Ugorj!

Olyan sokszor gondoltál már rá, milyen lehet egy szakadékról leugrani a vízbe. Nem meghalni akartál, hanem élni. Nem véget vetni valaminek, hanem elkezdeni. Azt gondoltad, az az egyetlen egy elrugaszkodó lépés majd beletaszít az életbe. Hogy attól kezdve már nem lesz semmi, ami megállíthat. Azt gondoltad, "Igen! ha meg merem tenni, tényleg bátor vagyok!" Egész kicsi gyerekként, amikor a magazinokban nézegetted a szebbnél szebb sziklaszirteket, arról álmodoztál, egyszer majd megmászol te is egy ilyet. Egyszer majd leugrasz. Bele a kalandba, bele az életbe.

Gondold csak végig, hányszor és hányan mondták már neked, hogy "Dönts!", "Lépj!", "Kezdd el!", "Menj!" Olyan hálás voltál azért, mert támogattak és ösztönöztek téged. És annyira haragudtál rájuk azért, mert azt gondoltad, nem tudják megérteni a félelmet, ami blokként benned van. Képzeletben láttad magadat egy sziklaszirt tetején ácsorogva, ahogy a többiek lentről ordibálnak felfelé neked, hogy "Ugorj!" Milyen sokszor volt olyan, hogy visszafordultál és sírtál, mert nem voltál elég bátor. Milyen sokszor gyűlölted őket, amiért ők már megtették azt, amitől te annyira féltél. És hányszor de hányszor volt olyan, hogy amikor nem látták, te megtetted a lépést, szépen lekúszva a sziklaszirt egy biztonságos pontján. Megtetted, de sosem érezted magad bátornak. Sosem töltötted el örömmel, az "Igen! Én igenis megcsináltam!"-érzés. Azt kellett volna érezned, milyen okos vagy, amiért találtál egy alternatív megoldást, de te azt gondoltad, csaltál. S a gondolat lehúzott magával az önsajnálat és a csalódottság gödrébe. Nem volt elég, nem volt igazi élet. Megtetted, de mégsem voltál igazán boldog. Valami mégis hiányzott. Az ugrás felszabadító ereje. Az ugrás, ami végül eltépi minden láncodat.

Aztán később hányszor álmodoztál a sziklaszirt tetején ácsorogva arról, hogy milyen jó lenne leugrani. Milyen jó lenne megtenni azt az egyetlen lépést, ami még visszatart. Nézted a többieket, ismeretleneket, akik nekirugaszkodtak és repültek. Egyenesen bele a csobbanásba. Megtették, újra és újra. Mosollyal az arcukon. Élvezettel feljönni a mélyből a felszínre.Úgy szeretted volna te is átélni, de sosem mertél ugrani.

A vágy benned végül olyan hatalmasra dagadt, hogy meg sem lepődtél, amikor egy csapat vállalkozó szellemű fiatal tagjaként masíroztál felfelé a domboldalon, beöltözve speciális úszódresszbe, hámmal a lábadon, mentőmellényed pántjaiba kapaszkodva, védő sisakkal a fejeden. Boldog voltál, mert tudtad, hogy egy nagy kalandban lesz részed, amikor visszafelé leereszkedsz a kacskaringós kanyon csúszós szikláin egyensúlyozva. Mennyire kényelmetlen volt az a ruha, azt érezted bokától nyakig fojtogat. Milyen különös érzés volt, ahogy az átázott cipőd mázsás súlyként húz lefelé, mennyire utáltad a mentőmellényt, mert sosem engedte, hogy lebukj a víz alá, és milyen sokszor le akartad kapni a sisakot a fejedről, mert csak csúszkált a fejeden. Tudtad, hogy lesznek a kanyonban olyan részek, ahol majd kötelekkel engednek el a vízesés aljára, ahol kövekbe kapaszkodva kell feljebb tornáznod magad, és tudtad, hogy lehetőséged lesz majd alacsony szikláról a vízbe ugrani. Pont ezért mentél el... hogy átéld az ugrás örömét. 

Amikor a vízből felfelé nézve drukkoltál a többieknek a sorodra várva, féltél ugyan, de nyugodt voltál, hisz a szikla nem tűnt olyan magasnak. Még az is leugrott, akinek közben remegett a lába, ezért azt gondoltad, neked is menni fog. Aztán egyszer csak ott találtad magad utolsóként a szikla peremén és hiába akartál megmozdulni, a lábad nem engedelmeskedett neked. Meg sem mertél fordulni, le sem mertél nézni, csak azzal volt tele a fejed, hogy megcsúszol és olyan szerencsétlenül esel, hogy azonnal szörnyet halsz. Arra sem voltál képes, hogy a túravezető kezét megfogd, mert nem bíztál abban, hogy a testsúlyodat meg tudja tartani. Igazából kapaszkodni sem mertél, mert még a szél is azt suttogta, hogy egyetlen mozdulat és az életednek vége. Mennyire gyűlölted, ahogy a többiek sikítoztak és a neveted kántálták, így ösztönözve téged az ugrásra. Sírni szerettél volna, amikor számodra teljesen idegen emberek csak azért szakították meg sétájukat, hogy neked szurkoljanak. Te pedig ott álltál a szikla peremén, teljesen kicsavarodva, félve minden mozdulattól, reményvesztetten, gyáván, csalódottan. Tudtad, hogy nem fogsz leugrani. Érezted, hogy ez nem az a pillanat. De meg akartál fordulni, tenni egyetlen lépést a nagy ugrás előtt, farkasszemet nézni a félelemmel, hogy megijeszd. 

Amikor a túravezetőd lehajolt hozzád és a kezét nyújtotta feléd, megtanultál egy nagyon fontos dolgot. Azt, hogy rábízni magadat valakire egyáltalán nem gyávaság. Kimondtad, hogy félsz és a kezedet bátran csúsztattad bele az övébe. Tudtad, hogy nem fogja hagyni, hogy leess. Óvatos mozdulattal megfordultál, és csak bámultad az áttetsző víztükröt, ami olyan távolinak tűnt. Furcsa, gondoltad magadban, hogy milyen mélynek tűnik a szakadék, amikor fentről nézel lefelé. Egy másik túravezető lehengerlően gyönyörű mosollyal biztatott az ugrásra, és te bármennyire is szerettél volna becsobbanni mellé a vízbe, a lábad továbbra is ólomsúlyként tapadt a kőhöz, te pedig képtelen voltál megtenni azt a lépést. Nem tudtál leugrani.

Csalódottan folytattad az utadat, de eszed ágában sem volt feladni. Ahogy a vízben masíroztál előre, csakis arra vártál, hogy elérjétek a következő vízesést és megpróbálhasd még egyszer. 

Rögtön tudtad, hogy ha az ugrás mellett döntesz, vissza nem fordulhatsz. Mert ha a köteleken leeresztenek az ugró ponthoz, onnan nem lesz lehetőséged visszafordulni, hisz azzal veszélybe sodornád a túravezető életét. Kihasználva a helyzetet, gondolkodás nélkül kibotorkáltál a szikla szélére és remegő kezekkel oldottad le magadat a kötélről. Lenéztél a mélybe és ugyanazt a rettegést érezted, amit először. Hogy az ugrás egyenesen a halálba visz. Megfordultál, ösztönösen menekülő utat keresve, görcsösen kapaszkodva a csúszós kövekbe. "Nem tudod megcsinálni!" - hallottad a zubogó víz emberi hangját és el is hitted neki. A semmiből azonban kitűnt egy másik hang is. Mély, kedves, támogató, ami azt mondta "Minden rendben van. Minden rendben lesz." Igazából nem is tudtad eldönteni, hogy a túravezető ott van-e melletted, vagy csak elképzeled a hangját, de abban a pillanatban ez már nem is számított. Amikor azt mondta neked, hogy háromra leugrasz, eldöntötted, hogy meg fogod tenni. A bizalom hatalmas fegyver a kezedben, ha félsz. És abban a pillanatban a kezedben volt a legerősebb fegyver, ami egyetlen lökéssel képes volt legyőzni a benned tomboló félelmet.

Egy... Kettő... Három...

Egy lépés előre...

Zuhanás...

Azt hitted, lebegni fogsz majd és megrémültél, amikor a gravitáció elemi erővel húzni kezdett lefelé. Mintha a lelked szárnyalni szeretett volna, a tested azonban minél gyorsabban szilárd talajt akart maga alatt érezni. Zuhanás közben a lelked szabad volt, egyáltalán nem félt. Igazából nem akarta, hogy vége legyen.

Csobbanás...

Olyan hangos volt, mint egy robbanás. Lehúzott, összenyomott, beterített.

Ekkor a tested végre könnyűvé vált, mert le kellett vetned a mászás batyudat ahhoz, hogy ugrani merj és te örültél, amiért nem kell tovább cipelned. Tested telve volt energiával, büszkeséggel, bátorsággal.

A következő vízesésnél visszafordulhattál volna, hogy az ugrás helyett egy egyszerűbb utat választva lekússz a mélybe. De te ekkor már olyan bátran csobbantál a téged lehengerlő mosollyal biztató  túravezető mellé a vízbe, mint aki korábban sosem félt attól, hogy ugorjon. Boldog voltál. Szabad. Bátor.

Nem baj, ha elsőre nem mersz leugrani. Vagy ha századjára sem. Nem baj, ha a lábad ólomsúlyú és egyszerre csak egy kis apró lépést mersz megtenni ahhoz, hogy a félelmedet legyőzd. Nem baj, ha félsz, és az sem ha elfogadod a segítő kezet, amikor az kinyúl feléd.  Mert bátor az, aki fél és erős, ha kérni mer.

A zuhanás elemi erejű, képes láncokat szakítani. S amikor véget ér, betölt a gyönyör. S amikor véget ér, te újra akarod csinálni. Megtenni, átélni, ugrani. Nem a zuhanás miatt, hanem a bátorság öröméért. 

Ha félsz a zuhanástól, válaszd az ugrást! 

UGORJ!

Nem a halálba, hanem bele az életbe!

Olvasd el újra egy év múlva

A számítógépemen rendezgettem az írásaimat, fényképeket és egyéb dolgokat, amikor váratlanul megakadt a szemem egy íráson, melynek a címe: Újraolvasandó 2017. január 17-én. Teljesen el is felejtettem, hogy én ezt a kis levelet saját magamnak írtam, hogy így merítsek erőt kilábalni egy éppen akkor aktuális krízisből. Nem olvastam újra 2017. januárt 17-én, mert miután megírtam és elengedtem a sérelmeimet egy olyan csodálatos év következett az életemben, amit megérte megélni.

Szeretném megosztani veled, mert tanulságos és folyamatosan aktuális. 

Kelt 2016. január 17-én Skóciában, Perthshireban, a kincsesdoboz Pitlochryban...  

Kedves Jövőbeli Énem!

Először is szeretném, ha emlékeztetnéd magad, milyen bátor vagy és sikeres, aki mindent képes elérni, ha akarja, mert épp Skóciában vagy!!!!! A lehető legcsodásabb helyen, Pitlochryban, ahol még a társaság is olyan, amibe megéri bekerülni.

Gyötör a honvágy, mert régen voltál otthon, de akkor is boldog a lelked, mert megvalósítottál egy rég dédelgetett gyerekkori álmot. És ez nagy szó. Ha ezt meg tudtad valósítani, akkor képes vagy megvalósítani az összes többit is. Azt is, ami régi álom, azt is, ami később születik. Sose feledd, milyen erő van a kezedben. Az akarat, a hit, a kitartás ereje. Támaszaid pedig az angyalok és az univerzum. Szerencsés vagy és védett. Sokat tapasztalt lélek, aki mellett egy egész seregnyi pozitív energia áll. Angyalok, segítők, barátok, család formájában. 

Arra már rájöttél, milyen fontos a család. A szorongást és a pánikbetegséget legyőzted, még ha épp most nem is tudatosult benned. Ott vagy, ahol lenned kell. Ott vagy, ahova mindig is el kellett jutnod. És bár hosszú, göröngyös volt az út, amíg idáig elértél (sok bánattal, csalódással, lemondással), tudnod kell, hogy megérte. Még ha most nem is tudod, mennyire, később tudni fogod. (mire ezt visszaolvasod, tudni fogod)

Szeretném, ha tudnád, milyen csodálatos vagy. Most már egész, aki nem fél önmagát vállalni. Aki nem hajlandó feladni önmagát csak azért, hogy könnyebben elérjen célokat. 

Ne változz meg soha! Ne add fel magad azért, hogy olyat kapj, ami csak ideig-óráig tesz boldoggá. Higgy abban, ami előtted áll! Higgy magadban, amit képes vagy elérni, ami rád vár! Mert az csodálatos!

Jelenleg épp egy régi kedves ismerősödért vagy megőrülve. Még nem tudod, hogy ez csak azért van, mert nem kellesz neki, vagy több van a dologban. A srác Londonban él, ő írt rád, ő érdeklődött, egészen addig, amíg meg nem nyíltál neki és utalgatni nem kezdtél azzal kapcsolatban, hogy részedről bármiben benne lennél vele. A srác már nem érdeklődik úgy, ami neked fáj. De ez nem az első eset. Most még nem tudod, mi lesz a vége, bizonytalan vagy és fantáziálgatsz közös jövőről. Nincs ebben semmi baj. Mert te ilyen vagy. DE most már erős vagy és képes vagy helyén kezelni a dolgokat. Hagyod, hogy fájjon, ami sokkal könnyebben megtisztít majd. Nem tudod, mi sül ki ebből, de mire visszaolvasod ezt a levelet, kiderül, milyen véget szánt kettőtöknek a sors. Nem tudod nem sorsszerűnek tekinteni ezt. Nem baj, hogy akarod őt, azt sem, hogy arra vársz, írjon neked, ahogy az sem, hogy szeretnéd, ha kellenél neki. Ha ő az igazi, akkor már van előremozdulás a dologban, ha nem ő, akkor ezt már rég tudod és mosolyogsz ezeken a sorokon. 

Emlékezz arra, hogy kritizálta, milyen vagy: azt, hogy folyton filozofálgatsz és kitárulkozol és átveszed az irányítást. Ne változz meg! Ez vagy te! Higgy abban, hogy létezik az a tökéletes társ, aki kiegészít, akinek pont így vagy jó, akinek pont ez kell!

 Ne félj a lelkedet kiadni, mert mindaz a sok jó, ami benned van, az kell az embereknek ahhoz, hogy árnyékból kiérjenek a fényre. Vezesd őket. Bátran. Mindazzal a szeretettel, ami benned van.

Zárj végre le minden régi sérelmet, köszönj meg minden tapasztalást, lépj tovább és emelt fővel várd a következőket.

Tökéletes vagy és csodálatos. Pont úgy vagy jó, ahogy vagy! Én nagyon szeretlek téged!

Ölellek

(Lábjegyzet: A srác azóta Pesten él és piszok szerelmes... nem... nem jöttünk össze, nem ez volt megírva... és ez pont így van jól... természetesen mosolygok, miközben ezt a levelet olvasom...)

Mindennapi sémáim - 1. rész: Vagyok valaki

Valamikor a középiskola utolsó évének valamelyik napján az osztályfőnököm azt mondta nekem, "belőled úgysem lesz senki". Hogy ezt a kijelentést milyen beszélgetés előzte meg, vagy, hogy miért mondta, arra már nem emlékszem, csak arra, ahogy kedvesen mosolygott rám és én összezavarodva ácsorogtam előtte, mert a tekintete egyáltalán nem volt szinkronban a kimondott szavaival. Mivel a gimi alatt számomra az ő véleménye szent volt és sérthetetlen, elhittem neki, amit mondott. Persze pont ezért, részemről a dolog bőgéssel végződött, de ez egy másik történet.

Nem lesz belőled s e n k i... - mondta. Néhányszor ez eszembe jutott az elmúlt tizenöt évben, például, amikor lediplomáztam, vagy amikor előléptettek a bankban, vagy amikor végre betettem a lábamat Skócia földjére. Minden egyes alkalommal, azt mondtam magamban, "Látod! nem volt igazad! Igenis vagyok valaki!" És most, ahogy eszembe jutott a mondat, aminek már réges-régen elfeledettnek kellene lennie, az agyam önállósította magát és kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogy mit is jelent valakinek és senkinek lenni. Aztán eljutottam azon rosszul bevésődött sémák és beidegződések boncolgatásához, amik akadályként tornyosulnak előttem és nem engedik, hogy előrébb lépjek az életben. (Hozzá kell tennem, ezek boncolgatását terápián elkezdtem fél évvel ezelőtt, de akkor valahogy nem tudtam rájönni, hogyan tudnám átírni őket.) 

Szeretném elmondani, mire jutottam. És már az elején szeretném leszögezni, hogy ez az én véleményem. Az én rossz bevésődéseim, az én akadályaim, amiket születésemtől kezdve magamba karcoltam. 

Akkor vagy valaki, akkor vagy elég jó, ha...

- lediplomázol

- van házad

- van autód

- van férjed

- van gyereked

- van félretett pénzed

- mindezeket eléred még harmincéves korod előtt

Hát kérem szépen én csak az első pontot tudtam teljesíteni és sajnos már elmúltam harminc. Az elmúlt években görcsösen akartam egy ilyen jövőt. Amiben van házam, csodás férjem, gyönyörű gyerekeim. Fantasztikus karriert futok be és képes vagyok egyensúlyban tartani a munkát a magánélettel. Annyira görcsösen meg akartam felelni ennek az egésznek, hogy rettegtem a hibázástól, attól, hogy nem tudok elég pénzt félretenni, attól, hogy nem kellek egyetlen férfinak sem, mert valljuk, be a természetem nem nagyon illik bele az "ideálisnak kikáltott" feleség szerepébe (ami szintén egy séma, de erről majd később). Persze sosem volt félretett pénzem, ha volt is, hamar elköltöttem. Nem akartam hitelt felvenni egy lakáshoz, nekem tökéletesen megfelelt az albérlet. Aztán persze kaptam a visszajelzéseket: 

- mivel nem akarok házat, nem vagyok komoly

- mivel nem vagyok férjnél, nyilván valami baj van velem, ezért hagynak el

- nincs megtakarításom, szalad el előlem a pénz

Állandóan azon gondolkodtam, miért nem tudok pénzt félretenni. És elhittem, amikor azt mondták, komolytalan és gyerekes vagyok, aki fél a felelősségvállalástól, pont ezért nincs saját lakása. És nem akartam sok pénzt (konkrétan rettegni kezdtem, ha sok van) és gyorsan el is költöttem. Párkapcsolataimban görcsösen akartam, hogy akarjanak, hogy kelljek, hogy sose hagyjanak el. Akkor is, ha nem kaptam meg azt a kellő szeretetet és tisztelet, amire vágytam. Mert számomra a pénz, a párkapcsolat egyet jelentett azzal, hogy meg kell felelnem a sémának.

Most, hogy eszembe jutottak az osztályfőnököm szavai, megértettem végre, hogy nincsen velem az égegyadta világon semmi baj, egyszerűen csak a bevésődött séma szöges ellentétben áll azzal, amit a lelkem akar. Mert a bazi nagy igazság az, hogy én nem akarok saját lakást, saját autót, nem érdekel, hogy férjhez megyek-e vagy sem, és igazából nem vagyok benne biztos, hogy akarok-e gyereket. Egyszerűen nincs bennem ilyen vágy. Nekem teljesen jó, ha albérletben élek, és hajt a vágy, hogy minél többet és többet fedezzek fel a világból. Szeretek emberekkel megismerkedni és szeretek szerelembe esni.

- Lediplomáztam, mert ezt várták tőlem. Mert a diploma, fuh, de milyen jó, az kell. Úgy diplomáztam le, hogy marhára nem tudtam, mi akarok lenni (csak azt, hogy mi nem). Aztán hiába lettem tanító, kikötöttem egy bankban. És marha jól kerestem. 

- Király kis kecóban laktam Pesten, a legjobb fej főbérlőm volt (igaz, hosszú út vezetett odáig, de megérte a korábbi sok rossz tapasztalat). Nem akartam saját lakást, mert imádtam azt a lakást. Nem akartam megvenni, mert szerettem a főbérlőmet. 

- Voltak kapcsolataim is, de az első szerelmemet kivéve egyikük sem akart elvenni. De ki is akarna eljegyezni egy olyan személyt, aki tudat alatt nem vágyik arra, hogy feleség legyen.

- Gyereket pedig nem akartam harmincéves korom előtt. És mint említettem, most sem tudom, akarok-e valaha.

Jelenleg egy idegen országban élek és egy hotelben takarítok. Úgy, hogy van diplomám. Úgy, hogy személyzeti szálláson élek. Szingliként. Gyerek nélkül. Megtakarítás nélkül. Hányszor hallottam azt, hogy a takarítónők azért takarítónők, mert buták és nem tudtak leérettségizni és kell nekik a munka. Háh! Marhaság! Dolgozhatnék mást is. Mehetnék irodába. Amikor megnyitottam a skót bankszámlámat, a beszélgetés fele állásinterjúba ment át, és a végén a bankigazgató megkérdezte, nem akarok-e visszatérni a bankszektorba. Megköszöntem a bizalmát és nemet mondtam. Takarítok, mert Skye-ra akartam jönni. Irodában nem akarok dolgozni, pincérnőnek csapnivaló lennék, mert mindent elejtek. Taníthatnék, de előtte itt kellene diplomát szereznem és Skye-on nem volt tanítói állás meghirdetve. Takarítok, mellette van időm írni. Mert számomra az írás fontosabb, mint egy manageri pozíció. Lehetnék manager valahol, de nem akarok. Nem érdekel. Mert ami érdekel, az az írás. És éppen ezért nem vagyok hajlandó fejet hajtani a rosszul bevésődött sémámnak, ami azt mondja "dolgozz keményen és menj feljebb a ranglétrán". Akkor sem érdekel, ha annál a néhányszáz embernél több sosem fogja olvasni az írásaimat, de engem akkor is ez tölt el örömmel. És épp ezért teljesen mindegy, mi a munkám. Épp ezért teljesen mindegy, hol élek, mit csinálok, mennyi pénzem van.

Görcsölök a pénz miatt, mert igazából nem akarok lakásra gyűjteni. Szívesebben költöm a pénzemet színházra, utazásra, ruhákra. És azért, mert két év után a lelkem új kalandra vágyik, nem vagyok egy senki, mert nincs lakásom. Azt mondja a séma, "de akkor is olyan jó a biztosba hazamenni... olyan a jó tudtad, hogy birtokolsz egy lakást". A haza ott van, ahol a szíved van. És ha te biztonságban érzed magad a szívedben, akkor nem feltétlenül kell saját lakást venned.

Vannak azok az emberek, akik tényleg arra vágynak, hogy lakásuk legyen, hogy feleségek és anyák legyenek fiatalon. Hidd el, ezek az emberek megvalósítják hamar ezt az álmot, megházasodnak, lesznek gyerekeik. Remek szülők lesznek, akiknek jól áll a vidéki ház verandával, az autó és a gyerek. Ez így van jól. De egy olyan ember, aki a kalandra és az utazásra vágyik, arra, hogy megismerjen új kultúrákat, aki nem tud egy helyben ülni, mert ott van a szívében a vágy, hogy megint menjen valamerre, az sosem fogja magát igazán és száz százalékban jól érezni egy házasságban és egy munkában, amit utál. Persze vannak azok is, akik megtalálják az egyensúlyt. Például sokat utaznak, viszik a gyerekeket is. Ők nyilván jobban vágynak a lakás és a házasság biztonságára, mint én.

Anyukám, amikor elmondtam neki, hogy Angliába költözöm, azt kérdezte tőlem: "mi elől menekülsz". Csípőből rávágtam a választ, hogy "semmi elől". De azért be kell valljam, elgondolkodtam azon, hogy vajon menekülök-e. Akkor is erre gondoltam, amikor Skóciába jöttem. Amikor Skye-ra jöttem. És el is hittem, hogy menekülök. És kerestem, kutattam, hogy vajon mi lehet az, ami elől menekülök. Nem találtam választ, mert nincs. Mert nem menekülök semmi elől. Egyszerűen csak arra vágyom, hogy menjek. Arra vágyom, hogy máshol is éljek. Én, aki 20 éven keresztül a félelmei börtönében éltem. Aki attól is rettegett, hogy felszálljon arra a vonatra, ami Pestre viszi. És ha két év múlva úgy döntök, hogy Kanadába költözöm, akkor oda fogok menni.

És itt visszatérek a kiinduló gondolatomhoz. Mert az igazság annyira rettenetesen egyszerű, hogy már szinte fáj. Nem kell tennünk semmit azért, hogy valakik legyünk. Nem kell tennünk semmit azért, hogy elég jók legyünk. Nem kell letennünk semmit az asztalra, nem kell bizonyítanunk, nem kell hozzá diploma, flancos állás, lakás, kocsi, menő házastárs és gyerek. Pusztán azzal, hogy megszületünk, már valakik vagyunk. Ez alapvető emberi kiváltság. Létezünk, vagyunk. Valakik vagyunk. Jók vagyunk és kellünk. Hogy valójában mik vagyunk, kik vagyunk, azt pedig akkor tudjuk meg, ha követjük a szívünk szavát. Ha feleség/férj akarsz lenni, legyél! Ha bankigazgató akarsz lenni, legyél! Ha főállású anya akarsz lenni, legyél! De ha sosem akarsz saját lakást és még hatvan évesen is azon gondolkodsz, melyik országban élj a következő öt évben, akkor csináld azt! Nincs olyan, hogy senki vagy. Mert ez egyszerűen lehetetlen. Olyan lehetetlen, mint az, hogy az ember képes a víz alatt tüdővel lélegezni. Azt csináld, amit a szíved súg, amire vágysz!

Talán az osztályfőnököm ösztönözni akart. Talán pont azért mondta ezeket a szavakat, mert azt akarta, jöjjek rá, nem létezik olyan, hogy nem lesz belőled senki. Talán nem akarta, hogy beálljak a sorba és egy olyan életet éljek, amit a társadalom elvár tőlem. Talán azt akarta, hogy egyszer és mindenkorra kitöröljem a fejemből az általa mondott szavak igazságtartalmát. Talán azt akarta, kérdőjelezzem meg a rosszul bevésődött sémáimat és írjam át őket.

Vagy egyszerűen csak rossz napja volt és idegesítettem és így akart elhallgattatni. Ezt már sosem tudom meg. De azzal, hogy ezt mondta nekem, erőt adott, hogy egy akadálytól megszabaduljak. Erőt, hogy egy lépést tegyek előre.

"Folytatása következik"

Mese a lányról, aki maszkot visel

Eljátszottam a gondolattal, hogy ha az életem egy regény lenne, mi lenne benne a szerepem. vajon én lennék a pökhendi grófkisasszony, aki tisztában van a szépségével és úgy játszik a férfiak érzéseivel, ahogy neki tetszik? Vagy én lennék a bögyös konyhalány, akinek minden vágya, hogy az úrfit az ujja köré csavarja? Vagy a kedves nagynéni, aki imádja testvérei gyermekeit? Egy zsémbes öregúr a szomszéd portáról, vagy a jóképű joghallgató, aki politikai karrierről álmodik? 

Nem...

Ha az én életem regény lenne, én lennék az a kedves, mindenkit tisztelő és szerető hercegkisasszony, aki hisz a szerelem erejében, és atyja akarata ellen dacolva megszökik otthonról és egy messzi földön cselédnek áll. Mert nem akar szerelem nélküli házasságban élni. Mert inkább leél egy életet cselédként idegenben, és öregszik meg egyedül, mint hogy fejet hajtson mások akarata előtt és boldogtalan legyen, aki műmosollyal az arcán bizonygatja, mennyire tökéletes az élete és milyen hálás a sorsáért. 

Igen! Azt hiszem, én lennék ez a kedves hercegkisasszony. Aki most megint elszaladt. Jó messzire

Elköltöztem. Már nem is tudom, hányadik alkalommal szedtem össze minden holmimat és mentem neki a nagyvilágnak. Itt vagyok Skye szigetén. Azt hittem Skócia középső részénél nincs szebb hely az országban, de tévedtem. Skye-nak külön ereje van. Szó szerint a semmi közepén vagyok, ahol nincs térerő és akadozik az internet. Ahol a csend mindent beborít, de nem nyomasztó, sokkal inkább megnyugtat. Ahol a madarak sárga és zöld színűek és ahol a kertben a vad nyúl ugyanolyan természetes látvány, mint a macska vagy a kutya. Ahol a helyiek integetnek és még azelőtt tudomást szereznek érkezésedről, hogy te eldöntötted volna, hogy mész.

A tavalyi évi csúfos kudarcom után - amikor fejvesztve menekültem haza, azzal a reménnyel, hogy így majd kilábalok a gödörből, amibe önként gurultam bele - ismét rettegni kezdtem mindentől. Féltem a bukástól, a kirúgástól, attól, hogy nem fogadnak el, hogy eldobnak, hogy nem vagyok elég jó. Embereket veszítettem el, bizalmamat játszottam el és azalatt a két hónapa alatt, amíg otthon voltam, szépen eltapsoltam az összes spórolt pénzemet. És még jobban rettegni kezdtem a pénztelenségtől. Aztán olyan gyorsan rohantam vissza a biztonságot nyújtó színes szappanbuborékba, mintha kergetnének. Itt találtam magam megint Skóciában, tele félelemmel, szűnni nem akaró szorongással és kudarcélménnyel a batyumban. 

Valamiért mégis azt hiszem, nagyon szerethet engem valaki abban a másik dimenzióban - aminek a létezésében csak hinni merünk - mert mindazok ellenére, hogy attól is kivert a víz, hogy kitegyem a lábamat az ajtón, ismét neki mertem vágni az ismeretlennek. Annyira biztosan tudtam, hogy mennem kell, hogy nekem Skye szigetén a helyem, hogy az első adandó alkalommal, amikor jelzett a szívem, megpályáztam egy állást. És felvettek. Hogy azért, mert így kellett lennie, vagy azért, mert nagyon akartam, ez majd később derül ki. Örömöm nem tartott sokáig, mert a félelem a bizonytalantól olyan erővel huppant rá a vállamra, hogy orra buktam és egy hónapon keresztül nyalogattam összezúzott csontjaimat. Meggondoltam magam, aztán mégsem. Menni akartam, aztán mégsem. A kis félelem manó a vállamon ott duruzsolta, hogy "elbuksz, elbuksz, úgyis elbuksz", így olyan szorongással vágtam neki az útnak, amit utoljára akkor éreztem, amikor elhagytam Magyarországot. 

Tudod, mi a legmegdöbbentőbb az egészben? A felismerés, hogy teljesen mindegy, mit hoz az elkövetkező pár hónap. Hogy csak egy hónapot maradok itt vagy egy évet, mind nem számít. Ami számít, az az érzés, amit akkor éreztem, amikor felszálltam a buszra. Nem számított, mennyire féltem, mennyire rosszul voltam, hogy szívem szerint sírtam volna és szó szerint azt éreztem, a vesztőhelyre visz a busz. Az számít, hogy mindezek ellenére nem engedtem a csábításnak, a félelem hívogató szavának, a manónak, aki ott duruzsolt a fülemben, hanem fogtam magam és elmentem. És amikor megérkeztem, rögtön tudtam, hogy az erőm sosem hagyott el, csak... minden bizonnyal elfáradt és elment kicsit pihenni. Hogy bátor vagyok, mert megyek, mert félek és akkor is megyek. Mert van rá esély, hogy kudarc ér, de vállalom a kockázatot. És ebben van az erő. Ebben van az igazi erő. Tényleg, mindegy, mi lesz később. Itt maradok-e sokáig vagy ez csak egy állomás lesz a következő előtt. A lényeg, hogy megcsináltam és itt vagyok.

Egy olyan régi házban, ami egy Jane Austin filmadaptációnak is lehetne a helyszíne, egy olyan szobában, amiben mintha már jártam volna, a semmi közepén a domboldalon egy szikla tövében, Skye szigetén, ahova azóta el szerettem volna jutni, amióta először betettem a lábamat az országba. Lakótársam skót, lengyel és inuit. Sosem gondoltam volna, hogy valaha találkozom egy inuittal. Akit nem mellesleg véletlenül le-eszkimóztam. Eszkimónak hívni egy inuitot olyan vétség, mint angolnak nevezni egy skótot. Vagy szoknyának nevezni a kiltet, amit a férfiak hordanak itt.

Hogy hiányzik-e a hely, ahonnan eljöttem? Nagyon. De leginkább az emberek. Mert hiába van internet, hiába maradtam ugyanabban az országban, jól tudom, hogy lesznek olyanok, akikkel végleg megszakad majd a kapcsolatom. Mert ez az élet rendje. Bármennyire is fáj. És míg itt vagyok, azon gondolkodom, ki vagyok. Mert nem elég azt megfogalmazni, hogy ki lennék én, ha az életem egy regény lenne. Rá kell jönnöm, a valóságban ki vagyok. 

Találkoztam egyszer egy fiúval, aki maszkot hordott. Akiről hónapokon keresztül szerettem volna leimádkozni azt az átkozott álarcot, míg rájöttem, hogy valószínűleg rettenetesen fájna neki, ha megmutatná kicsoda is ő valójában. Aztán a végén ez a fiú... úgy letépte az arcáról a maszkot, hogy az még nekem is fájt. De akkor már késő volt. Akkor engem már hívott a saját új életem. És megérkezvén rádöbbentem, hogy rajtam is ott van egy álarc. Színes, fodros, feltűnő, ami az alapján változik, hogy kivel is beszélgetek éppen. De egyre többen vannak, akik jól látják azt, hogy nem az igazi arcomat mutatom. És a legfélelmetesebb az egészben, hogy fogalmam sincs, ki lapul az álarc alatt. Mert én is olyan régen felvettem, hogy az apró darabok eggyé váltak a bőrömmel, beleivódtak a húsomba. Mert miközben az úton haladva azon fáradoztam, hogy más emberek álarcait varázsoljam le az arcukról, megfeledkeztem arról, hogy én is viselek egyet. 

Megdöbbentő, de nem tudom, ki vagyok. A valóságban nincs hercegkisasszony, nincsen idegen ország, nincs herceg, aki csak arra vár, hogy megtaláljuk egymást. A valóság ennél sokkal, sokkal ridegebb. Mert a valóságban van egy lány, aki bár fél, megy előre, de vasmarokkal szorítja a hazugságot az arcára. Mert fél, hogy ha egyszer leveszi, nem talál alatta semmit. Vagy épp ellenkezőleg... túl sokat.

Az erő már itt van velem. Már csak arra kell rájönnöm, hogy szabadulok meg a saját álarcomtól. Meg kell várnom, hogy eléggé megerősödjek ahhoz, hogy örökre bedobjam a saját magam által vájt sötét gödörbe azt a színes hazugságot, amit a védelmem érdekében magam köré vontam. De megígérem, megteszem. És megy majd vele a félelem is.

Hóesésben lopott csókok

- Azóta szeretnélek megcsókolni, hogy először megláttalak. - keze a karomról a nyakamra vándorol, tekintete nem ereszti enyémet. 

- Nem... nem engedhetem meg, hogy megcsókolj! - dadogom.

- Miért nem?

- Mert félek, hogy utána még több csókot akarnék.

Behunyom a szememet, zavartan mosolygok. Izzadt tenyeremet a farmerembe törlöm és toporgok. Az egészben a legbosszantóbb az, hogy magam sem tudom, mit akarok... engedni neki vagy kitépni magamat a karjaiból és messzire szaladni.

- És az olyan nagy baj? - töri meg végül a csendet.

- Igen! - nyelek egy nagyot. - Mert mi van, ha te nem akarod ugyanazt, amit én...

Tudod, sokat gondolkodom, hogy mi lehet a baj ezzel az elcseszett világgal. Aztán ha lecsillapodik a lelkem, rájövök, hogy az elcseszett világgal igazából minden a legnagyobb rendben van. Mert ha egy pillanatra félre tudjuk tenni az egónkat, akkor rájövünk, hogy marhára nem bánt már, hogy egy régi szerelem véget ért, hogy az a helyes fiú a bárból nem hív fel minket, hogy egy eltéphetetlennek hitt barátság megszakadt, hogy megbántunk mást, hogy nem szeretjük a munkánkat, hogy a gyerek megint egyest hozott haza, hogy a férjünktől egyetlen egy jó szót sem kapunk...

Azon gondolkodom, hogy juthatunk el odáig, hogy félünk önmagunk lenni. Hisz, amikor gyerekek vagyunk, minden olyan tökéletes és kerek. Belenézünk a tükörbe és szépnek látjuk magunkat. Imádjuk azt a gyönyörűséges Gábor nevű kisfiút és üldözzük, nem törődve azzal, hogy ő sírva menekül előlünk. Aztán nagyok leszünk, szerelembe esünk, biztosak vagyunk és mégis szakítunk, a szívünk pedig millió darabkára hullik szét. Nézzük a földre hullott porszemeket egy hatalmas fekete lyukkal a mellkasunk közepén és nem értjük. Nem értjük, hogyan történhetett meg, hogy az, amit biztosnak hittünk, egyetlen egy pillanattal véget ért. Batyuba csomagoljuk az érzést és a vállunkra kapjuk. Mert meg akarjuk érteni, meg akarjuk fejteni, el akarjuk dobni és felejteni. De csak cipeljük magunkkal éveken keresztül, halogatva az elkerülhetetlent, mert képtelenek vagyunk elfogadni azt a szomorú tényt, hogy vannak dolgok, amiket nem kell megérteni, egyszerűen csak el kell engedni.

Persze magunkat okoljuk, és nem merjük megmutatni igazi valónkat. Belefogunk dolgokba, amikről már az elején tudjuk, hogy nincs jövője, pusztán azért, mert rettegünk attól, hogy a semmiből összeragasztott szívünk ismét porrá hullik. Játszmázunk, rejtőzködünk, hazudunk, vérzünk, maszkot hordunk és a világot okoljuk azért, amiért szerencsétlenek vagyunk. Fáj, és mi nem értjük!

Nem érjük, miért nem jönnek oda hozzánk, miért nincs második randi, miért bunkók velünk, miért panaszkodnak a párjukra, miért nem látnak át azon az áthatolhatatlan kőfalon, amit magunk elé húztunk. Hisszük, hogy az a fal megvéd, hogy az, aki azon áthatol az az igazi.

Álmodunk a tökéletes első csókról a hóesésben, amit végül egy átmulatott éjszaka után részegen  odaadunk valakinek, akinek fogalma sincs arról, milyen sokat jelentet nekünk. Telesírjuk a párnánat, mert el kell engednünk valakit, aki már nem azt jelenti nekünk, amit egykor. Sírunk, mert menni kell, mert valami véget ért, és bár tudjuk, hogy el kell engednünk, nem merjük! Mert félünk! Hisz az a batyu már így is olyan nehéz!

Félünk a tökéletes első csóktól a hóesésben, azzal, akitől tanulnunk kell valamit és inkább hagyjuk, hogy ellopja valaki, akinek fogalma sincs arról, milyen sokat jelent nekünk.

Aztán valaki elmegy. Elmegy, bassza meg! Olyan hirtelen, hogy időnk sincs elmondani neki, mennyire fontos volt. És csak reménykedünk abban, hogy tudja... hogy tudja, milyen sokat tett értünk. Eltelik pár hét, amikor a felismerés olyan erősen csap arcul minket, hogy nyekkenünk a lendülettől. És még akkor is a hangjára gondolunk, a tekintetére, vágyjuk, hogy álmunkban meglátogasson minket és rendesen el tudjunk búcsúzni. 

Az a batyu pedig még mindig ott van a vállunkon. Tele minden szarral, amit képtelenek vagyunk elengedni.  Mert gyerekként elvesztettünk valakit, mert nem sikerült tovább jutni a versenyben, mert elvesztettük a meccset, mert megvert minket a kisfiú, akit szerettünk... Később pedig... később ott volt az, aki elengedett, aki nem engedett, aki csak becsapott, akinek csak a másodikak voltunk, a sokadikok, aki meggondolta magát, aki soha nem is gondolta komolyan, akit el kell hagynunk, hogy főnixként szülessen újjá. Összetört szívdaraok, szétporladt emlékek, szilánkokra tört vágyak, sohasem volt remények. Mind ott vannak a batyuban. És ahelyett, hogy letennénk, mi csak visszük magunkkal, mert már megszoktuk. Mert nem is fáj, mert igazából tök jól tartja a hátunkat. És beletesszük a következő adag port, szilánkot, darabkát, hisz mi pontosan tudjuk, hogy a következő állomáson úgyis beleteszünk valamit megint. Hát legyen már annak a kurva darabkának jó helye, nem?

Nem halljuk meg, mit mond az az egy, aki elment. Nem akarjuk meghallani, amikor kiálltja, hogy tegyük le a csomagot. Temessük el mélyre a szilánkokat. Nem halljuk meg, mert nem akarjuk, mert pontosan tudjuk, hogy ha végre elengednénk a fájdalmunkat és sérelmeinket, saját valónkban tündökölnénk tovább. Mert akkor visszatérne a gyermek, aki magát gyönyörűnek tartja és akkor is üldözné azt a a Gábor nevű kisfiút, amikor az sírva fut előle. Mert tudnánk, pontosan tudnánk, hogy tökéletesek vagyunk és nem kell, hogy megálljon az a Gábor nevű kisfiú ahhoz, hogy szépek legyünk. 

Tudnánk, hogy nem csak egyetlen tökéletes első csak van a hóesésben, hanem millió. Sőt, még annál is több. És tudnánk, hogy minden egyes vég valami újnak a kezdete. Egy új kalandnak egy olyan világban, ahol mindennek megvan a maga helye, mindennek megvan a maga ideje, még akkor is, ha számunkra oly nehéz elfogadni, hogy a káoszon túl ott van a tökéletes rend. 

Mert ebben az elcseszett világban valójában a káosz a tökéletes rend!