A közhely igaz... tényleg a szeretet a legfontosabb

Amikor beléptem életem harmincadik évébe, nagyot fordult velem a világ.

Jól emlékszem 2014 augusztusára, amikor azon az ominózus „emkábés” búcsú bulin Krisz azonnal írt egy sms-t a tesójának, hogy van egy lány Magyarországon, aki nagyon ki akar menni Angliába. Emlékszem, mekkorát dobbant a szívem, amikor az (akkor még) ismeretlen lány visszaírt… „lenne itt egy idősek otthona, ahova mindig keresnek embert… de két héten belül ki kellene jönnie, azt meg tudja oldani?” Persze, nem tudtam megoldani, mert se pénzem, se bátorságom, se eltökéltségem nem volt. Csak az érzés, hogy „igen, menni akarok, nagyon akarok” Nem kellett sok idő, csupán fél év, és azon kaptam magam, hogy a Liszt Ferenc repülőtéren (ami nekem örökre Ferihegy marad) elbújva egy bokor mögött zacskóba hányok, mert annyira rettegek attól, ami rám vár. Kezdve a repüléstől, a költözésen át, egészen az interjúig. Mindössze 15 ezer forintot költöttem a jegyre, tele voltam adóssággal (mert persze nem sikerült fél év alatt összegyűjtenem a pénzt), így nem lett volna nehéz a cél előtt az egészet feladni. Mert fel akartam adni. Hagyni az egészet a francba. Még az is megfordult a fejemben, hogy visszakönyörgöm magam a szuper kis albérletembe és az akkor már olyannyira utált munkakörömbe csak azért, mert rettegtem a változástól, attól, hogy végre egyedül legyek önmagammal és megvalósítsam régóta dédelgetett álmomat. Hála istennek, ott volt velem Lilla és Gábor, akik olyan visszafogottan és csendesen és láthatatlanul támogattak, hogy a teher, ami a vállamra nehezedett (a teher, amit magamnak kreáltam) olyan könnyűvé vált, hogy végül mégis beálltam a reptéren abba a kurva hosszú sorba, felültem arra a kurva pink madárra és elrepültem a „ködös Albionba”. Az Egyesült Királyságba, egy nyolc éves kislány álmainak színhelyére, az én igazi álomvilágom valóságába, ahova olyan sokszor elindultam már, de valami miatt sosem jutottam el. Mert nem volt elég erőm, mert nem volt itt az ideje. 

Hogy a CareHomeba miért vettek fel? Máig sem tudom. Banki pályafutásom során nagyon sok interjút vezettem, tudtam jól, mit hogyan és mikor, de amit én produkáltam azon napsütötte március végi délelőttön, az egyenlő volt nullával. Katasztrófa. Fél fülemre megsüketülten, álmosan és fáradtan, a döbbenet miatt, amit az váltott ki, hogy az égegyadta világon semmit sem értetettem abból, amit körülöttem hablatyolnak. Én! Aki húsz éve tanult angolt, aki hat éve volt angol telefonos ügyfélszolgálatos, aki két tequila után még az anyját is el tudta volna adni a pesti éjszakában. De ott voltam. És szar voltam. Mégis felvettek. Minden olyan simán ment. Eleve elrendelve. Pont úgy, ahogy annak lennie kellett. Életem új fejezete azon a napon kezdődött. Harminc éves koromban, március huszonhetedikén, Winchesterben, az egyik leggyönyörűbb angliai történelmi városban.

Az elmúlt kilenc hónap gyorsan elrepült. Néha megdöbbenek azon, hogy rohan az idő. Mi meg csak kapkodjuk a fejünket és próbáljuk utol érni magunkat, vagy megörökíteni a számunkra fontos pillanatokat, hogy örökké megmaradjanak. Néha pedig egyszerűen csak szeretnénk megállítani az időt.  Nem fogok finomkodni, a munka a CareHomeban nem volt leányálom. Nekem mégis ott kellett lennem és ott kellett dolgoznom. Akkor még nem tudtam miért, de azt hiszem, egyre inkább kezdem érteni. Sérelmeket kellett feldolgoznom, érzéseket kellett elengednem, és ami a legfontosabb, szembesülnöm kellett, legnagyobb félelmemmel, a halállal. A halállal, ami legalább olyan gyönyörű, mint amilyen ocsmány, ami legalább olyan felszabadító, mint amilyen erővel képes gúzsba kötni. Számomra… nem volt szép. Nem élveztem, nem volt jó, és legszívesebben kitörölném az emlékeimből. Amit azonban megtanultam az az, hogy a halál nem vesz el, a halál nem bánt, nem árt, nem okoz fájdalmat és nem kárörvend, hanem épp ellenkezőleg… a halál maga a felszabadító megváltás. A vége valaminek. De egyben elhoz valami újat is. Nem kér számon, nem büntet és nem ellenség. Sokféle halált láttam. Mindegyikben ott volt a nyugalom, mint amikor egy nehéz nap után megpihen az ember. Számunkra félelmetes, de annak, aki átéli… biztos vagyok benne, hogy legalább olyan csodálatos, mint megszületni. 

De persze egy jó pánikbeteg, az az ember, aki a szorongásai rabja, nem tudja azonnal felfogni, hogy mindaz, ami körülötte történik, valójában érte van és nem ellene, így ahogy annak lennie kellett, a pánikrohamok ismét megkeserítették az életemet. Talán én generáltam őket, talán így akart jelezni a belső énem, hogy ideje tovább mennem, mert azt, amit meg kellett tapasztalnom, megtapasztaltam, amit meg kellett tanulnom, megtanultam. Még, ha akkor, abban a pillanatban fogalmam sem volt arról, hogy mi miért is történik. 

Mennem kellett. Nem tudtam, de éreztem, hogy mennem kell. A CareHome, a ház, ahol éltem, a város, még maga Anglia is köpött ki magából. És én, életemben először, nem maradtam a jól megszokott biztosban, hanem mentem. Mentem, amerre a Sors vitt. Mentem, amerre a szívem vágyott.

Most itt vagyok Dundeeban. Skóciában, ami mindig is cél volt, ami egész kicsi gyerekként megfertőzött (mikor, hol, hogyan és miért még nem tudom). Itt vagyok. Hogy meddig, még nem tudom. Hogy mit kell megtapasztalnom itt, még nem tudom. De ha tovább kell állnom, tudni fogom. És menni fogok. Mert már nem félek tovább menni, nem félek változtatni, nem félek a biztosat feladni a bizonytalanért. Ez az igazi szabadság. A bátorság és az önmagunkba vetett hit. Hogy elhisszük, mindaz, ami körülöttünk történik, valójában értünk történik és nem ellenünk. Hotelekben takarítok. Igen! Diplomám van, bankban dolgoztam, és mégis itt Skóciában takarítok és nem bánom. A kezem repedezett és száraz a sok vegyszertől, a körmeimet tövig rágtam a sok idegességtől, az alaptalan félelmek miatt, amiket magamnak generáltam. De nem érdekel. Elhagytam a hazámat, az otthonom azért, hogy megéljek egy álmot. Itt élek, de magyar vagyok és örökké az is maradok. Hiszem, tudom és vallom, hogy nem attól magyar a magyar, mert Magyarországon él, hanem attól, ami a szívében van. És az én szívem örökké magyar marad. Még akkor is, ha kezdettől fogva Skóciába szerelmes. Hisz a bakfis is elhagyja a szülői házat, ha megtalálja élete párját. Gyökereit soha nem ereszti, de arra megy, amerre a szíve viszi.

Éjfélt ütött az óra. Egyedül vagyok egy számomra még ismeretlen helyen. Egyedül. Mégis ez életem egyik legcsodásabb szilveszterét élem át. Magammal. Az emlékeimmel. Életem eddig elmúlt több, mint harminc évével. A felismeréssel, hogy új kor köszönt rám, hogy ideje felnőni. Elengedni azt, ami már nem szolgál, ami nem támogat, ami csak árt, és teret adni mindannak az újnak, ami még jönni fog.

Sok helyen olvastam, hogy 2016 a lezárás és az elengedés éve lesz. Szeretettel várom ezt! Az összes exem, minden rég volt szerelmem adatlapját lecsekkoltam „fészbukon”. Volt, amelyik megmosolyogtatott, máshol csóváltam a fejem, és olyan is volt, ahol nem értettem, miért is volt az illető az életem része. Elengedni ezeket nehéz lesz. Mert minden egyes szerelem adott valamit nekem, ami hozzásegített ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok. Azt hiszem, nem is akarom őket elfelejteni. Elengedni, igen, de elfelejteni sohasem. Mindegyikük egy fontos darab, ami kiszínezi a szívemet. Az első, a második, a sokadik, a reménytelen, akinek csak a második voltam, akinek az első, akinél az utolsó a sorban, aki csak engem akart, de akit én nem, és akit én akartam, de ő engem sohasem. Ismerős ugye? Ugyanaz a tapasztalás mindannyiunk számára. Lassan két éve már, hogy a szingli nők táborát gyarapítom, azokét, akik tényleg egyedülállóak és nem keresnek pillanatnyi örömöt, gyönyört valami adonisz vagy aphrodité karjaiban. A magány megtanított arra, hogy tiszteljem önmagam. Hogy rájöjjek, ki is kell nekem. Hogy mi az a mérce, ami igazán fontos. Az egót félresöpörve a tisztán látni, szívvel érezni, lelket felismerni. Rájönni, hogy valójában a lélekhez vonzódom, függetlenül a fizikai testtől. Nem félni a valódi érzéstől, hogy a test mulandó, a lélek örök. S felismerni, hogy az igaz szerelem a lelket szeretni.

Nem csak a szerelmet kell elengedni. Vannak olyan baráti kapcsolatok, melyek már a végét járják. És vannak olyanok is, melyek csak most értek meg arra, hogy kiteljesedjenek. Tudom, hogy azoknak az embereknek, akiknek itt kell még maradnia, maradni fognak. A Harcos és Fénylény, akikhez fel kellett nőnöm. Mert mindig is tudtam, hogy összeköt minket egy láthatatlan kapocs, csak eddig ez olyan elérhetetlen volt számomra. Olyan misztikus és félelmetes, amit valahol a lelkem legmélyén próbáltam elnyomni. Azt hiszem, most már eljutottam arra a szintre, ahol ők rezegnek. Mert már nem félek attól, hogy beengedjem őket. Már nem félek attól, hogy ha a Sors így kívánja, elengedjem őket. Ha, úgy kívánja! Tőlük tanulni eddig rettentő volt számomra, de most kihívás. Beengedni őket a legnagyobb félelem, mert erejük olyan nagy és részegítő, amit nem szívesen enged el az ember. Készen állok rá.

Itt vannak a Támaszok, akik akkor is jelen vannak, amikor senki más. Ha nem beszélek velük fél évig, nem kell attól rettegnem, hogy elfejtettek, vagy nincsenek, mert tudom, hogy vannak. Mindig akkor bukkannak fel, amikor arra a legnagyobb szükségem van. Angyalaim ők, s én az övék.  

A Legjobbam, aki örökké az marad. Aki a lelkem egy darabja, aki oly sok életen át elkísért. Akihez oly sokszor voltam hűtlen, aki oly sokszor megbocsátott, s hagyta, hogy életében beteljesítsem azt a feladatot, amire mindig is szüksége volt. Az a mozaik darab, ami kiegészít. Még akkor is, ha eltávolodunk, akkor is, ha szorosan öleljük egymást s félünk elengedni, akkor is, ha a pofonok, amiket egymásnak adunk, égeti az arcunkat.

A Mester, aki egyszerre őrangyal, vezető, támogató, társ, szülő és saját magam tükörképe. A legszebb és legszörnyűbb önmagam kivetülése.

A lista végtelen. Általános iskola, középiskola, főiskola, kézilabda csapat, tánccsoport, munkahely, tanárok, tanítványok, főnökök, munkatársak, beosztottak, falu, város, utca, háztömb, útvonal a munkába, ismeretlen mosolyok az utcán, szerelmekhez kapcsolódó lelkek, filmen vagy színházban életre keltett karakterek, reménytelen szerelmek, soha nem viszonzott érzelmek, a kellek és a nem kellek, a boldogság, a bánat, az, aki csak bosszant, aki megbánt, aki feledtet, aki szembesít. Életem legfájdalmasabb karmikus kapcsolata, a Sziklaember. Akit, (legyen bár további ezer közös életünk), én akkor is örökké szeretni fogok, amikor valójában gyűlölök.
Mindenkit, aki még csak ezután jön. Aki képes és mer pofont adni, aki simogat, aki megvéd, aki bánt. Olyan hosszú a lista, hogy éveken át írhatnám, akkor sem lenne vége. Fontosak. 

Ahogy a család is. Éveket töltöttem azzal, hogy a szüleimre haragudtam azért, mert megromlott a házasságuk és ennek ellenére sem váltak el, hanem kínszenvedtek évtizedeken át. Haragudtam rájuk akkor is, amikor azt élték, amikor megélték, amit meg kellett, és akkor, amikor maradtak, és végre, amikor kiléptek és megtalálták saját boldogságukat. Olyannyira haragudtam rájuk, hogy elfejtettem azt a mélyről jövő, őszinte és tiszta szeretet, amit irántuk érzek. Sok időbe telt, mire rájöttem, hogy az ő életüket nem élhetem, azt, amit nekik kell megtapasztalniuk azt nekem nem szabad. Azt, hogy az ő kabátjukat nekem bizony le kell vetnem. Rájönni, hogy haragudni milyen könnyű, szeretni azonban végtelen. Mert az én feladatom irántuk az őszinte, mélyről jövő, tiszta szeretet. A támogatás, az elfogadás és a hála. A szeretet. Mindenek felett, a szeretet

S nem csak a szülőket, hanem a nagyszülőket, a testvéreket, az unokatestvéreket és a családi minden egyes tagját szeretni. Nagyszülőket beengedni, majd elengedni, s közben végig tisztelni és szeretni. Mindenek felett szeretni. A testvért oltalmazni, hagyni, hogy oltalmazzon, hagyni élni és szeretni. Mindenek felett szeretni. Unokatestvérektől, keresztszülőktől tanulni. S mindenek felett szeretni.

Tudom már, hogy a szeretet a kulcs. Hiába közhely, szemforgatva unalomig ismételt frázis, de igaz! A szeretet a kulcs mindenhez. A jeges szívhez, a megváltáshoz, az elengedéshez, a lecke megtanuláshoz.

Itt ülök egy meleg szobában, egyedül egy skóciai lakásban és nem érzek mást, csak a szeretet. Azok iránt, akiket hátra hagytam, azok iránt, akik körülvesznek és azok iránt is, akiket még nem is ismerek. 

2015 számomra az álmok megvalósításának az éve volt. Hogy mit hoz 2016? Egy év múlva kiderül.

Hálás vagyok mindazokért, akik életem rögös útján egy darabon mellettem haladtak, mindazért a sok tapasztalásért, amit eddig átéltem, és igen, bátran nézek a jövőbe, készen állva arra, hogy újat tanuljak. Legyen az akár a szerelem, a nőiség megélésének elfogadása, a kritika egy elismert kortárs magyar írótól (mert azért az ám nem semmi, hogy egy ilyen ember olvasgatja, amit kínkeservvel összekaparsz), az ezüst pucolás praktikájának elsajátítása, vagy az elengedés, a befogadás, esetleg valami egészen új kezdete!

Üdvözlöm azokat, akik velem tartanak, és sok sikert kívánok Nektek, akik más felé kanyarodtok!

Ölellek Benneteket!

Üdvözöllek, 2016!

BÚÉK