Mester,
Gondolkodtam. Sokat. Megint. Van egy férfi, aki kerek-perec kijelentette, hogy nem kellene annyit filozofálnom az élet nagy dolgairól és állandóan a Nagy Ő-ről beszélnem. És lehetnék titokzatosabb és kevésbé kitárulkozó. Aztán kis hatásszünet után hozzátette, hogy akkor már nem lenék önmagam, és inkább maradjak ilyen, majd jön a megfelelő férfi, akinek pont ez kell.
Ezzel én nem tudok mit kezdeni. Ahhoz, hogy kevésbé kitárulkozó, nem filozofálgatós, titokzatos legyek, meg kellene erőszakolnom önmagam. Akkor olyan lennék, mint a nagy átlag. A nagy átlag egyik fele. Én szeretek beszélgetni az engem foglalkoztató kérdésekről, türelmetlen vagyok és mindig mindennek tudni akarom az okát. Nem szeretem, ha bizonytalanságban tartanak, szükségem van arra, hogy tudassák velem a tényeket. Kell a visszajelezés is, igen, hogy éreztessék velem, KELLEK! Lehet, hogy ez az én keresztem. Író vagyok. Még, ha sosem adtam ki egyetlen könyvet sem, akkor is annak vallom magam. Egy író kiteszik a nagy publikum elé önmagát, nincsenek titkai. Bár tudnám, miért mindig az a vonzó, ami nem látható, amit a játék kedvéért elrejtenek? Az miért nem vonzó, ami nyilvánvaló?
A férfiak sokszor azt hiszik, hogy engem könnyen meg lehet kapni. Mert lelkes vagyok, ha tetszik valaki. Mert őszinte vagyok, érdeklődő, aki nem köntörfalaz. Pedig, ha tudnák...
Épp ezért van az, hogy egyszerűen elveszítik az érdeklődésüket, ha én is érdeklődni kezdek. Pedig tudnék én titokzatos lenni, meg tudnám játszani magam, de az már tényleg nem én lennék. Az csak egy maszk lenne, egy őszintétlen szerep és én nem vagyok hajlandó hazudni senkinek. Hiszek abban, hogy tényleg létezik olyan férfi, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Mert néha sok vagyok. Máskor kevés. Kiszámíthatatlan, akár az időjárás: perzselő, akár a nyári nap, mindent elsodró, pont, mint a hurrikán, simogató, mint a szellő, frissítő, akár az üde zápor.
Szeretem, ha udvarolnak, ennek ellenére valóban sokszor előfordul, hogy átveszem az irányítást. És tudom, hogy a férfiakat frusztrálja, ha nem az ő kezükben van a gyeplő. De valahogy nem érzem magam biztonságban, ha más vezet. Megoldani ezt az én feladatom. Mert tényleg őszintén szeretném már rábízni magam valakire. De ehhez kell az a személy, aki képes megbirkózni mindazzal a sok érzelemmel, szeretettel, gyűlölettel, szenvedéllyel, ami bennem van. Nem akarom feladni a reményt. Hiszem, hogy létezik. Kizárt, hogy olyan életet választottam, amiben egyedül maradok.
NEM! Nem vagyok hajlandó megváltozni. Kiteregetek néhány kártyalapot, de a legfontosabbakat rejtve hagyom. Ha érdekel valaki, arra utalni fogok, mert számomra is fontos a megerősítés. Nem vagyok hajlandó játszmázni, csak, hogy megszerezzek valakit és igenis önmagamat fogom adni, hogy a másik félnek is lehetősége legyen arra, hogy dönteni tudjon, ez kell-e neki, tud-e az én erőmmel és temperamentumommal mit kezdeni. És egyáltalán képes-e arra, hogy a változatosságot, ami az életem része, megadja nekem.
Nyilván én is hajlandó vagyok a kompromisszumokra. Ha az illető nem szeret filozofálgatni, boncolgatni az élet nagy kérdéseit, akkor nem fogom ezzel zaklatni. Ha nem szereti a zöldséget köretként, akkor nem fogok azt adni neki. Ha nem szereti a zenét, amit én, akkor nem fogom arra kényszeríteni, hogy velem hallgassa őket. Ha túl soknak talál, a szenvedélyemet kiélem az írásban. Ha a fantáziám frusztrálja, nem fogom az arcába vágni.
Nem kell, hogy mindenben hasonlítsunk, mert az unalmas lenne. Nem kell, hogy tökéletes legyen, nem kell, hogy minden rendben legyen, mert akkor nem tudnánk együtt fejlődni.
Jókai Anna szavai még mindig itt ordítanak a fejemben. "Ha az író a repülő, a párja a repülőtér kell, hogy legyen." Szabadon akarok szárnyalni. Rablánc, arany kalitka, megszokott sémák, unalmas közhelyek nélkül. Nem vagyok olyan, mint az átlag. Mindig is kilógtam a sorból. De a nagy átlag csak azt veszi észre, ami a felszínen van. És nincs bennük elég kurázsi, hogy a felszín alá vágyjanak. Félnek, hogy megfulladnak. Félnek, hogy nem tudják felvenni a versenyt a legbelső énemmel. Ami ugyanúgy képes rombolni, mint ahogy építeni. Félnek, hogy nem tudnak mit kezdeni velem, hogy legyőzöm őket. Nehéz velem. Tudom. De az, aki elég bátor ahhoz, hogy elfogadja mindazt a szeretet, amit adni tudok, az nyer a legtöbbet.
Szeretném végre megtapasztalni a nőiséget egy férfi mellett. Egy olyan férfi mellett, aki elég felnőtt ahhoz, hogy az értékeim kelljen neki, nem pedig az, hogy elérhetetlen vagyok. Lehet, hogy erre vágyni már nagy hiba ebben a világban. De én nem vagyok hajlandó feladni! Akkor sem, ha emiatt tényleg egyedül fogok meghalni egy hegyi kunyhóban... sok macskával... íróként... álmokkal a fejemben.
Nem fogok játszmázni. Akkor sem, ha ez okozza majd a vesztemet! Ha ez foszt majd meg attól, hogy átéljem a mindent elsöprő nagy szerelmet...
Ölellek
2016. január 27., szerda
2016. január 23., szombat
"Mi lesz, ha nem kellek?"
Mester,
Szerintem én alkalmatlan vagyok a párkapcsolatra.
Itt vagyok, 31 évesen, egy tök idegen országban, idegen emberek között,
egy szál magamban, mégis ezer szállal az otthonomhoz, a családomhoz
láncolva (olyan lánccal, aminek a létezéséről csak azóta tudok, hogy itt
vagyok). Jól vagyok egyedül, nem fáraszt vagy nyomaszt a magány, nem
érzem magam áldozatnak, szeretem, tisztelem magam és mindenki felé
szeretettel fordulok. Azt hittem, már rég túl vagyok ezen a "mi lesz, ha
nem kellek" parán. ÉS NEM! Bassza meg!
Az, hogy két éve
nincs senkim remek volt arra, hogy a szőnyeg alá söpörjem minden ezzel
kapcsolatos félelmemet. Mert én egy nagyon klassz csaj vagyok,
elérhetetlen álomnő, férfiak vágya... egészen addig, amíg el nem kezdek
én is érdeklődni. Akkor előlép a háttérből az a kicsi lány, aki végig
ott gubbasztott a sarokban és ezer életből hozott minden frusztrációját,
félelmét a vállamra pakolja. Én pedig cseszhetem az egészet.
Ölellek
2016. január 20., szerda
Deli girl
Mester,
Esik a hó! Annyira vágytam rá, hogy
idén télen essen a hó, ahogy minden évben. És már le is mondtam róla.
Komolyan. Úgy voltam vele, hogy nem is baj, ha nem esik, elég, ha az
ablakomból látom a hegyek hófödte csúcsait. És tessék! Napok óta szakad.
És gyönyörű.
A lelkem mostanában háborog. Ébredezik. Érezni akar, amit az egóm nem akar engedni.
Most ismét egy lejtő jön... szerencsére jól felkészültem. Hoztam magammal siklóernyőt. Repülni fogok...
Ölellek
Pitlochry pont olyan, mint a mesében.
Skócia közepén, hegyek által körülölelt völgy mélyén, sebesen zúgó
patakokkal felszabdalt, csendes kisváros. Az ablakom a hegyekre néz,
melyeknek a csúcsát egész télen hó fedi. Az emberek barátságosak,
végtelenül kedvesek, és befogadóak. A lakosság több, mint fele a környéken dolgozó
munkavállaló, a másik fele pedig az idősödő
lakosság. A lakás, amiben lakom csak ideiglenes, március végéig szól a
szerződésem, azután keresnem kell valami mást. Hallottam, hogy a munkahelyemen felszabadul egy staff szállás, írtam is
rögtön egy kérvényt, hogy ha lehet, akkor beköltöznék, de ma sajnos
kaptam egy levelet, mely szerint az összes szoba le van foglalva. Nem
aggódom, van még két hónapom, nyilván máshogy kell lennie (ugyanis azt
is megtudtam, hogy az elmúlt 1 hónapban 6 ember költözött a staff
szállásra... ha pont akkor telik be a létszám, amikor én jövök, akkor
nyilván nem ott kell lennem).
És a lényeg...
Deli
lány lettem.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy én majd egyszer embereket fogok
kiszolgálni egy nívós élelmiszer boltban. Én, aki sosem akart bankfiókba
menni dolgozni, mert annyira félt az ügyfelektől. És most mégis.
Mindezt Skóciában. Ahol még az akcentus is más. Képzeld, remekül
megállom a helyem. Még kasszát is kezelek. Bár erre mindenki képes, aki
használni tud egy önkiszolgáló kasszát. Sajnos ennek a munkának
árnyoldala is van. Egész nap
hidegben ácsorgok, mert ugye a Food Hall az alapból hideg a sok hűtő
miatt. Vacogok, jéghideg a lábam, a kezem pedig kezd kirepedezni a
hidegtől. De ez legyen a legkevesebb.
Nem is az a
lényeg, hogy maga a munka milyen, hanem az, hogy hogy érzem magam. A
munkatársaim végtelenül kedvesek, a managerem a világ egyik
legaranyosabb embere. Mindannyian segítőkészek és türelmesek, még egy
magyar lány is van köztünk. Első naptól kezdve megbecsülve érzem magam
itt, nincs az az érzés, hogy nem kellek vagy a félelem, hogy mikor
rúgnak ki. Nincs az embereken nyomás, amit aztán letolnának rám, nem
kell megváltoznom azért, hogy megfeleljek. Jó persze, azért itt is
vannak furcsa dolgok és arra nagyon hamar rájöttem, hogy a management
között nem túl jó az összhang, nem is nagyon kommunikálnak egymással és
kb azért robog a hely, mert a staff megállja a helyét. Vannak furcsa
emberek is, de hála isten, ők nem kerülnek a látóterembe. Jól érzem
magam. Szeretnék olyan sokáig maradni, amíg csak lehet.A lelkem mostanában háborog. Ébredezik. Érezni akar, amit az egóm nem akar engedni.
Most ismét egy lejtő jön... szerencsére jól felkészültem. Hoztam magammal siklóernyőt. Repülni fogok...
Ölellek
2016. január 11., hétfő
Amikor az Univerzum közbelép
Mester,
Megtörtént a megtörténhetetlen. Ami velem még sosem.Írtam neked, hogy kezdettől fogva furcsa érzésem volt ezzel a hellyel kapcsolatban, mintha nem illettem volna bele a közegbe. Valahogy mindig azt éreztem, hogy kilógok, hogy nem kellek, mert nem vagyok "ötcsillag". Voltak fenntartásaim és mindig szorongással telt az ott töltött idő. Nem azzal a klasszikus értelemben vett szorongással, hanem azzal, hogy vártam, mehessek haza, mert annyira rossz volt azt érezni, hogy nem vagyok szívesen látott személy ott. Kezdetben azt hittem, hogy csak én generálom ezt az érzést, mert olyan nagyon akartam ott dolgozni, hogy attól féltem, el fogom veszíteni. Mert ez mégis csak egy kastély és gyönyörű és fantasztikus és skót.
Nem
mondom, hogy most szuperül vagyok, mert nem vagyok. Nem jó érzés a
tudat, hogy valahova nem kellek. Annak ellenére, hogy tényleg mindent megtettem.
Mert tényleg nagyon odatettem magam, feladtam magam, megerőszakoltam
magam, hogy másmilyen legyek, hogy nekik megfeleljek. És azt hiszem, ez
itt a kulcs. Mert én már régen több vagyok annál, mint, hogy másmilyenné
váljak, csak azért, hogy befogadjanak valahova. Ha úgy nem kellek,
ahogy vagyok, akkor jobb is, ha még az elején elválnak az útjaink. Ezért
nincs is bennem harag. Vagy düh. Mert nincs. Áldozatnak sem érzem
magam, mert tudom, hogy úgy is megoldom ezt is és úgy jövök ki ebből,
ahogy kell. Úgy fog minden alakulni, ahogy kell.
De
akkor is szar. Nem akarom még elveszíteni Skóciát, de félek. Félek
attól, hogy nem találok majd munkát és haza kell mennem még mielőtt
megéltem volna ezt az álmot. Nem akarom, hogy ez az érzés átalakuljon
bennem egy rosszabbá, hogy hibát követtem el, amikor a biztosat feladva a bizonytalanért ott hagytam mindent Winchesterben. Így is ostoroztam magam, hogy a legnehezebb időszakban
hagytam ott a CareHomeot. Önző módon.
Rövid
távú terveim vannak. Adok magamnak 2 hetet itt. Pályázgatok, aztán
meglátjuk. Ha nem lesz semmi, akkor hazautazom kicsit a családhoz,
barátokhoz. Aztán nem tudom. Azon túl még nem akarok tervezni.
Ölellek
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)