It's time to go home!

Mester,

Néhány napja írtam neked egy e-mailt, amit végül nem küldtem el. Kb. harminc sornyi panaszkodás... visszaolvastam és elborzadtam, de ez kellett ahhoz, hogy felrázzam magam.

Nem tudom, mikor írtam neked utoljára és említettem-e, de volt egy nagyon hosszan tartó és megrázó pánikrohamom, ami olyan szintű volt, hogy a nővérszobában próbáltak életet lehelni belém és ki akarták hívni a mentőket. Nem bírtam felemelni a jobb karomat, annyira elzsibbadt. És az egész azután történt, hogy megkaptam a payslipemet és megláttam, hogy megint rossz a fizetésem...

Tudod, visszakaphatnám azt a körülbelül négyszáz fontot, de valahogy azt érzem, hogy elég volt. Annyit görcsöltem már a pénz miatt, és valahogy úgy vagyok vele, hogy nem akarom már tovább táplálni ezt a félelmet. Elengedem. Egyék meg ezt az összeget. Csak annyit kértem az irodán dolgozó adminisztrátortól, hogy a következő legyen rendben. Apa is kért tőlem pénzt és a sógornőm is. Apa írt egy szívhez szóló, érzelmi zsarolós levelet (szerintem ez nála nem tudatos, de hagyjuk). Adtam neki, de az már nem fért bele, hogy a sógornőmnek adjak, aki nem hiteltartozás kiegyenlítésére akarja költeni, hanem a ház felújítására (ez a különbség). Úgyhogy most felszívtam magam és megírtam (végre) apának, hogy most egy jó darabig nem tudok neki adni, ne is kérjen. És leírtam az okokat és azt, hogy nagyon szeretem, de már itt van az ideje annak, hogy a saját anyagi biztonságomat teremtsem meg. Megértette, ennyit írt. De most kicsit rosszul érzem magam. Ellenben a lelkem mélyén tudom, hogy ez volt e jó döntés.

A másik. Egyik erősebb bennem a kényszer, hogy menjek Skóciába. Nem tudom, hogy ezt csak én teremtem, vagy minden szorongásom forrása az, hogy már nem akar a lelkem itt maradni, nem tudom. Csak azt, hogy minden gondolatommal lélekben ott vagyok. De persze nem vághatok neki az útnak ész nélkül. Ahhoz pénz kell. Amint összegyűlik az összeg, meg sem állok. Nem várok jövő októberig, megyek. A szívem húz. Eleve oda mentem volna, de itt Winchesterben voltak ugye ismerősök. Nem rettent el a gondolat ettől függetlenül, hogy munkát keressek ott. Mert ez történt.

Feltupíroztam, angolosítottam az önéletrajzomat és nagyjából elküldtem pár helyre Skóciába. Persze nem hívtak vissza sehonnan, de nem csüggedek, ez azt jelenti, hogy nem ott van a helyem, ahova pályáztam. Mert ahol lennem kell, oda vezet majd az út.

Nem tudom, hogy hihetek-e a jelekben. A landlordomat nem láttam négy hónapja. Nincs itthon fűtés, ma derült ki, hogy az egész cirkót ki kell cserélni, ma még ráadásul a tűzjelző is kikergetett a házból, mert fogalmam sem volt, mi történik. A papagájt meg akarom ölni (nagyon kárál, hiányzik neki a gazdája), és sosincs áram sem, amit mindig nekem kell feltöltögetnem. Penészes a szobám és az istennek se tudom kiírtani, a múltkor lecsúsztam a lépcsőn és elromlott a bejárati ajtó zárja is. A lakótársam állandóan füvezik, bebüdösíti az egész házat, és a szobája ajtaját, ha kinyitja, árad kifele valami istentelen bűz (romlott kaja, izzadság és szarszag keveréke). Valahogy azt érzem, hogy nincs már itt maradásom. Csak azt nem tudom, hogy ez jel, hogy ideje menni, vagy csak én vonzom be, vagy én képzelem bele. Nem tudom.

Valamelyik este kértem angyali segítséget, mert már nagyon rossz passzban voltam. És a buszmegállóban ücsörögtem és Skóciára gondoltam. Jött a busz, felszálltam, és a kedves afrikai buszsofőr azt mondta: "It is time to go home!". A szívem pedig megdobbant. Máskor ezt nem hallottam volna meg, de mintha nem is nekem mondta volna, hanem a szívemnek. Azóta is azon gondolkodom, hogy mit akart ez jelenteni. Hol van az otthon? Itt Winchesterben, Skóciában, vagy Magyarországon? Nem értettem. Nem értem a jeleket és ez bosszant. Mintha kezdeném elveszíteni a kapcsolatot a felettes énemmel, az angyalokkal, az Univerzummal. Én rontom el? Hogyan hozhatnám helyre? Vagy most ennek kell történnie, most van itt az idő, hogy kicsit eltávolodjak?

Azt inkább le sem írom, hogy megint kínoz a reflux és a puffadás. Már félve megyek dolgozni. De ha már új munkám lesz, azt nem itt szeretném, hanem Skóciában.

Vannak azért jó dolgok is.
A cica. Nagyon szeretem. Nagyon. Állat még így nem került hozzám közel, mint ez az éjfekete ördög. Mert így hívom: ördög. Na, meg kurva (természetesen), amikor nyalizni kezd, hogy simogassam.
Az írás nagyon jól megy. És a hét csúcspontja, amikor végre vele beszélek és gyakorolok. Az írás persze. Az mindenek felett. Erre rendeltettem. Ezt választottam. Talán ez az egyetlen, amit biztosan tudok. És persze jönnek az ötletek.

Az öregek hálája és szeretete. Hogy megtanítanak a szívemmel látni. Hihetetlen ereje van egy megélt életnek. És még csak nem is tudják, hogy jóval többet adnak nekem, mint amit én nekik.

A remény. Hogy majd egyszer megtalálom a párom. Mert mostanában ez is foglalkoztat. Várom őt. Elképzelem. Érzem. És még annak ellenére is reménykedem, hogy egyszer majd rám talál, hogy kétségek gyötörnek, hogy vajon ez ebben az életben lesz-e majd. Mert mi van, ha azt választottam magamnak, hogy ne legyen párom. Csak a regényhőseim. Nehéz...

Egyébként. Furcsa, de.... ha már pasiknál tartunk. Eddig 3 férfi akart velem kapcsolatot, akiket visszautasítottam. Egyszerűen nem hoztak lázba, nem éreztem egyikük iránt sem vonzalmat. És tudod, eddig mindig én voltam, aki nem kellett. Mostanában biztosan tudom, hogy nincs azzal baj, ha nem kellek. És amióta ezt érzem én vagyok az, aki visszautasít másokat. Mintha ez is a tökéletes egész része lenne. A mérleg másik oldala. Az egyensúly. Az egész. És én nem félek nekik kerek-perec megmondani, hogy bocsi, de nem kellesz. Nem vagyok olyan, mint amilyen velem volt sok férfi, hogy egyszerűen tudomást sem vett rólam és eltűnt így adva tudtomra a szörnyű igazságot. Úgy érzem, most már ez jön. Kelleni fogok. És épp azért, mert már nem számít, ha mégsem.

Látod, azért történnek jó dolgok is. Minden szépen sorjában. Az már más kérdés, hogy mindent egyszerre akarok megint. Tökéletességet, harmóniát, nyugalmat, békét. De akkor... valahogy minden olyan... unalmas lenne. Szóval a sors rendezi a dolgát én pedig sodródom. Néha káromkodok és másik folyót akarok választani, olyat, ami nem töri szilánkokra a csontjaimat, de... aztán rájövök, hogy az nem az én életem lenne. Mert az enyém valahogy így tökéletes... a maga kuszaságával és tökéletlenségével, démonaival!

Ölellek