2015. november 30., hétfő

Hullámzás

Mester,

Hullámzok... megint...

Bent a munkahelyen nagyon sokszor előfordult, hogy sírni szerettem volna, vagy ordítani, vagy hangosan nevetni. De ezeket mind bent kellett tartanom. Egyszer sírtam csak, akkor is meg kellett erőszakolnom magam, hogy abbahagyjam. Úgy érzem, most minden érzelem egyszerre akar kitörni de valami blokkolja őket... és nem tudok sírni... nem tudok egy jóízűt nevetni. Mintha beleragadtam volna elfojtott érzelmeim hálójába... úgy szeretnék sírni... hangosan, hogy majd belefulladjak a könnyeimbe. De nem tudok! Egyszerűen nem tudok sírni... és a blokk, ami bennem van, feszít... és persze jön a szorongás, a pánik... 

Tele vagyok kétkedéssel. Kezdem elveszíteni a hitemet. Az álmaimban, magamban, az életben, az életem céljában... és nem tudom, mi ennek az oka. 

Nem akarom feladni. Nem akarok összeomlani...

Ha ezt valahogy megoldom, soha de soha de soha nem fogom elfojtani az érzelmeimet!!!! Az se érdekel, ha az a félelem lesz. Hagyom, hogy átrobogjon rajtam... nem fogom megállítani...

Egyébként jobban vagyok. Van most kis időm pihenni. Megnéztem egy gyönyörű filmet (Far from the madding crowd). A beosztásom rendeződni látszik és végre volt pénzem buszjegyet venni, hogy ne kelljen napi 2 órát sétálnom.

Azt hiszem... talán mégis össze kellene omlanom. Hogy ismét magamra találjak. Hogy rájöjjek, miért olyan piszkosul nehéz nekem elfogadni a pozitívat, a szépet és azt, hogy tényleg elég jó vagyok és bátor és szerencsés... és miközben ezeket írom,  a mellkasom közepéről jön megint egy érzés... a hála, amiért az arcomba röhög a tapasztalás, tudatva velem, hogy "itt a lehetőség... élj vele, te balga... csak meg kell oldanod..." 

Ölellek

2015. november 28., szombat

Születésnap

Mester,

Ma van a születésnapom. Ma reggel arra ébredtem, hogy ez biztosan egy szomorú nap lesz, távol a családtól, a barátoktól, ajándék és torta nélkül... magányosan. De ma igazi csoda történt. Mindenkinek eszébe jutottam, még annak is, akire nem is számítottam. Anya felköszöntött. Az utóbbi években mindig késve írt nekem, de ma... ma eszébe jutottam. Írt "Álmaim hercege" is, amitől egész nap vigyorogtam. Aztán valamikor dél körül libasorban jöttek a kollégák, mert egy futár csomagot hozott nekem. Egy dobozt, benne igazi meglepetéssel. Remegett a kezem, amikor kibontottam, mert tényleg fogalmam sem volt, ki küldhette. Először azt hittem, hogy vicc az egész. A dobozban egy csokor virág lapult, lufival és köszöntő kártyával. A barátaim külték Magyarországról. Lilla és Gábor. Annyira meghatódtam, hogy könnybe lábadt a szemem. Pityeregtem, bizony. És feltöltődtem energiával. Persze utána mindenki megtudta, hogy születésnapom van, sorba jöttek felköszönteni és pusziszkodni. Még az idősek is. Annyira csodás volt ez a nap. Életem egyik legszebb ajándékát kaptam. Életem egyik legcsodásabb születésnapja volt a mai. Távol a családtól, a barátoktól. De ma igazi csoda történt. Ajándékot is kaptam, és hosszú hetek óta most először éreztem azt, hogy nem vagyok egyedül. Bárhova sodorjon is az élet, én már sosem leszek egyedül. És ez a felismerés egy csoda. Az Univerzum ajándéka.

A hab a tortán pedig egy levél volt. Vastag barna borítékban. Skóciából. Benne pedig az új, még ismeretlen. Életem könyvének következő fejezete.

Ölellek

2015. november 25., szerda

Elfogadni a szeretetet

Mester,

Nem tudom, gondoltam-e erre, vagy egyáltalán megfordult-e a fejemben néhány hónappal ezelőtt, hogy ezt fogom mondani, miután kijöttem Angliába, hogy "nagyon várom már, hogy ismét Magyarországon legyek". Nincs úgy honvágyam... tudod, az a klasszikus értelemben vett, "mindjárt megőrülök az otthonom, a családom, a barátaim nélkül", csak most valahogy eluralkodott rajtam ez az érzés. Kicsit hiányzik a jól ismert, a megszokott.
Talán e miatt, talán más miatt, most valahogy nagyon mélyponton vagyok. Mintha minden összeesküdött volna ellenem. Nem esik az eső, amikor itthon vagyok, akkor kezd el zuhogni, amikor elindulok, és persze olyankor, amikor nem viszek esernyőt. Amit sikerült el is hagynom. A telefonom kapott egy cuki kis vírust, kb. minden tönkrement, a jelszavaim törlődtek, a telefonszámok is, és időbe telt, mire újra tudtam használni a gmail fiókomat. Minden kiesik a kezemből, ügyetlen vagyok, kapkodok, és ez már annyira durva, hogy jó pánikbeteg lévén rögtön az jutott az eszembe, hogy valami agydaganatféleségem van. Egyik nap elkéstem munkából... a telefonom visszaállította az időt valahogy fél órával. Én a szokott időben indultam el, csak bent tudatosult bennem, hogy az én órám szerint még van fél óra munkakezdésig. Szerencse, hogy hamarabb indultam el. Itt persze nem csinálnak abból túl nagy ügyet, hogy valaki egyszer késik 5 percet...

Volt szerencsém megismerni valakit. A Kapitányt. II. világháborús veterán, évtizedekig pilóta, a családja szerint igazi playboy, aki mindig imádta a gyönyörű nőket. A Kapitány is elrepült végleg... vissza a köztes térbe. Az ő haldoklását végignézni egyáltalán nem volt jó érzés. Küzdött és rémálmai voltak. Ki tudja, mit élt át újra... A halála előtt jól volt. Megkért, hogy borotváljam meg. Azt mondta, "nem érti, miért nincs férjem, amikor olyan kedves vagyok és gyönyörű..." Én meg kis híján elbőgtem magam, mert olyan jól estek a szavai. Annyira őszinték voltak. És megsimogatta az arcomat. Másnap már elindult az útra... két nap után pedig itt hagyta ezt a földi életet, ezt a testet, ami már nem akart tovább létezni szeretett felesége nélkül.
Ő is azok közé tartozott, akik miatt szerettem bemenni dolgozni... és hiányzik. Tudom, tudom... Ez egy vasútállomás, ők utasok, én pedig a személyzet egyik tagja vagyok, akinek az a dolga, hogy segítsem az ő életüket, amíg a vonatra várnak. De továbbra sem tudom nem megkedvelni őket és nehéz az elengedés.

Nem értem, miért választottam magamnak ezt a tapasztalást. Nincsenek véletlenek, oka volt annak, hogy annak idején nagyimat is ápolnom kellett. Nem lehet véletlen. Ahogy az sem, hogy mindig olyan állásom volt eddig, ahol segíteni kellett valakinek. Mert ebben érzem jól magam. ADNI! Ugyanakkor olyan nehéz elfogadni. Szeretetet, segítséget, törődést, biztonságot. És erre a napokban jöttem rá. Hogy szívességet is olyan nehezen fogadok el, legyen akár csak annyi, hogy valaki felajánlja, hogy mindenféle ellenszolgáltatás nélkül hazavisz, mert épp arra megy.
És végre összeállt a kép. Hogy miért taszítottam el magamtól mindazokat, akik nekem akartak adni valamit, kezdve a Legjobbamtól, az első szerelmemen át egészen a Harcosig. Mert rajta is gondolkodtam. Hogy valami miatt van bennem egy blokk vele kapcsolatban. És nem csak az, hogy ő az egyik legnyersebb és legvalósabb tükröm, hanem az is, hogy ő feltétel nélkül tud adni. És ez engem megrémít.

Csodálkozom, hogy nem jön a férfi, akit láttam a kip-ben néhány hónapja... tudod, a rózsa, aki biztonságosan vigyáz a tulipánra. Amikor a tulipán attól fél, amikor attól félek, hogy rá merjem bízni magamat másra... hogy ne én legyek az, aki ad, aki irányít.
Talán későn jöttem erre rá? Van egyáltalán még remény arra, hogy megtanuljam elfogadni a szeretet? Befogadni és anélkül tovább vinni magamban, hogy ne érezném tehernek. Hol kell elkezdeni egyáltalán? Honnan jött a blokk, ami ezt nehézzé teszi? Miért? Úgy szeretném megérteni. Soha, egyetlen egy kapcsolatomban sem voltam képes elfogadni a szeretet. Soha el sem jutott hozzám, ami miatt azt éreztem, hogy nem szeretnek, hogy nem kellek. És mind eltávolodtak tőlem. Egyikük sem volt elég erős, hogy ezt a falat ledöntse. Létezik egyáltalán valaki? Vagy ezzel nekem magamnak kell megbirkóznom? Annyi kérdés cikázik a fejemben, és persze mindegyikre azonnal és most akarom a választ. És szeretni akarok. És szeretve lenni. Nem magam által, mert szerintem már beteges, milyen nagyon szeretem magam. Arra a szeretetre vágyom, amit más ad. Hogy ne féljek tőle. Legyen az akár egy családtag vagy barát, vagy szerelem.
És persze ilyenkor jövök rá arra, hogy eddig rosszul szerettem. Mintha csak meg akartam volna szabadulni mindattól a szeretettől, ami bennem volt. Ami mintha csak úgy zúdult volna eddig lefelé egy csövön át az Univerzumból, amit mintha nem lehetett volna soha elzárni. Én meg szórtam szerteszét... Mert nehéz volt.

Gyűlölni se tudok senkit. Haragudni se. Bosszúvágy sincs bennem és elsírom magam egy rajzfilmen vagy egy romantikus drámán. Mások erősnek látnak és az is vagyok, de ez az erő már sok nekem. Már szeretnék kicsit gyámoltalan lenni valaki karjaiban, aki oltalmaz, aki megvéd. Aki jön velem ugyanazon az úton, aki azt mondja, hogy "nem kell mindig minden körülmények között egyedül bátornak és erősnek lenned!" Mert az erő nem csak abban rajlik, hogy meg merjük valósítani az álmainkat, hogy egy akadály után felkelünk a földről és megyünk tovább, hogy leküzdünk egy félelmet, hanem abban is, hogy rá merjük bízni magunkat másra. Tudom én ezt! Csak még képtelen vagyok rá.

A repülés gondolata megrémít. Nem tudom, képes leszek-e valaha megszokni, de már azt tervezem, hogy következő alkalommal vonattal megyek. Elkap a rosszullét és a pánik, ha eszembe jut, hogy fel kell szállnom a repülőre!!!! És ennek is valahol az az alapja, hogy nem merem rábízni magam azokra, akik a repülőt vezetik.
Szóval... most mélypont van. Sok felismeréssel, mindennél erősebb tettvággyal, élni akarás mögötti életvággyal. Hogy ne féljek a jövőtől, ne féljek az emberektől, hogy ne féljek attól, hogy rábízzam magam másra. És nem akarom, hogy az Univerzum idő előtt visszahívjon, csak azért, mert itt szerencsétlenkedek, amiért ezt a feladatot nem tudom megoldani.
És írni akarok. Nonstop. Anélkül, hogy azon aggódnék, hogy be kellene végre fejeznem, mert elkésem a munkából, vagy azon, hogy alszom-e eleget a 12 órás shift előtt.

Most ez van... ez most kicsit más... nincs tele pozitív dolgokkal. Ami van egyébként... sok... csak... most valahogy olyan... most nagyon félek... mert előttem áll egy újabb megoldandó feladat. Amit
úgyis meg fogok oldani. Csak... jó lenne már túl lenni rajta...

Ölellek

2015. november 24., kedd

Anyagi gondok

Mester,

Bevállaltam egy kis mellékes munkát, 1 hétig vidéken voltam, ahol azon kívül, hogy nem volt internetem, szuperül éreztem magam. Egy kis fogadóban takarítottam reggelente a szobákat, nem volt megterhelő, és mivel enyém volt az összes délután, volt alkalmam sétálni is. Hampshire valami álomszép hely.

Biztosan láttad facebook-on a képeket, voltunk a munkatársakkal Durdle Doorban.... el sem tudod képzelni, milyen csodaszép az a hely. Annyira a hatása alá kerültem, hogy még most is csak ámulok, ha eszembe jut. Dorset az új szerelmem.

Jelentem, szintet léptem. Képzeld, megfáztam valahogy. Régen, ha megfáztam, mindig bementem dolgozni. Kétszer küldtek el orvoshoz, akkor mentem csak táppénzre otthon. Az indokom mindig a pénz volt. Hogy nem engedhetem magamnak azt, hogy ne menjek dolgozni, mert akkor kevesebb lesz a fizetésem. Így voltam most is... Nagyon nem éreztem jól magam, kedden be is mentem, de a nap végére már tényleg nagyon cefetül voltam. De azt gondoltam, "nem engedhetem meg magamnak, hogy nem megyek, mert kell a pénz". Szerdán felkeltem. Rosszul voltam, hangom sem volt. El is indultam munkába. Mert ugye nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsek 12 órát. Ahogy sétáltam az utcán a szakadó esőben... hirtelen megtorpantam. És csak álltam, toporogtam percekig. Aztán valahogy jött az érzés a mellkasom közepéből: "Ne menj, nem éri meg!" Hangosan káromkodtam egy nagyot és visszafordultam. Szépen felhívtam a munkahelyemet, hogy nem megyek, az éjszakai nővér azt mondta, gyógyuljak meg, pihenjek, én pedig visszakuckóztam magam az ágyikóba. :) Életemben először az egészségemet, magamat választottam a pénz helyett. Az azért megfordult a fejemben, hogy pótolom ezt a 12 órát valamikor, de erről is szépen lebeszéltem magam. Beteg vagyok. A testem jelez, hogy pihenni szeretne. Olyan sokszor jelezte már nekem és én olyan sokszor nem figyeltem rá... De most... most végre igen. És bár még mindig beteg vagyok, valahogy azt érzem, hogy a testem hálás. És ez olyan jó érzés. És nem... nem fogom pótolni ezt a 12 órát.

Anyagi gondjaim sajnos továbbra is vannak. Már nincs miért aggódnom, mert már nagyon mínuszba vittem magam. A tartozásaim egy részét törlesztettem, de még mindig vannak. Az első fizetésemről ugye elfeledkeztek. Másodjára elfelejtették az itteni adóhivatallal felvenni a kapcsolatot, ezért kaptam kevés fizetést. Most pedig... nos... most az adóhivatal az, aki nem nagyon akar a jó adókódba beletenni, ami miatt bődületesen sok adót fizetek. Elérni őket sajnos lehetetlen, rá kellene szánnom egy egész napot. Ennek ellenére is szép az az összeg, amit megkeresek, de nem tudom egyszerűen élvezni, mert azon görcsölök, hogy nincsenek kifizetve a tartozásaim. Minden más rendben ment itt Angliában. Egyedül ez... mindig a pénz...

De nem adom fel! Annyi mindent megoldottam már, annyi akadályon túl vagyok már, ezen is túl leszek egyszer. Csak most még nagyon nehéz... Szépen megterveztem magamnak ezt a kis problémát erre az életre... remélem, hogy mindent jól csinálok. Így próbálom felfogni. Mert tudjuk, mindennek oka van, minden eleve el van rendelve, minden úgy van jól, ahogy van.

Párkapcsolatom még mindig nincs. Kb ez az egyetlen dolog, ami miatt nem aggódom. Vannak azért pillanatok, hogy eszembe jut, "juj, vajon mikor", de... ezzel most nem foglalkozom, majd talán ez lesz a következő lépés. Néha azért félek, nehogy arra ocsúdjak fel 10 év múlva, hogy egyedül vagyok, mert nem kerestem a szerelmet, mert nem akartam, hogy megtaláljon a szerelem... (jó, tudom, hogy ilyen nem lesz, mert alapvetően társas lény vagyok, nem hiszem, hogy sokáig bírom, de akkor is)...

Új lakótársam van. Cami egy hete hazaköltözött. Furcsa, de hiányzik. Nem beszélgettünk túl sokat, de olyan jó érzés volt, hogy itt van. Most olyan üres a ház. Nem hallom, ahogy franciául kárál és ez hiányzik... De van helyette James. James 25 éves, bartender egy helyi pubban. Ízig-vérig angol egy elviselhetetlen anyukával, akivel volt szerencsém tegnap megismerkedni. Nagyon csöndes fiú (még), piszkosul jó teste van, de az arca olyan... angolos...Teniszezik. És jó az illata.

Az írással most egy kicsit megakadtam, de nem esem kétségbe, mert máskor is volt már ilyen. Túl sokat dolgoztam és a betegség is kimerített. Ha írnom kell, írni fogok. Tudom úgyis, mikor van itt az idő.

Hamarosan repülök haza (inkább meg sem említem, mennyire megjártam a repülőjegy vásárlással, mert a Fiatal srác, akivel eredetileg hazamentem volna, felültetett... rá vártam, majd annak ellenére, hogy hetek óta tudja, nem fog hazajönni, nem szólt nekem... drágább lett a jegy... háromszor annyiért sikerült megvennem, mint amennyiért meg tudtam volna, ha méltóztatik időben szólni...)

A Harcos mesélt a táborról. Olyan jó lett volna, ha ott lehettem volna. Irigykedtem kicsit.

Ölellek

2015. november 16., hétfő

Szembesülés az elmúlással

Mester,

Történt valami... Vasárnap délután holtan találtam egy nénit az otthonban. Már azzal fogadtak minket a nővérek reggel, hogy a néni haldoklik, figyeljünk arra, hogy komfortosan érezze magát az utolsó óráiban. Így is tettünk. Megmosdattuk, evett, ivott, mosolygott. Aztán bekapcsoltam neki a kedvenc zenéjét, Schumannt, megfogtam a kezét, megsimogattam, adtam egy puszit a homlokára (amit egyébként nem nagyon szoktam és nem megengedett) és gondolatban azt mondtam, hogy "itt az idő, ideje elengedni ezt az életet". Egyszer végigment a CD, aztán elindítottam még egyszer. Amikor bevittem a mosásból a ruháit a szobába még élt, épp etette őt egy másik carer. Negyed óra múlva bementem hozzá, hogy megfordítsam, de akkor már halott volt. Meg sem kellett néznem a pulzusát, látszott rajta, hogy ő már nincs velünk. Én még sosem láttam halott embert. Talán 6-7 éves koromban temetésen és azt is csak messziről, mert nem mertem közel menni a koporsóhoz. Akkor, amikor megtaláltam őt, nem sokkolt le a látvány, hangosan kimondtam, hogy "oké, elment, így néz ki egy halott ember, nézd meg a pulzusát, aztán szólj a nővérnek". Fogtam végig a kezét, amíg a nővér megvizsgálta, és épp akkor lépett a szobába a néni fia. Messziről jött... nem ért oda időben. Sírt. Képtelen voltam a szobában maradni.
Olyan békés volt. Mintha aludna. A fájdalom miatti görcs már nem feszítette a testét, az arcára nyugodt harmónia ült ki. Mi tettük tisztába és öltöztettük át. Kicsit még maradtam. Egyedül. És azt mondtam neki, "Igazán nagy harcos vagy. Válassz magadnak egy új életet. Remélem, még találkozunk."
Az, hogy meg sem mozdult, lesokkolt. Tudtam, hogy mennyire gyűlölné a hideg vizet, azt, hogy forgatjuk. És vissza kellett tartanom a sírást. Így volt ez utána a műszak végéig. Aztán amikor vártuk, hogy a nővérek mit kérnek, álltunk a folyosón és egy furcsa dolog történt. Kivágódott az épület kétszárnyú bejárati ajtaja, és végigsöpört a folyosón a szél. Az egyik szárny nyitva volt ugyan, a másik azonban be volt reteszelve, ezért nem is értettük, hogy vághatta ki a szél. Ami csak olyan volt, akár egy lökéshullám. Jött és ment. És én nem tudtam levenni a szememet az ajtóról és az udvarról. Mert kisütött a nap. Egész nap borús volt az idő.
De talán mindez csak véletlen...
Ki tudja...

Ma reggel pánikrohamra ébredtem. Jó ideje vannak rohamaim, de most először fordult elő, hogy erre keltem. Megállapítottam, hogy most ez van, és néhány másodperc múlva már el is múlt. Az az igazság, hogy a visszafojtott sokk ki szeretne törni, de már nem ér olyan impulzus, ami kiválthatná. Sírnom kellett volna. Dühöngeni. De nem tudtam. És most baszhatom.
Sokat gondolkodtam. Mert arra felkészültem, hogy lesznek, akik meghalnak. Az azonban eszembe sem jutott, hogy egyszer majd én fogok megtalálni valakit. Van, aki 7 éve ott dolgozik és még sosem talált halottat. Én csak 6 hete... Mondják, hogy erre készüljek fel. Mondják, hogy ne kerülj közel senkihez. Mondják, hogy ne legyen kedvenced, ne szeresd meg őket, de... én pont nem az az ember vagyok, aki ezekre képes. Ez a néni nagyon közel állt a szívemhez. Az utolsó pillanatig küzdött ezért az életért. 100 éves volt, és 1,5 éve diagnosztizáltak nála rákot, kemot nem kapott. Tanítónő volt ő is, hobbija pedig a festészet volt. Gyönyörű képeket festett. Úgy összehangolódtunk. Mondták, hogy vigyázzak, de leszartam. És most ott tartok, hogy rettegve megyek be a lakók szobájába, mert attól félek, hogy megint valakit holtan találok. Vagy állandóan bejárkálok, hogy biztosan élnek-e még.

Jelenleg menekülni akarok. De tudom, hogy azzal nem oldanék meg semmit. És tudom, hogy ez az élet rendje, és azt is, hogy kezdettől fogva tudtam, hogy Dorothy bármikor elhagyhat minket. Csak tudod... mondani és hallani könnyű... átélni... nehezen feldolgozható...

Szombaton lemegyünk megint a tengerhez. Remélem, addigra már sikerül túltennem magam ezen az egészen. De az biztos, hogy akkor sem tudom megtenni, hogy ne szeressem azokat az embereket.

Képtelenség...

Ölellek

2015. november 12., csütörtök

Drága Egó! Én úgy szeretlek!

Mester,

Régen jelentkeztem, kérlek, ne haragudj. Bevállaltam pár túlórát és nem nagyon van energiám bekapcsolni a gépet mostanság. Keddig lesz húzós, aztán jöhet a pihi. Nos! Túlórát soha, de soha, de soha többet!!! Amíg Care Home-ban dolgozom, addig biztosan nem. Eszméletlenül el vagyok fáradva, fogalmam sincs, mi tartja még bennem a lelket. Sok. Egy tapasztalatlan carernek, mint én, ez nagyon sok. Egyetlen szabad napom volt, a szerda, akkor voltunk kirándulni a tengernél, amit egyszerűen nem hagyhattam ki, pedig legszívesebben aludtam volna egész nap.

Ezt leszámítva minden rendben. Már minden lakót ismerek a Care Home-ban, tudom, ki mit szeret és hogyan, kivel mit kell és hogyan. Sokkal magabiztosabb vagyok, az angollal sincs gondom. Csak van, akinek nem értem az akcentusát, de már bátran vissza merek kérdezni.

Volt egy kis szívzűr. Hála az égnek, mert már azt hittem, totálisan érzéketlen vagyok. Kicsit összezavarodtam a szexhiánytól és a szingliségtől, de már jól vagyok. Van ez az új barátom, a Fiatal srác. Ő az Ikerlány barátja, velük jöttem ki, és kb mindent együtt csinálunk. Amikor náluk buliztam egyik este, es iszogattunk és ott aludtam, akkor a sráccal sokat beszélgettünk és érzelmes dalokat hallgattunk és ő sopánkodott a távkapcsolata miatt, és hát... elcsattantat egy csók.... kettő... na jó, pár darab. De ennél több nem történt, mert mindketten tudtuk, hogy ennek nem lenne értelme: neki van barátnője, 5 évvel fiatalabb nálam, alig találkozunk, habitusra olyan, mint Édes, tehát kb az anyja lennék, és nem igazán vagyunk egymás esetei, szóval ebből csak szexkapcsolat lehet, de azt nem szeretné egyikünk sem. Meg is beszéltük, hogy szép volt, jó volt, jól esett, de ennyi volt. Na már most! Pár napra rá az egóm valahogy felébredt, vagy nem is tudom, de olyan szinten elkezdett idegesíteni, hogy a srác nem keres, hogy szépen bele is mentem ebbe az érzésbe, aminek szerintem jól tudod, mi lett a vége, azt éreztem, hogy nekem kell a srác, most és mindenhogy és azonnal! :) Most először viszont nem csináltam semmit. Nem kezdtem el írogatni neki, vagy hívogatni, vagy puhatolózni róla a többieknél. :) Milyen jól tettem. Kb 4 nap után el is múlt az érzés. Most már tudok vele úgy találkozni, hogy ne akarjam leteperni valamelyik bokorban :) Úgyhogy megint büszke vagyok magamra. Egyrészt hagytam, hogy az egóm lecsituljon. Másrészt megbizonyosodtam arról, hogy nincs semmi sem veszve, és nem mellesleg készen állok egy kapcsolatra.

Angliát még mindig imádom. Továbbra sem érzem itt magam idegennek, minden olyan ismerős. Még a vonat is. A tengerpart is. A madarak és a fák is. Bár a zöldnek ezt a sok-sok árnyalatát sosem fogom megszokni. Mesés.

Írok. Csak most nincs időm. De alig várom, hogy végre újra legyen. Lassan kész vagyok a legújabb regényemmel és a szívem továbbra is írónak érzi magát.

Visszatérve a munkára. A derekam nem bírja a strapát. Nem csak fáj, hanem zsibbad az egész bal lábam. Néha olyan erős fájdalmam van, hogy percekbe telik, mire végre meg tudok mozdulni. Hiába tartom be a szabályokat, nem múlik. Még várok kicsit. Szerzek talpbetétet, keresek orvost és eljárok majd úszni, de ha továbbra sem javul a helyzet, akkor sajnos új munkát keresnem, ahol nem kell nehezet emelnem. Pedig nem szeretnék... De nem akarom, hogy visszafordíthatatlan következményei legyenek ennek. Lehetőség lenne. Mást csinálni, csak... szeretem ezeket az idős embereket.

Ölellek

2015. november 3., kedd

Feladjam? Soha!

Mester!

Ma megfordult a fejemben, hogy feladom. Hogy itt hagyok mindent és visszatérek a köztes létbe. Majd kezdek egy új életet, ahol mindent elölről kezdhetek, tiszta lappal, másképp. Ez volt az egóm. Aztán történt valami... eszembe jutott, hogy nem vívhatok szélmalomharcot minden új életben. Mert akkor újra és újra ugyanazt kell átélnem. Ezt nem akarom. Meg akarom oldani! Nem akarom feladni! Végig akarom csinálni!

Pánikbetegség? Szorongás? Kérdések és kétségek a valódi létről? Bizonytalanság a saját isteni eredetemben? Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek ilyen gondolatai vannak. Tudom, hogy egyesek feladják, mások kitartanak. Én nem fogom azok táborát gyarapítani, akik feladják. Én tovább megyek az úton. Hagyom, hogy a folyó, amivel sodródom, újra és újra megsebezzen. Hagyom, hogy hűsítő vize feltöltsön energiával. Hagyom, hogy az élet, melyet magamnak választottam, beteljesedjen. Bátran állok az akadályok elé, és mindent megteszek, hogy legyőzzem őket!

Lehet, hogy úgy ér véget ez a földi életem, hogy sosem találom meg azt, aki nekem rendeltetett, akit úgy hívunk, hogy "ikerlélek", aki csak azért létezik, amiért én, aki miatt én is létezem. Lehet, hogy ennek az életnek soha nem az volt a célja, hogy őt megtaláljam, sokkal inkább az, hogy magamra leljek. És bár őszintén és mélyről jövően rettegek attól, hogy egyedül maradok, nem adom fel. Végig viszem, amit egykor elterveztem. Megélek mindent, amit meg kell. Csalódok, ha kell százszor. Neki megyek annak kurva falnak, ami darabokra tör, ezredjére is. Megbántok és hagyom, hogy bántsanak. Szeretek és megtanulok szeretve lenni. Hiszek, utolsó lélegzetvételemig hiszek.... Még így, húsz évnyi pánikbetegséggel, tíz évnyi szorongással a hátam mögött is hiszek abban, hogy megoldok mindent, amit meg kell, megtapasztalok, megtanulok mindent, amit kell. Elengedek, ami marha nehéz. Istenem! Olyan kibaszottul nehéz megszabadulni a terhektől. Levetni a kabátot, ami nem az enyém. ÉLNI!

Tudod Mester, mire tanított meg a "távol az otthontól, egyedül" érzés? Hogy milyen csodálatos lény is vagyok. Emberi és mégis maga a teremtő. Éteri, más dimenzióból jött idegen, aki minden nap tanul valamit, minden nap kap valami újat, minden nap ad magából egy darabot.

Egy akarok lenni azok közül, akiket nem a félelem irányít. Aki képes porrá lett hamvaiból ismét ujjá születni. Ami valójában mindannyian mi vagyok. Isteni lélekkel felruházott utazók emberi porhüvelyben, kiknek csak színpad a világ. Kiknek csak játék az élet...

Oly hálás vagyok, hogy ennek az életnek a része vagy, Mester! Örökké hálás leszek ezért!

Ölellek

A tökéletes férfit már megalkottam

Mester!


A munka pörög. Nagyon fárasztó. Azért, mert még mindig nem sikerül hozzászoknom ahhoz, hogy nem tudok leülni. Na meg az az irdatlan sok séta. De élvezem. Csak az izomlázat nem.

Nem tudom, említettem-e, de apukámmal minden nap beszélünk. Chaten. Annyira jó, hogy ez a kiköltözés ilyen közel hozott minket egymáshoz. Öcsémnek is rendeződni látszik az élete végre. Lett munkája. Sokkal jobb, mint ami volt. Sokkal kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb. Anya... nos, ő továbbra sem jelentkezik olyan sűrűn. Biztos, nincs ideje.

Mostanában egyre többet gondolok a párkapcsolatra. Eddig is gondoltam rá, de olyankor mindig elfogott a félelem, hogy ha lenne, akkor odalenne a függetlenségem... most viszont azon gondolkodom, hogy lesz-e egyáltalán. Mert tudod, sokat álmodozom. Mindig másról. Mintha, ezt a szerelem dolgot egy más dimenzióban élném meg, nem a valóságban. Így volt ez mindig. Épp ezért ábrándultam ki mindig mindenkiből, aki nem olyan volt, mint amilyet az álmodozásaimban elképzeltem. Mindig több kellett, más kellett. Elmúltam 30 éves és a regényhőseimbe vagyok szerelmes. Írásban teremtem meg azt a tökéletes szerelmet, amire vágyom. Mindezek kapcsán jutott az eszembe, hogy mi van, ha ez az élet, amit most választottam, erről fog szólni? Hogy csak az általam elképzelt világban éljem át a tökéleteset? Ha látok valakit, aki rám mosolyog az utcán, és egy kicsit is szimpatikus, rögtön az első gondolatom az, hogy "ááá, ő nem olyan"... 
Mostanában szinte kényszerítem magam arra, hogy a valóságban maradjak. Mert ideje lenne kilépnem az álomvilágból a valóságba. Mert, ha mégis van valaki, akivel kiválasztottuk egymást, akkor meg kell, hogy találjuk egymást, de ha én elvonulok a kis rózsaszín szirupos, lilaködös, tökéletes világomba, akkor nem fogom észrevenni.
Régen, ha eszembe jutott a házasság, azt gondoltam, hogy az csapda. Kalitka. És úgyis "megcsaljuk egymás", "elválunk", "unalmas lesz", "nem lesz egymásra időnk", akkor meg minek? Mostanában arra gondolok, hogy mi van, ha ebben az életben egyáltalán nem megyek férjhez?
A gyerekeket is kalitkának tartottam. De mi van, ha ebben az életben nem lesznek gyerekeim? Mi van, ha sosem lesz Johanna és Áron?
Mi van, ha örök életemben a szerelembe leszek szerelmes?
Sose álmodozzak akkor? Ne képzeljem el a férfit, vagy azt, amiket együtt csinálunk?

Ezek a gondolatok foglalkoztatnak...
Nem tudom, mi történik velem. Változom... nyilván... És kicsit kusza a fejem. De itt Angliában olyan szent dolog a házasság intézménye és a boldog családi élet, hogy kicsit kezdem magamban átértékelni az egészet. A Care Home-ban nincs egyetlen olyan lakó sem, aki elvált volna. Egyetlen néni van, aki sose ment férjhez és sosem voltak gyerekei, de szerintem ő a lányokhoz vonzódott (az alapján mondom, amikről beszélgetünk). Jó, itt is van válás, de lényegesen kevesebb.
Nem tudom, mi lesz. Hol van a rózsa, aki vigyáz a tulipánra? Hol van a férfi, aki a hátam mögött állt abban a fényűző szalonban, amikor engem ünnepeltek? Létezik vajon, vagy csak képzeltem? Vagy egy másik élet maradványa volt, ami ott ragadt az emlékeimben? Úgy szeretném tudni... És megőrülök, amiért nem tudom...

Mindezek leszámítva minden rendben van. Még mindig nagyon szeretek itt. Kicsit hiányzik a bulizás, amire itt nem nagyon van lehetőség, mert ez egy csendes kisváros. Van egy kutyánk. Nala. Angol bulldog. Imádjuk egymást. És miközben ezt írom, cinikusan mosolygok. Az egyik cica helyett jött, akit elvitt magával a landlord exe. Zack nincs már velünk, csak Luna. Ő meg... nos, ő Luna.
És írok megint. Szeretném egy ó hónapon belül befejezni a regényemet, mert egy másik történet ejtett rabul, amit ideje lenne elkezdenem írni. Ezen kívül elhatároztam valamit. Miután megtudtam, hogy lényegesen olcsón meg lehet szervezni egy skóciai körutat, elhatároztam, hogy arra fogok gyűjteni, hogy kiadassam a regényeimet. Mert otthon sajnos nincs olyan kiadó, aki vállalná a kockázatot. legalábbis én ezt olvastam, hogy ebből mennyi az igazság, azt nem tudom. Ehhez persze találni kell kiadót. Fogok. Nyilván. Mert az meg sem fordul a fejemben, hogy nem találok. Azt, hogy találni fogok annyira biztosan tudom, mint azt, hogy "egyszer úgyis Angliában fogok élni"! :)

Ölellek

2015. november 2., hétfő

Azt hiszed képtelenség 12 órát dolgozni egy nap? Hidd el, lehet!

Mester!

Elkezdtem dolgozni végre a Care Home-ban. Túl vagyok két 12 órás műszakon, és egy 45 perces sétán hazáig... mindig ez lesz, ha 8-ig dolgozom, mert nincs buszom. De nem baj, kell az edzés.
A Care Home-ban és a környékén burjánzik a pozitív energia és a szeretet. Ezek az idős emberek (85+) nem érzik magukat áldozatnak a sorsuk miatt. Mosolyognak, beszélgetnek, és jó angolokhoz híven uraknak és úrnőknek érzik magukat, mi pedig azért vagyunk, hogy az ő jólétüket szolgáljuk. Cserébe sok-sok szeretetet kapunk. Van két nehezebb eset, velük még nem találkoztam, mert még nincs elég tapasztalatom.

A first aid training katasztrófa volt. Mert... ugye fel kell ismernünk a szívrohamot... és videókat nézegettünk szívrohamról. Igazi, megtörtént eseteket... Lezsibbadtam... szó szerint. Amikor megkérdezték tőlem, hogy jól vagyok-e, csak nevettem... hála istennek nem lett pánikrohamom.

Találkoztam az egyik lakó fiával. Olyan 60 körüli, fiatalos pasas. Amikor azt kérdezte, hogy nem hiányzik-e a finom magyar konyha (és ahogy mosolygott, melegen és őszinte kedvességgel) majdnem elsírtam magam. És mint utólag megtudtam, az a család tényleg nagyon kedves, nem csak úgy tesznek, mintha azok lennének. Nem láttam még ilyet, vagy csak nagyon régen, vagy nem vettem észre eddig, hogy valakiből így áradjon a szeretet. A szívcsakrája olyan nyitott lehet, hogy azt, aki nem készül fel, leteríti a szeretet. Elmeséltem A Harcosnak. Szerinte ő (egyébként John) egy angyal. Lehet...

Arra még nem jöttem rá, mi hozott ide, de azok, akikkel eddig beszélgettem, mind egyetértenek abban, hogy oka van neki, hogy valamire ilyen régóta vágyjak. Idővel kiderül. Azt hiszem, az írás lehet az oka... ezt érzem...mindegy. Kiderül.

A férfiak. Itt a jóképű férfiak mellett, ha hiszed, ha nem, gyönyörű lányok sétálnak az utcán, akikből sugárzik a nőiség. Ők mind egytől egyik plus size kategória. Itt is el vannak kelve a "jó pasik". Most valahogy nem érzem, hogy szükségem lenne férfira. Néha azért jó lenne egy ölelés, és a szex az hiányzik, igen, de nem érzek késztetést arra, hogy ismerkedjek. Apropó... A Sziklaember néhány hónap múlva megnősül. Titkolja. Senki sem tud róla, és is csak azért, mert az Ikerlány elkotyogta. Állítólag hirtelen jött döntés volt. Az eljegyzés megvolt tavaly, de csak pár hete döntötték el, hogy össze is házasodnak... állítólag...

Ölellek