Mindennapi sémáim - 1. rész: Vagyok valaki

Valamikor a középiskola utolsó évének valamelyik napján az osztályfőnököm azt mondta nekem, "belőled úgysem lesz senki". Hogy ezt a kijelentést milyen beszélgetés előzte meg, vagy, hogy miért mondta, arra már nem emlékszem, csak arra, ahogy kedvesen mosolygott rám és én összezavarodva ácsorogtam előtte, mert a tekintete egyáltalán nem volt szinkronban a kimondott szavaival. Mivel a gimi alatt számomra az ő véleménye szent volt és sérthetetlen, elhittem neki, amit mondott. Persze pont ezért, részemről a dolog bőgéssel végződött, de ez egy másik történet.

Nem lesz belőled s e n k i... - mondta. Néhányszor ez eszembe jutott az elmúlt tizenöt évben, például, amikor lediplomáztam, vagy amikor előléptettek a bankban, vagy amikor végre betettem a lábamat Skócia földjére. Minden egyes alkalommal, azt mondtam magamban, "Látod! nem volt igazad! Igenis vagyok valaki!" És most, ahogy eszembe jutott a mondat, aminek már réges-régen elfeledettnek kellene lennie, az agyam önállósította magát és kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogy mit is jelent valakinek és senkinek lenni. Aztán eljutottam azon rosszul bevésődött sémák és beidegződések boncolgatásához, amik akadályként tornyosulnak előttem és nem engedik, hogy előrébb lépjek az életben. (Hozzá kell tennem, ezek boncolgatását terápián elkezdtem fél évvel ezelőtt, de akkor valahogy nem tudtam rájönni, hogyan tudnám átírni őket.) 

Szeretném elmondani, mire jutottam. És már az elején szeretném leszögezni, hogy ez az én véleményem. Az én rossz bevésődéseim, az én akadályaim, amiket születésemtől kezdve magamba karcoltam. 

Akkor vagy valaki, akkor vagy elég jó, ha...

- lediplomázol

- van házad

- van autód

- van férjed

- van gyereked

- van félretett pénzed

- mindezeket eléred még harmincéves korod előtt

Hát kérem szépen én csak az első pontot tudtam teljesíteni és sajnos már elmúltam harminc. Az elmúlt években görcsösen akartam egy ilyen jövőt. Amiben van házam, csodás férjem, gyönyörű gyerekeim. Fantasztikus karriert futok be és képes vagyok egyensúlyban tartani a munkát a magánélettel. Annyira görcsösen meg akartam felelni ennek az egésznek, hogy rettegtem a hibázástól, attól, hogy nem tudok elég pénzt félretenni, attól, hogy nem kellek egyetlen férfinak sem, mert valljuk, be a természetem nem nagyon illik bele az "ideálisnak kikáltott" feleség szerepébe (ami szintén egy séma, de erről majd később). Persze sosem volt félretett pénzem, ha volt is, hamar elköltöttem. Nem akartam hitelt felvenni egy lakáshoz, nekem tökéletesen megfelelt az albérlet. Aztán persze kaptam a visszajelzéseket: 

- mivel nem akarok házat, nem vagyok komoly

- mivel nem vagyok férjnél, nyilván valami baj van velem, ezért hagynak el

- nincs megtakarításom, szalad el előlem a pénz

Állandóan azon gondolkodtam, miért nem tudok pénzt félretenni. És elhittem, amikor azt mondták, komolytalan és gyerekes vagyok, aki fél a felelősségvállalástól, pont ezért nincs saját lakása. És nem akartam sok pénzt (konkrétan rettegni kezdtem, ha sok van) és gyorsan el is költöttem. Párkapcsolataimban görcsösen akartam, hogy akarjanak, hogy kelljek, hogy sose hagyjanak el. Akkor is, ha nem kaptam meg azt a kellő szeretetet és tisztelet, amire vágytam. Mert számomra a pénz, a párkapcsolat egyet jelentett azzal, hogy meg kell felelnem a sémának.

Most, hogy eszembe jutottak az osztályfőnököm szavai, megértettem végre, hogy nincsen velem az égegyadta világon semmi baj, egyszerűen csak a bevésődött séma szöges ellentétben áll azzal, amit a lelkem akar. Mert a bazi nagy igazság az, hogy én nem akarok saját lakást, saját autót, nem érdekel, hogy férjhez megyek-e vagy sem, és igazából nem vagyok benne biztos, hogy akarok-e gyereket. Egyszerűen nincs bennem ilyen vágy. Nekem teljesen jó, ha albérletben élek, és hajt a vágy, hogy minél többet és többet fedezzek fel a világból. Szeretek emberekkel megismerkedni és szeretek szerelembe esni.

- Lediplomáztam, mert ezt várták tőlem. Mert a diploma, fuh, de milyen jó, az kell. Úgy diplomáztam le, hogy marhára nem tudtam, mi akarok lenni (csak azt, hogy mi nem). Aztán hiába lettem tanító, kikötöttem egy bankban. És marha jól kerestem. 

- Király kis kecóban laktam Pesten, a legjobb fej főbérlőm volt (igaz, hosszú út vezetett odáig, de megérte a korábbi sok rossz tapasztalat). Nem akartam saját lakást, mert imádtam azt a lakást. Nem akartam megvenni, mert szerettem a főbérlőmet. 

- Voltak kapcsolataim is, de az első szerelmemet kivéve egyikük sem akart elvenni. De ki is akarna eljegyezni egy olyan személyt, aki tudat alatt nem vágyik arra, hogy feleség legyen.

- Gyereket pedig nem akartam harmincéves korom előtt. És mint említettem, most sem tudom, akarok-e valaha.

Jelenleg egy idegen országban élek és egy hotelben takarítok. Úgy, hogy van diplomám. Úgy, hogy személyzeti szálláson élek. Szingliként. Gyerek nélkül. Megtakarítás nélkül. Hányszor hallottam azt, hogy a takarítónők azért takarítónők, mert buták és nem tudtak leérettségizni és kell nekik a munka. Háh! Marhaság! Dolgozhatnék mást is. Mehetnék irodába. Amikor megnyitottam a skót bankszámlámat, a beszélgetés fele állásinterjúba ment át, és a végén a bankigazgató megkérdezte, nem akarok-e visszatérni a bankszektorba. Megköszöntem a bizalmát és nemet mondtam. Takarítok, mert Skye-ra akartam jönni. Irodában nem akarok dolgozni, pincérnőnek csapnivaló lennék, mert mindent elejtek. Taníthatnék, de előtte itt kellene diplomát szereznem és Skye-on nem volt tanítói állás meghirdetve. Takarítok, mellette van időm írni. Mert számomra az írás fontosabb, mint egy manageri pozíció. Lehetnék manager valahol, de nem akarok. Nem érdekel. Mert ami érdekel, az az írás. És éppen ezért nem vagyok hajlandó fejet hajtani a rosszul bevésődött sémámnak, ami azt mondja "dolgozz keményen és menj feljebb a ranglétrán". Akkor sem érdekel, ha annál a néhányszáz embernél több sosem fogja olvasni az írásaimat, de engem akkor is ez tölt el örömmel. És épp ezért teljesen mindegy, mi a munkám. Épp ezért teljesen mindegy, hol élek, mit csinálok, mennyi pénzem van.

Görcsölök a pénz miatt, mert igazából nem akarok lakásra gyűjteni. Szívesebben költöm a pénzemet színházra, utazásra, ruhákra. És azért, mert két év után a lelkem új kalandra vágyik, nem vagyok egy senki, mert nincs lakásom. Azt mondja a séma, "de akkor is olyan jó a biztosba hazamenni... olyan a jó tudtad, hogy birtokolsz egy lakást". A haza ott van, ahol a szíved van. És ha te biztonságban érzed magad a szívedben, akkor nem feltétlenül kell saját lakást venned.

Vannak azok az emberek, akik tényleg arra vágynak, hogy lakásuk legyen, hogy feleségek és anyák legyenek fiatalon. Hidd el, ezek az emberek megvalósítják hamar ezt az álmot, megházasodnak, lesznek gyerekeik. Remek szülők lesznek, akiknek jól áll a vidéki ház verandával, az autó és a gyerek. Ez így van jól. De egy olyan ember, aki a kalandra és az utazásra vágyik, arra, hogy megismerjen új kultúrákat, aki nem tud egy helyben ülni, mert ott van a szívében a vágy, hogy megint menjen valamerre, az sosem fogja magát igazán és száz százalékban jól érezni egy házasságban és egy munkában, amit utál. Persze vannak azok is, akik megtalálják az egyensúlyt. Például sokat utaznak, viszik a gyerekeket is. Ők nyilván jobban vágynak a lakás és a házasság biztonságára, mint én.

Anyukám, amikor elmondtam neki, hogy Angliába költözöm, azt kérdezte tőlem: "mi elől menekülsz". Csípőből rávágtam a választ, hogy "semmi elől". De azért be kell valljam, elgondolkodtam azon, hogy vajon menekülök-e. Akkor is erre gondoltam, amikor Skóciába jöttem. Amikor Skye-ra jöttem. És el is hittem, hogy menekülök. És kerestem, kutattam, hogy vajon mi lehet az, ami elől menekülök. Nem találtam választ, mert nincs. Mert nem menekülök semmi elől. Egyszerűen csak arra vágyom, hogy menjek. Arra vágyom, hogy máshol is éljek. Én, aki 20 éven keresztül a félelmei börtönében éltem. Aki attól is rettegett, hogy felszálljon arra a vonatra, ami Pestre viszi. És ha két év múlva úgy döntök, hogy Kanadába költözöm, akkor oda fogok menni.

És itt visszatérek a kiinduló gondolatomhoz. Mert az igazság annyira rettenetesen egyszerű, hogy már szinte fáj. Nem kell tennünk semmit azért, hogy valakik legyünk. Nem kell tennünk semmit azért, hogy elég jók legyünk. Nem kell letennünk semmit az asztalra, nem kell bizonyítanunk, nem kell hozzá diploma, flancos állás, lakás, kocsi, menő házastárs és gyerek. Pusztán azzal, hogy megszületünk, már valakik vagyunk. Ez alapvető emberi kiváltság. Létezünk, vagyunk. Valakik vagyunk. Jók vagyunk és kellünk. Hogy valójában mik vagyunk, kik vagyunk, azt pedig akkor tudjuk meg, ha követjük a szívünk szavát. Ha feleség/férj akarsz lenni, legyél! Ha bankigazgató akarsz lenni, legyél! Ha főállású anya akarsz lenni, legyél! De ha sosem akarsz saját lakást és még hatvan évesen is azon gondolkodsz, melyik országban élj a következő öt évben, akkor csináld azt! Nincs olyan, hogy senki vagy. Mert ez egyszerűen lehetetlen. Olyan lehetetlen, mint az, hogy az ember képes a víz alatt tüdővel lélegezni. Azt csináld, amit a szíved súg, amire vágysz!

Talán az osztályfőnököm ösztönözni akart. Talán pont azért mondta ezeket a szavakat, mert azt akarta, jöjjek rá, nem létezik olyan, hogy nem lesz belőled senki. Talán nem akarta, hogy beálljak a sorba és egy olyan életet éljek, amit a társadalom elvár tőlem. Talán azt akarta, hogy egyszer és mindenkorra kitöröljem a fejemből az általa mondott szavak igazságtartalmát. Talán azt akarta, kérdőjelezzem meg a rosszul bevésődött sémáimat és írjam át őket.

Vagy egyszerűen csak rossz napja volt és idegesítettem és így akart elhallgattatni. Ezt már sosem tudom meg. De azzal, hogy ezt mondta nekem, erőt adott, hogy egy akadálytól megszabaduljak. Erőt, hogy egy lépést tegyek előre.

"Folytatása következik"

Mese a lányról, aki maszkot visel

Eljátszottam a gondolattal, hogy ha az életem egy regény lenne, mi lenne benne a szerepem. vajon én lennék a pökhendi grófkisasszony, aki tisztában van a szépségével és úgy játszik a férfiak érzéseivel, ahogy neki tetszik? Vagy én lennék a bögyös konyhalány, akinek minden vágya, hogy az úrfit az ujja köré csavarja? Vagy a kedves nagynéni, aki imádja testvérei gyermekeit? Egy zsémbes öregúr a szomszéd portáról, vagy a jóképű joghallgató, aki politikai karrierről álmodik? 

Nem...

Ha az én életem regény lenne, én lennék az a kedves, mindenkit tisztelő és szerető hercegkisasszony, aki hisz a szerelem erejében, és atyja akarata ellen dacolva megszökik otthonról és egy messzi földön cselédnek áll. Mert nem akar szerelem nélküli házasságban élni. Mert inkább leél egy életet cselédként idegenben, és öregszik meg egyedül, mint hogy fejet hajtson mások akarata előtt és boldogtalan legyen, aki műmosollyal az arcán bizonygatja, mennyire tökéletes az élete és milyen hálás a sorsáért. 

Igen! Azt hiszem, én lennék ez a kedves hercegkisasszony. Aki most megint elszaladt. Jó messzire

Elköltöztem. Már nem is tudom, hányadik alkalommal szedtem össze minden holmimat és mentem neki a nagyvilágnak. Itt vagyok Skye szigetén. Azt hittem Skócia középső részénél nincs szebb hely az országban, de tévedtem. Skye-nak külön ereje van. Szó szerint a semmi közepén vagyok, ahol nincs térerő és akadozik az internet. Ahol a csend mindent beborít, de nem nyomasztó, sokkal inkább megnyugtat. Ahol a madarak sárga és zöld színűek és ahol a kertben a vad nyúl ugyanolyan természetes látvány, mint a macska vagy a kutya. Ahol a helyiek integetnek és még azelőtt tudomást szereznek érkezésedről, hogy te eldöntötted volna, hogy mész.

A tavalyi évi csúfos kudarcom után - amikor fejvesztve menekültem haza, azzal a reménnyel, hogy így majd kilábalok a gödörből, amibe önként gurultam bele - ismét rettegni kezdtem mindentől. Féltem a bukástól, a kirúgástól, attól, hogy nem fogadnak el, hogy eldobnak, hogy nem vagyok elég jó. Embereket veszítettem el, bizalmamat játszottam el és azalatt a két hónapa alatt, amíg otthon voltam, szépen eltapsoltam az összes spórolt pénzemet. És még jobban rettegni kezdtem a pénztelenségtől. Aztán olyan gyorsan rohantam vissza a biztonságot nyújtó színes szappanbuborékba, mintha kergetnének. Itt találtam magam megint Skóciában, tele félelemmel, szűnni nem akaró szorongással és kudarcélménnyel a batyumban. 

Valamiért mégis azt hiszem, nagyon szerethet engem valaki abban a másik dimenzióban - aminek a létezésében csak hinni merünk - mert mindazok ellenére, hogy attól is kivert a víz, hogy kitegyem a lábamat az ajtón, ismét neki mertem vágni az ismeretlennek. Annyira biztosan tudtam, hogy mennem kell, hogy nekem Skye szigetén a helyem, hogy az első adandó alkalommal, amikor jelzett a szívem, megpályáztam egy állást. És felvettek. Hogy azért, mert így kellett lennie, vagy azért, mert nagyon akartam, ez majd később derül ki. Örömöm nem tartott sokáig, mert a félelem a bizonytalantól olyan erővel huppant rá a vállamra, hogy orra buktam és egy hónapon keresztül nyalogattam összezúzott csontjaimat. Meggondoltam magam, aztán mégsem. Menni akartam, aztán mégsem. A kis félelem manó a vállamon ott duruzsolta, hogy "elbuksz, elbuksz, úgyis elbuksz", így olyan szorongással vágtam neki az útnak, amit utoljára akkor éreztem, amikor elhagytam Magyarországot. 

Tudod, mi a legmegdöbbentőbb az egészben? A felismerés, hogy teljesen mindegy, mit hoz az elkövetkező pár hónap. Hogy csak egy hónapot maradok itt vagy egy évet, mind nem számít. Ami számít, az az érzés, amit akkor éreztem, amikor felszálltam a buszra. Nem számított, mennyire féltem, mennyire rosszul voltam, hogy szívem szerint sírtam volna és szó szerint azt éreztem, a vesztőhelyre visz a busz. Az számít, hogy mindezek ellenére nem engedtem a csábításnak, a félelem hívogató szavának, a manónak, aki ott duruzsolt a fülemben, hanem fogtam magam és elmentem. És amikor megérkeztem, rögtön tudtam, hogy az erőm sosem hagyott el, csak... minden bizonnyal elfáradt és elment kicsit pihenni. Hogy bátor vagyok, mert megyek, mert félek és akkor is megyek. Mert van rá esély, hogy kudarc ér, de vállalom a kockázatot. És ebben van az erő. Ebben van az igazi erő. Tényleg, mindegy, mi lesz később. Itt maradok-e sokáig vagy ez csak egy állomás lesz a következő előtt. A lényeg, hogy megcsináltam és itt vagyok.

Egy olyan régi házban, ami egy Jane Austin filmadaptációnak is lehetne a helyszíne, egy olyan szobában, amiben mintha már jártam volna, a semmi közepén a domboldalon egy szikla tövében, Skye szigetén, ahova azóta el szerettem volna jutni, amióta először betettem a lábamat az országba. Lakótársam skót, lengyel és inuit. Sosem gondoltam volna, hogy valaha találkozom egy inuittal. Akit nem mellesleg véletlenül le-eszkimóztam. Eszkimónak hívni egy inuitot olyan vétség, mint angolnak nevezni egy skótot. Vagy szoknyának nevezni a kiltet, amit a férfiak hordanak itt.

Hogy hiányzik-e a hely, ahonnan eljöttem? Nagyon. De leginkább az emberek. Mert hiába van internet, hiába maradtam ugyanabban az országban, jól tudom, hogy lesznek olyanok, akikkel végleg megszakad majd a kapcsolatom. Mert ez az élet rendje. Bármennyire is fáj. És míg itt vagyok, azon gondolkodom, ki vagyok. Mert nem elég azt megfogalmazni, hogy ki lennék én, ha az életem egy regény lenne. Rá kell jönnöm, a valóságban ki vagyok. 

Találkoztam egyszer egy fiúval, aki maszkot hordott. Akiről hónapokon keresztül szerettem volna leimádkozni azt az átkozott álarcot, míg rájöttem, hogy valószínűleg rettenetesen fájna neki, ha megmutatná kicsoda is ő valójában. Aztán a végén ez a fiú... úgy letépte az arcáról a maszkot, hogy az még nekem is fájt. De akkor már késő volt. Akkor engem már hívott a saját új életem. És megérkezvén rádöbbentem, hogy rajtam is ott van egy álarc. Színes, fodros, feltűnő, ami az alapján változik, hogy kivel is beszélgetek éppen. De egyre többen vannak, akik jól látják azt, hogy nem az igazi arcomat mutatom. És a legfélelmetesebb az egészben, hogy fogalmam sincs, ki lapul az álarc alatt. Mert én is olyan régen felvettem, hogy az apró darabok eggyé váltak a bőrömmel, beleivódtak a húsomba. Mert miközben az úton haladva azon fáradoztam, hogy más emberek álarcait varázsoljam le az arcukról, megfeledkeztem arról, hogy én is viselek egyet. 

Megdöbbentő, de nem tudom, ki vagyok. A valóságban nincs hercegkisasszony, nincsen idegen ország, nincs herceg, aki csak arra vár, hogy megtaláljuk egymást. A valóság ennél sokkal, sokkal ridegebb. Mert a valóságban van egy lány, aki bár fél, megy előre, de vasmarokkal szorítja a hazugságot az arcára. Mert fél, hogy ha egyszer leveszi, nem talál alatta semmit. Vagy épp ellenkezőleg... túl sokat.

Az erő már itt van velem. Már csak arra kell rájönnöm, hogy szabadulok meg a saját álarcomtól. Meg kell várnom, hogy eléggé megerősödjek ahhoz, hogy örökre bedobjam a saját magam által vájt sötét gödörbe azt a színes hazugságot, amit a védelmem érdekében magam köré vontam. De megígérem, megteszem. És megy majd vele a félelem is.