Kalandozás Skót földön

 Mester,

Ígértem neked egy beszámolót a skóciai kiruccanásomról. Végigutazni vonattal Anglián már önmagában csodálatos, hát még rálépni arra a földre, amire több, mint 20 éve vágysz... kimondhatatlan gyönyörűség.

A két órás busz útról nagyon nem tudok írni. Deva Premalt hallgattam és szépen elaludtam, mivel előző este alig-alig tudtam, ugyanis az egyébként csendes lakótársamnak pont akkor volt volt kedve a haverjaival csinnadrattázni és bebüdösíteni a lakást a ki tudja, milyen cigivel...

Az első metrózásom Londonban. Képzelj el egy (egyébként önmagában önálló) kislányt a leges-legelső napján az iskolában. Ahogy a hátán a táska majdnem összetöri, de a szája fülig ér, és órákig képes lenne magát a tükörben nézegetni, hogy milyen szép az egyenruhája. Várja és izgatott, van benne kis félelem is, de a mosoly az levakarhatatlan. Na! Én is ilyen voltam körülbelül. Ügyesen megtaláltam a bejáratot, megvettem a jegyet az automatából (nagggyon drága!!!! hihetetlen), kifigyeltem, hogy kell használni a beléptető kaput (közben úgy tettem, mintha várnék valakire, vicces látványt nyújthattam), és marha komoly arccal azt hoztam mindenki tudtára, hogy már pedig én itt élek és nagyon is jól tudom, mi merre, mennyi. Aztán követtem a nyilakat. A metró nagyon cuki és nagyon tiszta és ami legfurcsább (főleg a pesti kék jó öreg szocreál orosz szörnyetegek után) igen csak aprócska. Vigyorogtam és szelfiztem persze, mert azt ugye meg kell örökíteni.

A vasútállomáson bosszankodtam kicsit, mert nem késett a busz és simán elértem volna egy hamarabb induló, direkt járatot is, de igyekeztem hasznosan tölteni az időt (értsd jól, nyomkorásztam a telefonomat, ettem és sétáltam). útbaigazítást is kértek tőlem, csak pislogtam (miért pont tőlem? ezren meg ketten voltak ott, nyilván pont hozzám kellett jönni... talán az arcomra ragasztott vigyor miatt).

A vonaton aztán csalódás ért. Alig volt mellettem ablak. Volt kicsit, de nagyjából ki kellett csavarnom a nyakamat, hogy kilássak. Azért láttam ám a tájat. Az se érdekelt, hogy kb 180-al hasítottuk a szelet. Ahogy haladtunk egyre északabbra, az tűnt fel, hogy a délen olyan nagyon megszokott előkelő pompa, színek és rendezettség kezdett eltűnni. A városok olyan kopárak voltak, szürkék és ridegek. Nem volt rend, csak az össze-visszaság. Egy némelyik városról, a magyarországi észak-keleti települések poros zaja, vagy Kőbánya-Kispest szürke-köves utcái jutottak eszembe.
Ellenben a táj! Istenem! Kiszámítható rend, zöld és barna és még több zöld, tisztaság, üdeség, egyenesen éreztem a friss illatot. A határszéleket alacsony kőkerítések választották el, amit itt-ott megtört egy-egy terebélyes fa vagy bokor. Jellemző egyébként, hogy a termőföldek közepén fa, vagy kisebb fa csoport színesíti az egyhangúságot, tölti fel élettel az unalmas egyformát. Dombok lankái, később hegyek völgyei között vitt az utunk, sebesen robogó patakok, madaraktól zajos tavak mellett haladtunk el. A folyókat kőből épült hidak szelték át. A vidéken több volt, az állat, mint az ember. Teheneket, juhokat, lovakat láttam. A lovakon díszes hám, hogy megvédje őket az esőtől, a juhokon messziről virító jelzés, hogy melyik gazdasághoz tartoznak. Fehér juhok és feketét, aztán fehér testű, fekete fejű juhok. Tehenek és tehenek, aztán lovak, majd megint juhok és juhok és csak juhok. Szerintem a világ juhainak 80%-a Angliában van.

Prestonban átszálltam. Nem volt nehéz. A mozdonyvezető bemondta, melyik vágányra érkezünk és melyik vágányon kell várnunk a következő vonatra. Itt is útbaigazítást kértek tőlem (mert miért is ne, ugye... pont attól, aki akkor jár ott először... marha magabiztosnak tűnhettem... nyilván, mert akkor nem jöttek volna oda hozzám). A másik vonat vitt Edinburgh-be. Nem működött a helyfoglaló rendszer, ezért mindenki oda ült le, ahol helyet talált, így volt szerencsém terebélyes ablak mellett helyet foglalni. Csupán egyetlen skót néni volt, aki felállított egy egész asztaltársaságnyi fiatal brit egyetemistát, csak azért, hogy ő leülhessen a helyére (ahelyett, hogy az előttük lévő, szabad helyet foglalta volna el). A legviccesebb az egész szituációban az volt, hogy a néni nem értette a lány kristálytisztán érthető brit akcentusát. Én értettem. Ő nem. Muris volt.

Nem tudtam, mikor érünk Skóciába, de amikor az egész jobb oldalam libabőrös lett a táj láttán, ami fogadott, tudtam, hogy megérkeztem. Annyira erősen bizsergett a bőröm a jobb oldalamon a fejem búbjától a lábujjamig, hogy az már szinte ijesztő volt. Itt is lankák és völgyek és folyók és patakok és termőföldek, kőkerítéssel elválasztva, de valahogy minden más. Vadabb, zordabb, drámaibb. Érintetlennek tűnő, masszívan monumentális, fakón színes, varázslatos és magával ragadó. Szerelem volt első látásra. El is sírtam magam. Ciki, de kibuggyan egy könnycsepp. Egy álmom vált valóra, még ha csak a vonatból szemléltem is a tájat. Itt már a juhok és lovak és tehenek mellett megjelentek a kecskék is. Minden bokorban vár rom. Az alatt az idő alatt, amíg Edinburgh-be értünk, láttam öt romot. Településeket alig. Néha tűnt fel a messziben egy-egy négyzet alapú templom torony, sarkaiban kis tornyokkal, de javarészt farmokat, kisebb kúriákat láttam körülvéve sok-sok fával. Kőhidak, kő házak, minden szürke kő. Meseszép.

A felhők. Borus volt az idő, de ott valahogy másmilyenek a felhők. Nem csak szürkék, vagy fehérek vagy feketék. A színek ezer árnyalatai. Mintha festő festette volna őket. Az ég pedig valóban ólomszürke. Egyenesen dráma van az égen, egy egészen más világ, ami nélkül nem is lenne Skócia igazán Skócia.

Az első lépések megtétele skót földön Edinburghben. Ez is megér egy-két sort. Vigyorogtam, mint egy szerelmes kis kamasz. Közben magamban mondogattam, hogy "ne vigyorogj, még a végén rájönnek, hogy nem idevalósi vagy, tegyél úgy, mintha itt laknál". Persze ezt marha nehéz volt, úgy, hogy azt se tudtam, merre menjek és odáig meg vissza voltam a skót akcentustól, ami énekelt körülöttem. Mert itt csak skót akcentust hallottam. Zene volt a füleimnek. Nagyjából... nagyon nagyjából... na jó, alig értettem, de értettem, és nem vesztem volna el. Automatából vettem jegyet, mert fogalmam sem volt, hogy kell kiejteni ezt a település nevet: Leuchars... (kinevettek volna a "líucsársz" próbálkozásomon, ugyanis ezt úgy kell mondani, hogy "lukörsz"). Innen már csak egy óra választott el az úti célomtól, nagyon izgatott voltam és nem estem pánikba, annak ellenére sem, hogy a telefonom lemerült (mire rájöttem, hol van a charger a vonaton már le kellett szállnom róla). Egyetlen bosszúságom volt csak: elhagytam a holdöves gyűrűmet, valahol a vonaton. Levettem, hogy bekenjem a kezemet, és a gyűrűt csak az ölembe tettem a kabátomra, amit aztán szépen fel is vettem anélkül, hogy a gyűrűt felhúztam volna. Ennek a gyűrűnek nyilván ez volt a sorsa, mert egyszer már otthon is elhagytam, de akkor szerencsére, hosszas kutakodás után megtaláltam a konyhapult alatt. De ne kalandozzunk el!

Nagyon hideg volt Leucharsban. Fogalmam sem volt, hol vár majd rám az az ember, aki segíteni tud ideiglenesen munkát találni. Ő hála isten, megismert. Nyilván, hiszen én voltam az egyetlen, aki ott toporgott a peronon és látványosan elveszettnek érezte magát.

A ház, ahova végül elvitt. Nincsenek rá szavak, én nem is tudok mit írni, mert tényleg. Egy igazi skót kastély. Pompázatos, káprázatos, tornyos, nagy kertes, murvás kocsifelhajtós, minden, amit egy skót kastélyról csak el tudsz képzelni. Pont, mint amit a regényemben leírtam. Csak kisebb. És kevésbé tornyosabb. Láttad te is, csodálatos. Meg is követelik a legmagasabb minőségű kiszolgálást itt az holt biztos.

A beszélgetés 1,5 óráig tartott. Élveztem. Sokkal szabadabban, kötetlenebbül tudok velük beszélgetni, nem úgy, mint itt Winchesterben. Ott alig mertem megszólalni, mert nem áll rá a fülem a nyelvjárásra valahogy. Kiborító.

A szállásom egy olcsó Bed&Breakfast-ben volt. A jéghideg szobában, ami kisebb, mint a winchesteri. De arra jó volt, hogy legyen hol aludnom. A taxisok aranyosak voltak. Sosem gondoltam volna, hogy életemben először Edinburgben fogok taxizni... és taxit hívni. De túléltem.

Visszafelé más útvonalon jöttünk, sokáig a tenger mellett. Mint egy pisis, úgy bámultam ki az ablakon és csodáltam a tájat. A sziklaszirteket, a háborgó tengert. Na meg a romokat, a kis kastélyokat, a katedrálisok égig érő tornyait. És persze a juhokat, meg a teheneket, meg a tarka hámmal védett lovakat.

Londonban várt rám egy kis kaland.Olyan sokan mentek haza Southampton-ba, hogy két buszt indítottak, azonban bemondták, hogy csak azok kezdjék el a felszállást, akik Southampton-ba mennek, a többieket majd szólítják. Én pedig szépen vártam. Mert miért is ne, én voltam az egyetlen, aki csak Winchesterig ment. Vártam és vártam, közben megtelt a két busz, de senki sem jött szólni. Épp indultam volna, hogy megkérdezzem, én mikor kerülök sorra, amikor váratlanul rám csukták az ajtót és a két busz elindult. Nélkülem. Hiába integettem, nem vettek rólam tudomást. Rohantam az ügyfélszolgálati pulthoz, zavarodottan elmondtam, mi történt. Elismerték a hibát és bocsánatot kértek, majd közölték, hogy nincs több busz Winchesterbe. De Basingstokig tudnak jegyet adni, nem kell kifizetnem. Elfogadtam, mert onnan negyed óra alatt jutok el vonattal Winchesterbe. Igen ám, de az a busz késett fél órát. Szóval az eredetileg tervezett esti 8 óra helyett 10:30-ra értem haza. Az internetem elfogyott, ideges voltam és éhes és fáradt. De hála istennek, épségben hazaértem.

Szerintem Skócia egy másik dimenzió. Ahol a levegő énekel, ahol a földnek lelke van, ahol a természet barátságosan ódon és haragos, mint egy ősz szakállú öreg úr, vagy egy hajlott hátú, lélekben erős vénasszony. Ahol az emberek egy más fajta angolt beszélnek, és olyanok, mintha egy másik bolygóról jöttek volna. Ahol a szív megnyugszik és a lélek szárnyra kél.

Amikor Angliába jöttem, azt éreztem, jó helyen vagyok. Pont ott, ahol lennem kell. Skóciában viszont azt éreztem, hogy hazaért a szívem. Hogy végre otthon vagyok!

A kaland még csak most kezdődik. A karácsonyt már itt töltöm és végtelenül boldog vagyok. Biztos lesznek nehézségek, de nem fogok csüggedni, mert a szívem vezet. megyek, amerre ő visz. És a szívem eddig még sosem csapott be!

Nélküled ez nem sikerült volna! Köszönöm!

Ölellek