2016. május 16., hétfő

Vágyódás az elérhetetlen után

Repülés... Továbbra is gyűlölöm. Oda felé menet élveztem, a visszaút az maga volt a pokol. Komolyan. Végig szorongtam az utat, hiába volt bennem egy nyugtató. Próbáltam ellazulni, de valahogy nem sikerült. Nem kaptunk azonnal leszállási engedélyt, köröztünk Glasgow fölött, fel-le mozgott a gép, amitől szédülni kezdtem és hányingerem is lett. A leszállás utolsó perceiben pedig egy légörvény jobbra billentette a gépet, úgy megijedtem, hogy a rémület azonnal kiült az arcomra, mire a mellettem ülő középkorú magyar férfi nyugtatgatni kezdett. Na jó, ennyi jó legalább volt a dologban. Nagyon kedves volt, mintha az ég küldte volna, hogy ne ájuljak el félelmemben. Földet érés után a bal fülemből valami trutyi folyt ki... és a hab a tortán az volt, hogy nem tudták kinyitni az első ajtót. Húsz percet vártunk az álló gépben mire nagy nehezen kiengedtek minket. De elég ennyit a repülésről. Nem ígérem, hogy többet nem hozom szóba, mert ismerem magam, szóba fogom... Júniusban New York... El sem hiszem, hogy a repülés parám ellenére belevágok ebbe...


Jó érzés Skóciában lenni. Érdekes, de amennyire haza akartam költözni még a nyaralás előtt, most annyira nem akarok. Eszembe sem jut. Persze hiányoznak az otthoniak, de ha sikerül lenyugtatom magam és mélyen befelé figyelnem, akkor tudom, hogy itt van a helyem. Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen csak érzem. Lehet, hogy ez csak rövid időre szól, és ha itt az idő, tovább kell állnom, de most itt kell lennem. Szoktam sétálni kint az erdőben, és amikor a természetre figyelek és arra, hogy harmóniába kerüljek önmagammal, akkor valahogy az az érzésem, hogy nyugton kell maradnom és várni. Maradni és várni. Hogy mire vagy kire, azt nem tudom. Csak az érzés van meg. Hogy legyek türelemmel, mert idővel minden kiderül. Persze az egóm ezen nagyokat derül. Az egóm pénzt akar gyűjteni és minél előbb hazarohanni. A megszokottba. Az ismerősbe.
Az egyik legnagyobb indokom a hazaköltözésre az volt, hogy angolul nem tudom úgy kifejezni magam, mint magyarul. Nos, amióta maradni akarok, azóta egyre jobban megy az angol. Beszélgetek, kérdezgetek, kérem, hogy javítsanak, tanítsanak. És egyre jobban élvezem, hogy angolul kommunikálok. Sokszor a magyarokkal is, akkor is, amikor más nincs körülöttünk. Mindig is szerettem ezt a nyelvet, nem is értem, hogy felejthettem ezt el.


Nem múlhat el az élet vágyakozás nélkül sem. Mert miért is múlna... Tetszik valaki. És jelen esetben küzdök az érzés ellen. Első perctől kezdve éreztem egyfajta megmagyarázhatatlan vonzódást az irányába, de akkoriban mással volt tele a fejem, elvonta minden figyelmemet (aki hozzáteszem, teljesen eltűnt... mint kámfor a ködben... nem hiányzik egyáltalán),  arról nem is beszélve, hogy egy másik lánynak is tetszett ez a fiú, akivel időközben nagyon jó barátok lettünk, szóval nem akartam kibontakozó, bimbózó románcuk útjába állni. Így szépen el is temettem az érzést. De valahogy mindig ott motoszkált a fejemben, hogy meg akarom fejteni őt. Sokat álmodom vele. Amíg otthon voltam háromszor is.
A fiút nem mondanám jóképűnek. Szép barna szeme van, de azzal, hogy állandóan mogorva, valahogy nem nyújt az arca vonzó látványt. Mert annyit kell tudni róla, hogy rettenetesen zárkózott. Én amilyen nyitott vagyok, ő annyira zárkózott. El tudod képzelni, mi sülne ki ebből? Egy vicc. Semmit nem tudok róla, mert nincs köztünk semmilyen kapcsolat, csak az a pár információ morzsa, amit innen-onnan összeszedtem. 
Most küzdök az érzés ellen, mert az én vágyaimnak tárgya nem egy zárkózott, rideg, megközelíthetetlen és megfejthetetlen férfi, hanem ennek teljes ellentéte.
Talán azért vonzódom hozzá, amilyen. Mert elérhetetlen. Vastag páncél, tégla-és betonfal veszi körül őt, amit elválaszt tőlem egy sötét rengeteg, egy hatalmas szakadék (meg jó pár kicsi), valamint egy rét telis-tele húsevő növényekkel és szörnyektől hemzsegő végtelen óceán... Azt hiszem, így tudnám a legjobban megfogalmazni, milyen nagyon messze is van az enyémtől az ő lelke.
Ennek ellenére, ha mellette vagyok, elgyengülnek a lábaim, remegni kezdek, képtelen vagyok megszólalni, izzadok és alig kapok levegőt. Pillangók a gyomromban nincsenek, csak ez a vonzás, akár egy mágnes, egy forró mágnes, aminek csak azért nem merek engedni, mert félek, hogy akkor porrá éget.
Nagyon erős, határozott személyiség, amit érzek is. Félek, hogy elnyomna.

Nyilván semmit sem tudok róla, lehet, hogy ha átúsznám az óceánt, ha átrágnám magam a húsevő növényeken, a szakadékokon és a sötét rengetegen, ha ledönteném a betonfalat majd a téglafalat, és leráncigálnám róla a páncélját, akkor nem is tetszene. Akkor nem is kellene.


Nem akarok ebbe mást beleképzelni, mert abba csak beleőrülnék. Inkább hagyom, hogy történjenek a dolgok, és örülök, ha láthatom. Örülök a testem reakcióinak, mert legalább tudom, hogy élek és érzek. Ő is egy lecke. Vagy egy ismétlődő példa, mert még van valami amit meg kell tanulnom.

A munkát szeretem. Már mindent tudok, így magabiztosabb vagyok és élvezem, amit csinálok. A derekam fáj, a lábam szokott zsibbadni, a cipőt le kellene cserélnem, de nem panaszkodom. A munkatársaim szuperek, szeretek velük dolgozni.
Szeretem az erdőt és a hegyet, a birkákat a réteken, a buszsofőrt, aki szinte már jó barát. A madarak máshogy csicseregnek, mint otthon, a vízesés moraja pedig egész az ablakomig elhallatszik. Itt az időjárás szeszélyes, tökéletesen igazodik a lelkiállapotomhoz. Egyetlen nap alatt megtapasztalunk négy évszakot. Újabban óránként váltakozik a hóvihar és a szikrázó napsütés. Mégis... Imádom Skóciát! Pont így. Mert olyan érzésem van, mintha magamat látnám benne.

Idén biztosan eljön. Megtaláljuk egymást a szerelemmel. Nincs már lezárni valóm. Mindent szélnek eresztettem.

Egyetlen dolog árnyékolja csak a mindennapjaim örömeit. Sajnos egy hete megint szorongok. Csak a szokásos, zsibbadás, bizonytalanság érzés, kételkedés a saját nagyszerűségemben. Ilyenkor megkérdezem a félelmet, hogy miért sündörög megint körülöttem. A válasz mindig ugyanaz. "Engedj ki!" Nyom valami belső feszültség belül. Mintha valami ki akarna törni és én nem hagyom. Mintha valami még belém lenne zárva. Úgyhogy nagyokat sétálok, meditálok és elkezdtem szedni a macskagyökeret újra. Meglátjuk.

Ölellek