2016. július 20., szerda

Azt mondják...

"Hónapokkal ezelőtt történt. Éreztem őt. Az egész a csillaggal kezdődött. Egy zölden fénylő csillaggal, amit követni kezdtem. Repültem, úsztam a légüres tér felé, hogy megérintsem azt a csillagot. Valami húzott, vonzott felé. A csillag egy aprócska doboz volt, ami egy díszes kulcsot rejtett. A kulcs pedig kinyitotta azt az ajtót...
Amikor beléptem a szobába, rengeteg ember fogadott tapsolva. Engem ünnepeltek. Az arcok ismeretlenek voltak. Láttam az unokahúgomat, 5-6 éves lehetett, hosszú, dús, göndör fekete hajjal, azzal a megnyerő, örökké pozitív, szeretetteljes mosollyal az arcán. A szülei meg valahol a szoba túlsó végében veszekedtek valamin. A szobából más... fogalmam sincs kik voltak ők.
Engem ünnepeltek. Zavarban voltam. Kicsit erőtlennek és bénának éreztem magam, nem tudom mit kezdeni azzal, hogy mindenki engem néz és nekem örül. Ekkor lépett a hátam mögé. Éreztem őt. Éreztem a lényéből áradó erőt, ami ösztönösen védeni akart engem. A szívéből felém áramló szerelmet, amiről tudtam, hogy igazi. Magas, izmos férfi volt, kék ingben, tetovált alkarral, vastag órával és mámorító illattal. Nem mertem megfordulni. Csak hagytam, hogy átkaroljon, hogy biztonságban legyek, hogy megvédjen."

Itt ért véget az álom. Amit őrizgetek magamban már több, mint két és fél éve.

Eddig mindent alárendeltem ennek az álomnak... és az érzésnek, amit az ismeretlen férfi karjaiban éreztem. Lassan már eljutok arra a pontra, hogy ez az egész csak az én fejemben van, és nem létezik, soha nem is létezett az a férfi, akire vágyom.

Szeretném, hogy mindez végre valóságos legyen. Hogy itt legyen, az enyém legyen, hogy végre megnyugodjak.

Azt mondják a barátaim... az a baj, hogy görcsölsz... ha elengednéd jönne. Csak arra már nem tudnak felelni, hogy ugyan a görcs és a ragaszkodás miben nyilvánul meg és mindezt hogyan kell elengedni. Mert én érzem a vágyat. Sokat gondolok rá az tény. És soha senki sem elég jó, aki közben jön. Aztán faszán belepörgetem magam elérhetetlen, reménytelen dolgokba, csak, hogy védjem magam a világtól.

A világtól, az élettől, amit elveszíteni úgy félek. És mégsem élek. Vagyis... Csak félik élek. Mert azt csinálom, amit szeretek. Ott vagyok, ahol mindig is szerettem volna. Megnyitom a szívemet minden barátnak, akinek útja keresztezi az enyémet. Szép arcot látok, amikor a tükörbe nézek és szeretem azt aki vagyok. Egyedül csak ez a kurva szerelem... Ez nincs a helyén. Mintha az életem egy puzzle lenne, aminek ez az egy kis darabkája valahol elveszett.

Csak azt nem tudom, mikor... Tíz éve azon az esős szeptemberi napon... vagy nyolc éve júniusban, vagy az öt évvel ezelőtt nyár szinte minden egyes napján... talán két és fél éve februárban? Vagy még korábban, amikor hat éves voltam?

Azt mondják a barátaim, hogy sodródjak és hagyjam, hogy a dolgok megtörténjenek. De amikor megkérdezem, hogy azt hogy kell, akkor már nem kapok értelmes választ. De talán nem is nekik kell erre tudni a választ. Hisz ők is élik és élvezik és fájják a saját kisiklott mégis örömteli életüket. Honnan is tudhatnák ők, hogy nekem mit kellene tennem, hogy az a kurva szerelem... Nem is a szerelem hiányzik, mert bármikor képes vagyok szerelembe esni. Még a szarvasgombával töltött brie sajt ízébe is. Mindenbe és mindenkibe.

Nekem az ő jelenléte hiányzik. Az ő hiánya fáj. Szeretném, ha már itt lenne az idő és egymásra találnánk. Arra vágyom, aki mellette voltam ebben az álomban. Ami elől egész életemben menekültem. Hogy igazi nő legyek. Ne csak egy kislány vagy hisztis tini vagy erős asszony, akinek nem kell senki segítsége. Nő! Ezért nem kell senki más. Ezért nem kell kapcsolat. Mert ő kell. Őt akarom! Akiről azt sem tudom, hogy valóban létezik-e.

Sodródom én...Elsodródtam jó messzire... Ennél jobban sodródni már nem tudok...

Azt mondják a barátaim, hogy álomvilágban élek és ideje lenne kilépni a valóságba. Elengedni ezt az álomképet és esélyt adni annak, aki jön. De amikor megkérdezem őket, hogy ugyan mégis hogy csináljam ezt, amikor én magam vagyok a saját álomvilágom... tehát ha kilépnék belőle az olyan lenne, mintha kínoznám magam. Az én igazi, létező valóságom magam a képzelet. Ezt nem tudom csak úgy kitörölni magamból... Nem is akarom.
Elengedni ezt az álomképet pedig rohadt nehéz, mert emlékszem az érzésre... amit mindig is kerestem. Kapaszkodom, tudom. Talán egyszer... ha majd rájövök, hogyan is kell azt csinálni... akkor elengedem. 

Rumi mondja a következőket. "Hunyd le a szemed. Ess szerelembe. Maradj ott." Ezt csinálom. Szerelmem Skócia, a családom, a barátaim, az írás, a munkám (igenbizonybizony), az álmaim, a fotózás, az utazás, a természet, a csend, az erdő hangja, a patak illata, az ég drámái, az eső, a napfény, a szél, a föld, a tó és az összes élőlény... a fények, az ízek, az energia, a saját lelkem... maga az ÉLET és mindaz, ami azon túl van....

Csak hiányzik valami... Ő hiányzik nagyon... Ő, aki talán soha nem is létezett...

2016. július 8., péntek

Nem kellek mert nem kellesz

(Vigyázat! Ez a bejegyzés nyomokban vulgáris kifejezéseket tartalmaz.)

Egyszer egy férfi azt mondta nekem, hogy ha a pasi csak meg akar dugni egy nőt, azt már tudja az első találkozáskor, és hiába vár rá hónapokat, akkor is el fogja hagyni néhány dugás után. Mert ők ezt állítólag már tudják az elején.
Belém pedig az lett nevelve, hogy "ne add magad oda olyannak, aki csak szexet akar, és ne feküdj le senkivel olyankor, amikor nem élsz párkapcsolatban." És ez olyan gyönyörűen bele lett kódolva a DNS-embe, hogy itt vagyok harmincon túl és mind a mai napig hiszem, hogy ez így helyes.

És mit lát belőlem a világ? Hogy ez a nő biztosan flúgos, azért nem kell senkinek, még annyira se, hogy megdugják.

És mindeközben mi zajlik bennem? Káosz. Van egy rosszabbik énem, akinek durvább igényei vannak, mint "Christian ötvenárnyalat Grey-nek" és egy kiöregedett pornó színésznőnek együttvéve (erős túlzással na...) Ez az énem jól be van zárva a tudatom legmélyebb, legsötétebb cellájába, hogy még véletlenül se szabadítson engem rá a világra (szegény férfiak, mi lenne akkor velük...) És van az az énem, aki szentül hiszi, hogy a mai világban igenis az a vonzó egy nőben, hogy cölibátusban él akkor, amikor épp nincsen senkije.

Elmondom, kik akartak felszedni az elmúlt két és fél évben (és még mehetnék előrébb is az időben).
A párkapcsolatban élő férfi; az, aki nem akart kapcsolatot; a magát tökéletesnek mondó mintaapa és férj; az, akiknek volt valakije; aki szakítás után csak egy kis törődésre vágyott; aki nem tudott dönteni, kit válasszon két nő közül; az, aki akart, aztán meggondolta magát; a mélységesen sérült férfi, aki már nem hisz egy boldog párkapcsolatban; olyan, akit megcsaltak; a foglalt férfi; a nős férfi; a szerető tartó nős férfi; még egy degenerált barom is, akinek a fétise a pisiszex...

Nem fogom az áldozatot játszani, mert volt olyan is, aki tökéletes volt, de valami miatt ő nekem nem kellett. Nyilván, mivel a radarjaim csak a már fent említett hím egyedekre vannak ráhangolva. Hogy aztán elmondhassam, hogy "bezzeg megint"...

Ilyen visszautasításokat kaptam (főleg... részben... általában):
Jégkirálynő vagy. - Én? Aki igazán ismer, az ezen a kijelentésen csak röhög.
Rideg vagy, mint egy jégcsap. - Mondom!
Hideg vagy, mint a jég. - Háh...
(Jó, nem fokozom tovább ezt a jeges témát...)
Túl sok vagy. - Ez igaz, és?
Túl kevés vagy. - Mi van?
Hiányzik az a plusz. - Ez nyilván nem tudta mire van szüksége.
Nem vagy elég titokzatos. - Mert nem játszmázom és mindig kimondom, amit gondolok? Jobb is, ha eltolod a biciklit.
Nem vagy megszerezhető. - Nem hát! Hülye vagy?
Túlságosan könnyen kapható vagy. - Tessék? Ez összekevert valakivel.
Nem adod magad olyan könnyen. - A fenti pepitában.
Túl könnyen adod magad, nem vagy levadászható, az úgy nem izgi. - Meg mondott még valami faszságot, amire már nem nagyon figyeltem.
Görcsös vagy nagyon. - Igaz. És ez volt a legértelmesebb kifogás eddig.
Túlságosan akarod a kapcsolatot. - Ezt még én magam sem tudom, nem értem, hogy a másik honnan tudta.
Egyáltalán nem akarsz kapcsolatot. - Ezt mondta nekem. Azt bánom, hogy ebből nem lett semmi.
Nem tudod, mit akarsz. - Igaz. Nem vitatkoztam.
Én csak szexet akarok, ha te többet, akkor megértem, ha nemet mondasz. - Ööööö.... Legalább őszinte volt...
A személyes kedvencem pedig...
Annyira jó lelked van, nem akarlak kihasználni. - Mi a tököm? Erre most akkor mit????

Először is. Kreatív írói vénámnak hála örök álmodozó maradok, aki nagyon magasra állította a mércét. És nem fogok a legyezőm mögül sandán, elpirulva pislogni beszélgetés közben senkire, hanem belenézek egyenesen a másik szemébe. Nem fogok játszmázni, mindig ki fogom mondani, amit gondolok és lehet, hogy én írok majd először üzenetet. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy könnyen meg lehet kapni, mert szeretek udvaroltatni magamnak.
A lelkemet pedig egy olyan ember, aki csak dugni akar, nem fogja tönkretenni. Mert én hiszem azt, hogy okkal találkozunk, azért, hogy tanítsunk egymásnak valamit. Tehát ha egy ilyennek beleesnék a hálójába (ami nem hiszem, hogy meg fog történni, mert mellettem a férfiaknak állandóan őszinteségi rohamuk lesz és bevallják, hogy "csak azt akarják"), akkor sem válnék pszichopata gyilkosság, vagy depresszióssá. Levonnám a tanulságot, zabálnék egy csomó fagyit, nyilván bőgnék és dühöngenék, aztán szépen mennék tovább. A lelkemben lévő szeretet sokkal erősebb annál, mint hogy egy ilyen miatt feketedjen be.

Tényleg furcsa ez a párkapcsolatosdi. Mert amit én akarok, amit igazán akarok, azt megkapom. Szingli vagyok, tehát el kell fogadnom, hogy nem akarok senkit. Olyan szörnyű ezt kimondani, de ez az igazság. Épp ezért nem haragudhatok az Univerzumra, amiért sorra küldi nekem az ilyen tapasztalásokat. Azt hiszem, csak el kell fogadnom. De félek. Nem akarok negyven évesen is azon keseregni, hogy "jaj, nincs senkim, miért nincs senkim"...

Mégis olyan nehéz a DNS-emet átkódolni. Hogy kicsit elengedhessem a rosszabbik énemet. Láthatatlan pórázzal persze...

Apukám mindig azt mondta, hogy ne tárulkozz ki olyan hamar. Nos, ha a future husband-em magyar férfi és rátéved erre a blogra, akkor bachatom. Mert nekem muszáj beszélnem arról, ami bennem van. Mert engem frusztrál, ha el kell játszanom, hogy elérhetetlen picsa vagyok. Menne. Nyilván... Játszadozni sem szeretek. Órákkal később válaszolni egy üzenetre, amit tűkön ülve vártam (még akkor sem, ha a pszichológia mai állása szerint ezt kell csinálni, mert ez tartja ébren a férfiakban a vadász ösztönt...)
Arról nem is beszélve, hogy az én személyes véleményem szerint bárki megkapható. Nem is értem, hogy a férfiaknak miért az az érdekes, ha megszerezhetnek valakit, amikor sokkal nagyobb kihívás az, ha meg kell tartani az illetőt. Jaaa, hogy az keményebb meló és egyszerűbb a naiv kis fruskákat ágyba vinni egy átmulatott éjszaka után? Mindent értek.

Megnyugtatlak drága barátom, mindenkire vár valaki valahol. Így vagy úgy. És nem az a nagy kaland, ha bárkit megkaphatsz, ha mindenki érted rajong. Az a nagy kaland, ha az az egyetlen egy nyeri el a bizalmadat és a sok kis hülyeséged ellenére kitart melletted.
Mindig vallottam, hogy nem szabad félni. Megbántottak, átvertek, megaláztak, elhagytak, megcsaltak, kihasználtak? Valamiért így kellett lennie! Akkor is ott lesz majd az az egy, akinek úgysem tudsz ellenállni. Akinek olyannyira fáj majd a hiánya, hogy hegyeket tudnál megmozgatni, azért, hogy a tiéd legyen, a tiéd maradjon.

Azt se feledd, hogy nem megkapni valakit néha óriási szerencse. Ha nem lett a tiéd, annak úgy kellett lennie. Mert nem volt itt az ideje, vagy mert láthatatlan segítők óvtak téged, vagy mert valami sokkal jobb vár rád. Hinni kell abban, hogy az Univerzum teszi a dolgát. Neked csak hagynod kell, hogy sodorjon. Megélni a jelent és minden egyes percet, hogy később ne bánj meg semmit (az Univerzum sem tud minden egyes percben rád figyelni... és bizony, nekem is vannak megbánásaim, nem is egy).

Menni kell az úton, örülni azoknak, akik egy kis ideig veled tartanak, aztán ha másfelé viszi őket az útjuk, akkor elköszönni és hálásnak lenni az együtt töltött időért.

Elfogadni azt a tényt, hogy ha valakinek nem kellesz, az valójában neked sem kell igazán!Tudom én, egyszerűbb szenvedni és az áldozatszerepben lubickolni, amiért "nem kellek, semmit sem érek, én egy senki vagyok." De bármennyire is felnőtt dolog tisztán látni, ez az igazság. "Nem kellek, mert te sem kellesz!"

Egy nagyon jó idézetet olvastam ma, és azt hiszem, ez az egésznek a kulcsa (minden más sallanag... még az is, amit fentebb összehordtam:
"Az ajándék, ami te magad vagy talán nem kell mindenkinek. De biztosan kell majd valakinek. A mosolyod, a szerelmed, az erő, ami benned van."

Szeretni, szeretni, szeretni!!! Semmi más nem számít!

Ölellek

2016. július 3., vasárnap

Vándormadár (még mindig) az óceán túlpartján

- 2 -


Chinatown és a Bedford street

Tekintettel a "másnapra" kis lazulós napot terveztünk, estére pedig egy "második menetet", mert ugye fiatalok vagyunk és jól bírjuk a gyűrődést.
Chinatown pont olyan, mint a filmekben. Színes, az én ízlésemnek túl sok, érthetetlen halandzsa és csupa vidámság. Én egyetlen szomorú kínait sem láttam New Yorkban.


Little Italy az olasz negyed. Apró színes lámpionok kötik össze az utca két oldalán sorakozó házakat, sorban követik egymást a jobbnál jobb éttermek és kávézók, és az itteniek nagyon is jól tudják, hol van Magyarország. Mert ők ízig-vérig olaszok. A férfiak pedig.... nos... azt hiszem, nem kell mondanom róluk semmit.


A Bedford street így elsőre bizonyára sokatoknak nem mond semmit, de ha csatolok egy képet, akkor talán:


Bizony, bizony. Ez a "Jóbarátok" ház. Mert ha már New Yorkban vagyunk, ezt mégsem hagyhatjuk ki. Maga az épület szerintem Manhattan legszebb kerületében, Greenwich Village-ben található. Csendes környék, ódivatú házakkal, csupamosoly emberekkel.

Mondanom sem kell, este elmaradt az "ereszdelahajam". Kidőltem. Szégyen, nem szégyen, nem megy már nekem olyan jól az éjszakai dáridózás.

Staten Island

Számomra valamikor vasárnap telt be a pohár a nyüzsgéssel, a rengeteg emberrel, a zajjal, a meleggel, a kosszal, a porral... és még sorolhatnám mivel, de nem akarok egy hisztis picsának tűnni, aki semminek sem tud örülni... (jól van, vasárnapra már tényleg egy hp voltam, aki képes lett volna hazáig szaladni a hűvösbe és a nyugiba)... ezért bedobtam egy "Mi lenne, ha átkompoznánk Staten Islandra és belegázolnánk az óceánba?" program tervet.

Volt alkalmunk látni a Szabadság szobrot a kompról és kiszakadni kicsit a természetbe.
Ha New Yorkba kellene költöznöm, biztosan Staten Islandet választanám. Láttam már tengert és az óceánt is a másik oldalról, de volt ebben tengerpartban valami, ami mássá azt tette a többitől. Olyan erőteljes energiát éreztem, mintha a természetnek, a földgolyó ezen pontján sokkal öregebb lenne a lelke. A víz hideg volt, nem fürödtünk, lőttünk pár ugrálós képet, belementünk a vízbe térdig, leültünk a homokba és csak napoztunk. Még kagylót is gyűjtöttem, amit aztán jól ott is hagytam a homokban. Kitérőt is tettünk, megnéztünk egy nagyon régi koloniál házat, az Alice Austen emlékházat, ami sajnos aznap zárva volt. Szerencsére az udvarra be tudunk menni és a lépcsőn ücsörögve csodáltuk a kilátást.






Central Park


Néhány évvel ezelőtt, amikor a barátnőm kiköltözött New Yorkba, ő épp a Central Parkban piknikezett, amikor mi (az itthon maradt kis mókuskák) a Margit szigeten sétáltunk. Közben toltuk a chatet ezerrel és elképzeltük, hogy egy másik dimenzióban mi épp egy helyen vagyunk. Megbeszéltünk, hogy összehozunk majd egy olyan alkalmat, amikor mindhárman ugyanott leszünk. Méghozzá a Central Parkban.
Nos, igaz, hogy nem pont úgy, ahogy elterveztük, de azért mégis sikerült a Central Park füvét-betonját-földjét taposnom. Hihetetlen volt azokon a helyeken végigmenni, amit már olyan sokszor láttam filmekben. A hangok, az illatok, az arcok... mind-mind hozzáadtak egy aprócska élmény darabot az életemhez. Sosem fogom elfejteni, New York ezen része gyorsan belopta magát a szívembe.








9/11 Memorial

Félve mentem el az emlékparkba (már reggel elkezdtem szorongani), mert azért egy magamfajta szorongó-pánikbetegnek egy olyan helyen bóklászolni, ahol egyetlen nap alatt közel háromezer ember vesztette életet nem kis feladat ám. Rosszul is lettem, nem is voltunk ott sokáig.
Az áldozatok neveibe tűzött fehér rózsák, a szalagokra írt, örök szeretetről árulkodó kis üzenetek, fehér galambok és lelkek nyughelye ez. Nem csak háromezer, több száz ezer léleké. Nem tudok többet írni. Engem nagyon megrázott a hely, egyszerűen... leblokkoltam (ahogy most is).



Wall street

Ez egy nagyon szűk utca, amiről nekem az ókori Róma jut az eszembe. Nem is az épületek kötöttek itt le, hanem az öltönyösök. Mert New York-i hímpéldányok szebbik felének jelentős hányada bizony itt mászkálgat minden nap. Na meg a pletykás kiskosztümös csajszikák, akik ebéd időben a parkban nasiznak és beszélik ki az új csajt, aki "kurvaszarul" fogalmaz és biztosan lefeküdt a főnökkel, csak ezért vették fel a céghez (nos.... mindenhol ugyanaz a nóta).



Visszaút előtt még elmentünk a MET-be, ahol végig szurkoltunk a fiainkan a Portugália elleni meccsen (szégyen és gyalázat, tudom) és kiakadtunk a teremőrökön, akik gusztustalan stílusban ordibáltak mindenkire, hogy "Do NOT touch!" Annyiszor hallottam ezt, hogy a végén már a lépcsőkorlátot sem mertem megfogni.

Hogy őszinte legyek, rettenetesen örültem annak, hogy végre elindulunk haza, bár fájt a szívem, amikor megpillantottam Manhattan felhőkarcolóit a távolban. Olyan hihetetlen volt, hogy megtörtént az egész és olyan hamar vége lett. 

New York néhány szóban és tőmondatban

Az emberek az utcán parfümködben illatoznak. A kajának műanyag az íze. A Shake Shack-ben a shake isteni finom. A metró tele van patkánnyal. Feljönnek a peronra, ne félj! Itt nem furcsa, ha külföldi vagy. Illik borravalót adni, még akkor is, ha a pincér szembeköp. A WC kagyló félig tele van vízzel. Minden sarkon van egy Starbucks. Minden sarkon van egy fánkos bolt. Ahol a fánk nem is olyan finom. ATM-ek mindenhol, bankfiók annál kevesebb. New Yorkban hasznos alkalmazás Citymapper és a Yelp. Minden klubban elkérik a személyidet, akkor is, ha nyugdíjas vagy. Igenis segítőkészek az emberek (velünk azok voltak). Eltévedni nem ciki. Nem kérdezni annál inkább. Az emberek lazák és nem értik, ha "vótör"-t kérsz és nem "vádör"-t.

Hogy mit adott nekem ez az út?

Bátorságot. Hitet önmagamban. Rájöttem, hogy én örökre vidéki lány maradok, aki a természetet szereti, és megcsömörlik a nagyvárostól (az ennyire nagytól). Rájöttem, hogy nekem Európában a helyem és Skócia a szerelmem. Nem.... nem szeretnék New Yorkban élni. Inkább szívta el az energiámat, mintsem feltöltött volna. Ez volt életem egyik legcsodásabb kalandja. És ami a legfontosabb... bebizonyosodott, hogy ha merünk nagyot álmodni, ha tudunk sokra vágyni, azt meg is tudjuk valósítani, el is tudjuk érni. És kell is. Álmok nélkül nem élet az élet, a megvalósításukig vezető út pedig bár buktatókkal van tele, akkor is csodálatos.Utazóvá váltam, akiben mindig is ott pislákolt a világ megismerésének vágya...

Drága barátnőmnek pedig külön köszönet és hatalmas tisztelet, amiért olyan derekasan tűrte és kezelte a hangulatingadozásaimat és hisztijeimet!

Furcsa most újra itthon lenni és azon elmélkedni, hogy most vajon hány óra van New Yorkban és az a helyes olasz pincér fiúka most milyen csajt szólít le az utcán, hogy becsábítsa őt az étterembe. Vagy arra a kutyára gondolni, amit a gazdája minden reggel ugyanabban az időpontban vitt le sétálni. Vagy arra, hogy az a helyes bártender a sarki klubban rámosolyog-e arra, aki leül vele szemben, vagy fapofával kérdezi meg, hogy mit adhat neki.

Csak annyit tudok mondani, hogy menjetek! Csináljátok, éljetek a mának, legyenek álmaitok és tegyetek meg mindent azért, hogy valóra váltsátok őket. Mert, ha mertek elég nagyra ugrani, akkor képesek igen képesek lesztek elérni egy csillagot! Sosem szabad feladni, utolsó percig kell hinni, mert az öröm, amit a beteljesedés ad az egyik legfantasztikusabb érzés, amit a lélek magába tud szívni! Mert, ha én, a falusi lány, aki annak idején még a kanálisig se mert elmenni egyedül, és még a szomszédos városba történő bejárástól is borsódzott a háta, el mert utazni ilyen messzire, akkor drága barátom, TE is bármire képes vagy!

És bár csókot senkitől sem kaptam, és életem szerelme sem döntött fel futás közben a Central Parkban, akkor is egy olyan csodás élményen vagyok túl, amiért örökké hálás leszek!

Örökké...

2016. július 2., szombat

Vándormadár az óceán túlpartján


 - 1 -

Tizenkét évesen álmodtam meg magamnak New Yorkot. Kétség nélkül hittem benne, hogy el fogok jutni egyszer oda. Közel húsz évet kellett várnom, hogy ez az álom teljesüljön, de megérte. Mert mindig minden akkor teljesül, amikor annak itt van az ideje. Amikor a lélek készen áll rá.

Engedd meg, hogy elmeséljem, mit jelentett számomra ez az utazás.

Hagyjuk a repülést. Úgy utálom, ahogy van és kész. Nem ragozom, nem boncolgatom. Nyugtató nélkül nem megy, nem is fog, és ezen a hét órás út sem segített. Van, aki a buszozást utálja, nekem ez a repülés. Szar. Kész.

De!

Amikor a repülőgép ablakából megpillantottam a város esti fényeit, bizony elsírtam magam. Azt hittem, hogy majd akkor fogok bőgni, amikor elém tárulnak a felhőkarcolók, de nem. Elég volt kinéznem az ablakon és eltörött a mécses. Ott voltam. Az amerikai kontinens fölött egy csőbe bezárva, ablakra tapadt szemmel, és New York fényeinek örültem.
A repülőtéri ellenőrzésen rekord idő alatt (szerintem nem volt több harminc percnél) jutottunk át és belevetettük magunkat az éjszakába.
Taxival mentünk el a szállásunkig, igazi New Yorki-i sárga, arab sofőrös, budapesti metrókocsi szagú bőrüléses taxival. Még félálomban láttam Manhattan fényeit az ablakból, aztán elnyomott az álom. A szállásunk Manhattan déli részén (Lower Manhattan) volt egy kínai negyedben. Pici szobában, hatalmas ágyon, kényelmes matracon aludtunk.

Brooklyn Bridge

A nap, amikor szerény személyem azt hitte, hogy a bőre ugyanúgy ellenáll a negyven fokos (na jó, csak huszonnyolc fokos) dögmelegnek, mint régen. Szépen rákvörösre sültem, mialatt a Brooklyn Heights Promenádon sétáltunk el egészen a hídig, majd azon át vissza Manhattanbe. A város a folyó túlpartjáról nézve fantasztikus volt, viszont én magától a hídtól annyira nem voltam elájulva, a Lánchidunk klasszisokkal szebb, de azért mégis csak a Brooklyn hídon sétálgattam a fene egye meg! Kb ötszáz emberrel karöltve. A híd másik oldalán belebotlottunk utcai táncos-akrobatákba, akikről csak annyi emlék maradt meg, hogy gyönyörű szép csokiszínű férfiak voltak tökéletesre edzett testel. Szóval ufók voltak. Vagy félistenek. Tényleg tökéletesek.



Még aznap délután elmentünk a Brooklyn Botanic Gardenbe, ahol leginkább olyan benyomásom volt, mintha otthon lennék. Nyárfák, nyírfák mögött kerestem a Tiszát. Még a dudvák is ugyanazok voltak. Minden. Nem meglepő, hisz a város és kis hazám ugyanazon a szélességi körön fekszik.

Szót kell említsek a metrózásról. Az első két nap azzal telt, hogy utazgattunk fel-alá. Nem azért, mert olyan fasza buli volt, hogy nem tudtuk abbahagyni, hanem azért, mert mindig eltévedtünk. Nem találtunk semmi logikát a járatokban és többször is rossz irányba indultunk el. Komolyan mondom, hogy nem volt semmi logika az össze-visszaságban. Egészen a harmadik napig. Akkor már ráéreztünk a dologra és kiderült, hogy a metrózás a cityben nem is olyan bonyolult. A metró kártyát, ha lehúzzuk és bénázunk, azaz nem haladunk át a kapun, akkor legközelebb csak 20 perc múlva lesz újra aktív. Velünk ilyesmi nem történt, uggggyan dehoggggy.... Csak úgy mellékesen jegyezem most meg ezt a tényt. Kis cukiságokat is lehet ám a metróban találni. Patkányokat, akik a peronra felmászva szórakoztatják és/vagy riogatják a népet.


Múzeumozás

Zuhogott az eső csütörtökön, így elhatároztuk, hogy elmegyünk az American Museum of Natural Historyba. És persze, hogy a rossz idő miatt az összes idióta turista múzeumba ment. És persze, hogy a múzeumlátogató idióta turistán kb hetven százaléka pont ugyanbba, amelyikbe mi is. Egy órás (nem viccelek) sorban állás után kaptunk jegyet és egy olyan térképet, amin el se lehetett igazodni. A múzeum olyan hatalmas, hogy egy nap kevés arra, hogy egészet bejárjuk. Egyébként a jegyár támogatásos jellegű, azaz annyit fizetsz, amennyit szeretnél. Nekem furcsa volt a vadon élő állatokat kitömve kirakatban látni, de a bálna élethű makettjétől tátva maradt a szám. Ezen kívül láttunk dínó csontvázakat, ásványokat-drágaköveket, és emberiség fejlődéstörténetet is. De ez tényleg csak kis töredéke az egésznek. Érdemes egy napot rászánni és bejárni az egészet, mert hatalmas élmény,




Estére jobb idő lett, ellátogattunk a Hard Rock Cafe-ba a Times Square-re. És a lényeg itt a Times Square-en van. Hömpölygő tömeg, embereknek öltözött Disney figurák.... jaj, bocsánat Disney figurának öltözött emberek, kivetítők és boltok sokasága. Disney boltba tértünk be (mi másba), ahol azonnal nekiestem a polcoknak és displayeknek (neeem, nem vásároltam, hanem pakoltam... szakmai ártalom). A Times Squere-en kívül elmentünk kicsit megcsodálni az óriásokat. Számomra a felhőkarcolók óriások. Acélszerkezetbe zárt üvegtestű lények, akik azért nyújtózkodnak az ég felé, hogy összeérjenek. Ölelkezzenek és megcsókolják egymást.Örökkévalóig ölelkezzenek.






Városnézés

A következő napon besűrítettük az összes híres épület megtekintését. Láttuk a Flatiron Buildinget (tényleg flat), az Empire State Buildinget, a Public Libraryt, a központi pályaudvart és megmásztuk a Rockafeller Centert.

  




Top of the Rock. Tessék felmenni! Hatvanhét emelt negyven másodperc alatt (ez nem is lift szerintem, hanem űrhajó kilövő doboz). A látvány pedig, ami odafent fogad... leírhatatlan.



Este elmentünk bulizni, ami csak egy laza koktélozásnak indult egy huszadik emeleti tetőteraszos klubban. Aztán ott ragadtunk hajnalig. Hagyjuk. Az egóm faszán tönkrebaszta az egészet. Mert amíg a barátnőm jól érezte magát egy igen jóképű és kellemes társaságban én addig egy sarokban ülve duzzogtam, hogy engem senki sem akar felszedni. Jó, akartak, de nekem egyikük sem tetszett. Ám mindezek ellenére arra a pár órácskára visszadegradáltam magam ötévessé, és úgy hisztiztem, ahogy még talán sosem annak előtte.
Ilyen az élet. Van, hogy harminc felet is hülye az ember. Főleg, ha évek óta szingli és azt hiszi, hogy az kizárt, hogy az ő horgára ne akadjon senki New Yorkban. Hát jelentem, van, hogy nem akad senki horogra. Bulizás szempontjából New York semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint Budapest.

Másnap jól megkaptam a magamét. Csodásan másnaposan folytatódott tovább a nagy kaland.

- folyt. köv. -