szépen lassan, anélkül, hogy észrevenném, gyűlik a pénzem. Mindig marad, mert hetente kapok fizetést. Sokkal egyszerűbb így félrerakni. Talán mindennek tényleg így kellett lennie. Ilyen munkakörben dolgoznom ahhoz, hogy megszokjam a pénzt és ne féljek tőle. Nem tudom, mi lesz a vége, de az a lényeg, hogy már nem az attól való félelem uralja a gondolataimat, hogy mi lesz, ha majd nem lesz pénzem, vagy mi lesz, ha majd nem tudok spórolni. A fizetésem is rendben, itt nincs az, mint a CareHomeban, hogy hónapokon keresztül elszúrnak valamit.
Sokszor eszembe jut, mit mondott nekem a manager a hotelben. Hogy a legnagyobb baj velem, hogy nem kérdezem meg, "miben tudok segíteni". És azt a tanácsot adta, hogy erre majd figyeljek a következő munkahelyemen és amikor csak tehetem, kérdezzem meg. Annyira vicces ez. Hisz most nonstop ezt kérdezgetem: "How can I help?" Lehet, hogy az a nő egy segítő volt, aki tudtán kívül oda terelt, ahol lennem kell? Próbálok erre gondolni, mert még bennem van a tüske amiatt, ahogy beszélt velem. Túl kellene lépnem ezen, mert ezerszer jobb életem van, magamtól sose jöttem volna ide... Csak... az egóm nem tudja elengedni azt a sok rágalmat, amit a fejemhez vágott. Még ha tudom az okát is, hogy miért...
Ami miatt kicsit görcsölök most, az a szállás. Ahol most vagyok, itt csak ideiglenesen lehetek, március végéig. Folyamatos nézelődöm, kérdezősködök, de eddig sajnos semmi. Nem találok olyat, ami fix. És nem tudom, mi lesz velem áprilistól. Hol fogok majd lakni. Próbálok bejutni a staff szállásra, de egyelőre csak falakba ütközöm. Nyilván, ha nem lesz más megoldás, akkor elköltözöm Perth-be, de olyan nagyon szeretem Pitlochry-t, nem akarom itt hagyni. Nyilván találni fogok valamit, mert ezt is találtam, itt kell lennem, és ha eljön az idő, oda fogok jutni, ahova kell, csak most olyan bizonytalan minden. Amit gyűlölök. Nyilván ez is egy tapasztalás, egy lecke. Igyekszem nem aggodalmaskodni e miatt, és a jelenben maradni, de néha azért, amikor egyedül vagyok és van időm gondolkodni, elfog egy kis félelem, hogy mi lesz majd. De hála az égnek, ezt s tudom kezelni. Valahogy úgyis lesz. Eddig is mindig minden megoldódott.
Továbbra sem múlt el az olthatatlan vágyam, hogy hazamenjek. Talán csak azért, mert már régen voltam otthon, vagy más miatt, ki tudja. Egy biztos, hogy ez a külföldi élet rántotta le a leplet arról, hogy milyen erős gyökerekkel vagyok hozzákapcsolódva a családomhoz. És ez olyan kötelék, amit a távolság sem tud szétszakítani. Nagyon hiányoznak, és nem hiszem, hogy sokáig képes leszek nélkülük élni. Biztosan hazamegyek majd, azt, hogy mikor, még nem tudom. Ha eljutok oda, tudni fogom. Érezni fogom. És azt is megtanultam, hogy hallgatnom kell a megérzéseimre.
Sajnos mostanában megint nyugtalanul alszom. Ez nyilván azért van, mert mindennek ellenére még előfordul, hogy aggódom valami miatt. Tegnap például úgy elfeküdtem a nyakamat, hogy nem csak az fáj, hanem az egész karom, a hátam, sőt még a mellkasom is. Intenzív álmaim vannak, főleg azután, ha meditálok. Mintha tisztulnék. Csak még nehéz megértenem, hogyan tudnám mindezt meggyorsítani. Hogyan tudnék segíteni magamnak az elengedésben. Mert az biztos, hogy 2016 erről fog szólni. Elengedni minden régi sérelmet, ami meggátol abban, hogy azzá váljak, aki valójában vagyok. Elengedni a sérelmeket, a félelmeket, olyan régről hozott sémákat, amik már nem szolgálnak engem. Kapcsolatokat, csalódásokat, régi tanításokat, amiknek már nincs helye az életemben. Azt hiszem, a legeslegjobb helyen vagyok, hogy mindezen keresztül menjek. Mert a Skóciából áradó erő bármikor fel tud tölteni. Talán mindig is csak ennyit jelentett nekem Skócia. Hogy eljöjjek ide azért, hogy megtaláljam önmagam, hogy aztán így éljek teljes életet otthon. Természetesen alakulhat ez még másképp is. Idővel úgyis kiderül.
Ölellek
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)