2016. január 27., szerda

Mindennapi játszmáink

Mester,

Gondolkodtam. Sokat. Megint. Van egy férfi, aki kerek-perec kijelentette, hogy nem kellene annyit filozofálnom az élet nagy dolgairól és állandóan a Nagy Ő-ről beszélnem. És lehetnék titokzatosabb és kevésbé kitárulkozó. Aztán kis hatásszünet után hozzátette, hogy akkor már nem lenék önmagam, és inkább maradjak ilyen, majd jön a megfelelő férfi, akinek pont ez kell.

Ezzel én nem tudok mit kezdeni. Ahhoz, hogy kevésbé kitárulkozó, nem filozofálgatós, titokzatos legyek, meg kellene erőszakolnom önmagam. Akkor olyan lennék, mint a nagy átlag. A nagy átlag egyik fele. Én szeretek beszélgetni az engem foglalkoztató kérdésekről, türelmetlen vagyok és mindig mindennek tudni akarom az okát. Nem szeretem, ha bizonytalanságban tartanak, szükségem van arra, hogy tudassák velem a tényeket. Kell a visszajelezés is, igen, hogy éreztessék velem, KELLEK! Lehet, hogy ez az én keresztem. Író vagyok. Még, ha sosem adtam ki egyetlen könyvet sem, akkor is annak vallom magam. Egy író kiteszik a nagy publikum elé önmagát, nincsenek titkai. Bár tudnám, miért mindig az a vonzó, ami nem látható, amit a játék kedvéért elrejtenek? Az miért nem vonzó, ami nyilvánvaló?

A férfiak sokszor azt hiszik, hogy engem könnyen meg lehet kapni. Mert lelkes vagyok, ha tetszik valaki. Mert őszinte vagyok, érdeklődő, aki nem köntörfalaz. Pedig, ha tudnák...
Épp ezért van az, hogy egyszerűen elveszítik az érdeklődésüket, ha én is érdeklődni kezdek. Pedig tudnék én titokzatos lenni, meg tudnám játszani magam, de az már tényleg nem én lennék. Az csak egy maszk lenne, egy őszintétlen szerep és én nem vagyok hajlandó hazudni senkinek. Hiszek abban, hogy tényleg létezik olyan férfi, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Mert néha sok vagyok. Máskor kevés. Kiszámíthatatlan, akár az időjárás: perzselő, akár a nyári nap, mindent elsodró, pont, mint a hurrikán, simogató, mint a szellő, frissítő, akár az üde zápor.

Szeretem, ha udvarolnak, ennek ellenére valóban sokszor előfordul, hogy átveszem az irányítást. És tudom, hogy a férfiakat frusztrálja, ha nem az ő kezükben van a gyeplő. De valahogy nem érzem magam biztonságban, ha más vezet. Megoldani ezt az én feladatom. Mert tényleg őszintén szeretném már rábízni magam valakire. De ehhez kell az a személy, aki képes megbirkózni mindazzal a sok érzelemmel, szeretettel, gyűlölettel, szenvedéllyel, ami bennem van. Nem akarom feladni a reményt. Hiszem, hogy létezik. Kizárt, hogy olyan életet választottam, amiben egyedül maradok.

NEM! Nem vagyok hajlandó megváltozni. Kiteregetek néhány kártyalapot, de a legfontosabbakat rejtve hagyom. Ha érdekel valaki, arra utalni fogok, mert számomra is fontos a megerősítés. Nem vagyok hajlandó játszmázni, csak, hogy megszerezzek valakit és igenis önmagamat fogom adni, hogy a másik félnek is lehetősége legyen arra, hogy dönteni tudjon, ez kell-e neki, tud-e az én erőmmel és temperamentumommal mit kezdeni. És egyáltalán képes-e arra, hogy a változatosságot, ami az életem része, megadja nekem.

Nyilván én is hajlandó vagyok a kompromisszumokra. Ha az illető nem szeret filozofálgatni, boncolgatni az élet nagy kérdéseit, akkor nem fogom ezzel zaklatni. Ha nem szereti a zöldséget köretként, akkor nem fogok azt adni neki. Ha nem szereti a zenét, amit én, akkor nem fogom arra kényszeríteni, hogy velem hallgassa őket. Ha túl soknak talál, a szenvedélyemet kiélem az írásban. Ha a fantáziám frusztrálja, nem fogom az arcába vágni.
Nem kell, hogy mindenben hasonlítsunk, mert az unalmas lenne. Nem kell, hogy tökéletes legyen, nem kell, hogy minden rendben legyen, mert akkor nem tudnánk együtt fejlődni.

Jókai Anna szavai még mindig itt ordítanak a fejemben. "Ha az író a repülő, a párja a repülőtér kell, hogy legyen." Szabadon akarok szárnyalni. Rablánc, arany kalitka, megszokott sémák, unalmas közhelyek nélkül. Nem vagyok olyan, mint az átlag. Mindig is kilógtam a sorból. De a nagy átlag csak azt veszi észre, ami a felszínen van. És nincs bennük elég kurázsi, hogy a felszín alá vágyjanak. Félnek, hogy megfulladnak. Félnek, hogy nem tudják felvenni a versenyt a legbelső énemmel. Ami ugyanúgy képes rombolni, mint ahogy építeni. Félnek, hogy nem tudnak mit kezdeni velem, hogy legyőzöm őket. Nehéz velem. Tudom. De az, aki elég bátor ahhoz, hogy elfogadja mindazt a szeretet, amit adni tudok, az nyer a legtöbbet. 

Szeretném végre megtapasztalni a nőiséget egy férfi mellett. Egy olyan férfi mellett, aki elég felnőtt ahhoz, hogy az értékeim kelljen neki, nem pedig az, hogy elérhetetlen vagyok. Lehet, hogy erre vágyni már nagy hiba ebben a világban. De én nem vagyok hajlandó feladni! Akkor sem, ha emiatt tényleg egyedül fogok meghalni egy hegyi kunyhóban... sok macskával... íróként... álmokkal a fejemben.

Nem fogok játszmázni. Akkor sem, ha ez okozza majd a vesztemet! Ha ez foszt majd meg attól, hogy átéljem a mindent elsöprő nagy szerelmet...

Ölellek

2016. január 23., szombat

"Mi lesz, ha nem kellek?"

Mester,

Szerintem én alkalmatlan vagyok a párkapcsolatra. Itt vagyok, 31 évesen, egy tök idegen országban, idegen emberek között, egy szál magamban, mégis ezer szállal az otthonomhoz, a családomhoz láncolva (olyan lánccal, aminek a létezéséről csak azóta tudok, hogy itt vagyok). Jól vagyok egyedül, nem fáraszt vagy nyomaszt a magány, nem érzem magam áldozatnak, szeretem, tisztelem magam és mindenki felé szeretettel fordulok. Azt hittem, már rég túl vagyok ezen a "mi lesz, ha nem kellek" parán. ÉS NEM! Bassza meg!

Az, hogy két éve nincs senkim remek volt arra, hogy a szőnyeg alá söpörjem minden ezzel kapcsolatos félelmemet. Mert én egy nagyon klassz csaj vagyok, elérhetetlen álomnő, férfiak vágya... egészen addig, amíg el nem kezdek én is érdeklődni. Akkor előlép a háttérből az a kicsi lány, aki végig ott gubbasztott a sarokban és ezer életből hozott minden frusztrációját, félelmét a vállamra pakolja. Én pedig cseszhetem az egészet.

Tudod. Azt hittem, nincs annál rosszabb, ha magának hazudik az ember. De van. Ha mindezt úgy teszi, hogy annak nincs is tudatában. Mondogathatom magamnak újra és újra, hogy szinglinek lenni a legszuperebb dolog, ilyen ócska frázisokat ismételgetve, hogy "jó, hogy nem kell alkalmazkodnom", "jó, hogy nem kell aggódnom", "tök jó, hogy nem kell megfelelnem a másik elvárásainak" és elbújni a saját magam által emelt fal mögé, ami elzár a külvilágtól. Gondolatban elképzelni az ideális férfit, aki majd jön és magához ránt és lecsókol minden félelmet az arcomról. Minden tökéletes lesz majd és tudni fogom és többé nem félek, mert már tudom, hogy akkor is megy az életem tovább, ha épp nincs senkim.

A félelem a "nem kellek"-től azonban rág belülről. És valami csoda folytán, valamikor a karácsonyi és szilveszteri elérzékenyüléseim alatt kiszabadult.

Képtelen vagyok a kapcsolatra. Talán el kellene fogadnom, hogy ez nekem egyszerűen nem megy. Én nem akarom megkockáztatni a szerelemet úgy, hogy nem kapok viszonzást. Nem akarom látni a férfiakat, nem akarom őket érezni, nem akarom, hogy általuk a saját félelmeim is teret nyerjenek.
Egyedül jobb. Biztonságosabb. És kapja be mindenki. Maradok a fantázia világomnál, amiben minden olyan egyszerű, hogy az már unalmasan siralmas.

Miért van az, hogy minden téren magabiztos vagyok, kivéve, ha érzelmekről van szó. Nem tudok örülni a vágyódásnak, amit a másik iránt érzek. Képtelen vagyok hinni a belső hangnak, hogy legyen bármi is a vége a jelen mindig csodás. Engem egyáltalán nem tölt fel energiával a kezdeti izgalmak öröme, az út a beteljesedésig, vagy pusztán az, hogy a másikra gondolok. Nekem ez nem megy.
Talán ez 2016 megoldandó feladata számomra. És örülnöm kellene, hogy az Univerzum a felszínre hozta ezt a belső félelmet, de most épp gyűlölködöm. Nagyon félek. Félek remélni és hinni és elképzelni és várni. Nem akarok sérülni és nem akarok mást sem bántani.

Talán el kellene fogadnom, hogy vénlányként halok meg. Sok macskával. Egy hegyi kis kunyhóban. Íróként. Álmokkal a fejemben...

Jól leszek. Nem aggódom. Csak most haragszom erre a tapasztalásra, erre a felismerésre.

Ölellek

2016. január 20., szerda

Deli girl

Mester,

Esik a hó! Annyira vágytam rá, hogy idén télen essen a hó, ahogy minden évben. És már le is mondtam róla. Komolyan. Úgy voltam vele, hogy nem is baj, ha nem esik, elég, ha az ablakomból látom a hegyek hófödte csúcsait. És tessék! Napok óta szakad. És gyönyörű.

Pitlochry pont olyan, mint a mesében. Skócia közepén, hegyek által körülölelt völgy mélyén, sebesen zúgó patakokkal felszabdalt, csendes kisváros. Az ablakom a hegyekre néz, melyeknek a csúcsát egész télen hó fedi. Az emberek barátságosak, végtelenül kedvesek, és befogadóak. A lakosság több, mint fele a környéken dolgozó munkavállaló, a másik fele pedig az idősödő lakosság. A lakás, amiben lakom csak ideiglenes, március végéig szól a szerződésem, azután keresnem kell valami mást. Hallottam, hogy a munkahelyemen felszabadul egy staff szállás, írtam is rögtön egy kérvényt, hogy ha lehet, akkor beköltöznék, de ma sajnos kaptam egy levelet, mely szerint az összes szoba le van foglalva. Nem aggódom, van még két hónapom, nyilván máshogy kell lennie (ugyanis azt is megtudtam, hogy az elmúlt 1 hónapban 6 ember költözött a staff szállásra... ha pont akkor telik be a létszám, amikor én jövök, akkor nyilván nem ott kell lennem).

És a lényeg...
Deli lány lettem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy én majd egyszer embereket fogok kiszolgálni egy nívós élelmiszer boltban. Én, aki sosem akart bankfiókba menni dolgozni, mert annyira félt az ügyfelektől. És most mégis. Mindezt Skóciában. Ahol még az akcentus is más. Képzeld, remekül megállom a helyem. Még kasszát is kezelek. Bár erre mindenki képes, aki használni tud egy önkiszolgáló kasszát. Sajnos ennek a munkának árnyoldala is van. Egész nap hidegben ácsorgok, mert ugye a Food Hall az alapból hideg a sok hűtő miatt. Vacogok, jéghideg a lábam, a kezem pedig kezd kirepedezni a hidegtől. De ez legyen a legkevesebb.
Nem is az a lényeg, hogy maga a munka milyen, hanem az, hogy hogy érzem magam. A munkatársaim végtelenül kedvesek, a managerem a világ egyik legaranyosabb embere. Mindannyian segítőkészek és türelmesek, még egy magyar lány is van köztünk. Első naptól kezdve megbecsülve érzem magam itt, nincs az az érzés, hogy nem kellek vagy a félelem, hogy mikor rúgnak ki. Nincs az embereken nyomás, amit aztán letolnának rám, nem kell megváltoznom azért, hogy megfeleljek. Jó persze, azért itt is vannak furcsa dolgok és arra nagyon hamar rájöttem, hogy a management között nem túl jó az összhang, nem is nagyon kommunikálnak egymással és kb azért robog a hely, mert a staff megállja a helyét. Vannak furcsa emberek is, de hála isten, ők nem kerülnek a látóterembe. Jól érzem magam. Szeretnék olyan sokáig maradni, amíg csak lehet.

A lelkem mostanában háborog. Ébredezik. Érezni akar, amit az egóm nem akar engedni.

Most ismét egy lejtő jön... szerencsére jól felkészültem. Hoztam magammal siklóernyőt. Repülni fogok...

Ölellek

2016. január 11., hétfő

Amikor az Univerzum közbelép

Mester,


Megtörtént a megtörténhetetlen. Ami velem még sosem.

Van ez a Hotel, ahova jártam besegíteni, takarítani. Nos, legutóbb, amikor ott voltam, közölték velem, hogy nem kell többet mennem. Kifizettek mindent, ideadtak néhány fontos dokumentumot, és elküldtek.

Írtam neked, hogy kezdettől fogva furcsa érzésem volt ezzel a hellyel kapcsolatban, mintha nem illettem volna bele a közegbe. Valahogy mindig azt éreztem, hogy kilógok, hogy nem kellek, mert nem vagyok "ötcsillag". Voltak fenntartásaim és mindig szorongással telt az ott töltött idő. Nem azzal a klasszikus értelemben vett szorongással, hanem azzal, hogy vártam, mehessek haza, mert annyira rossz volt azt érezni, hogy nem vagyok szívesen látott személy ott. Kezdetben azt hittem, hogy csak én generálom ezt az érzést, mert olyan nagyon akartam ott dolgozni, hogy attól féltem, el fogom veszíteni. Mert ez mégis csak egy kastély és gyönyörű és fantasztikus és skót.

Jók a megérzéseim. Nem félelem lett úrrá rajtam soha, hanem körüllengte ezt az egész helyet valami furcsaság, az érzés, hogy "ez nem az a hely, ahol lennem kell". A vészcsengő a fejemben, ami néha csak úgy rezeg és csilingel, máskor egyenes ordít, ha valami nem jó nekem. Sosem tdtam megmagyarázni, miért nem volt ott nekem jó, csak volt ez az érzés, hogy "valami miatt nem". És egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy miért érzem ezt, amikor minden olyan klassz és szuper és meseszép. Arra fogtam, hogy nem tartom magam elég jónak, hogy egy ötcsillagos szállodában dolgozzak. Pedig hidd el, ott aztán nem kellett sokat dolgozni, mert nem volt mit.

Ez volt a másik rossz érzés. Tudod, amikor bemész a munkahelyedre, nincs annál rosszabb, amikor a főnök azon sakkozik, hogy milyen munkát adjon neked. Mert nincs vendég. Senki nem foglalt asztalt vacsorára, csak az a heti pár afternoon tea foglalása volt a helynek. Egyébként semmi. Nem is értettem, miért hívtak be engem, amikor ott volt a Másik lány, a housekeeperük. Másik lány persze angol, állandóan csacsogott és nevetgélt a főnökkel, aki mindig engem küldött mosogatni, vagy porszívózni, csak, hogy ne kelljen velem beszélgetnie. És ez olyan furcsa volt. Elküldtek mindenhonnan, csak ne legyek láb alatt.

És a lényeg. Elküldtek ugye Edinburghbe és Aberdeenbe is. Volt egy olyan kis kellemesen bizsergető, mégis rémisztő gondolatom, hogy talán hosszú távra terveznek velem, ezért. Edinburghben a munka abból állt, hogy az ottani manager 30 percben megmutatta, hogy mit, hogy kell és ott hagyott. Ezt követően felém se bagózott, hagyott a többiekkel együtt dolgozni. Aberdeenben pedig olyan sok volt a munka, hogy 3 nap alatt 30 órát dolgoztam. Azután is, hogy a helyi staff befejezte. De mégsem kellettem nekik hosszú távra.

Nem mondom, hogy most szuperül vagyok, mert nem vagyok. Nem jó érzés a tudat, hogy valahova nem kellek. Annak ellenére, hogy tényleg mindent megtettem. Mert tényleg nagyon odatettem magam, feladtam magam, megerőszakoltam magam, hogy másmilyen legyek, hogy nekik megfeleljek. És azt hiszem, ez itt a kulcs. Mert én már régen több vagyok annál, mint, hogy másmilyenné váljak, csak azért, hogy befogadjanak valahova. Ha úgy nem kellek, ahogy vagyok, akkor jobb is, ha még az elején elválnak az útjaink. Ezért nincs is bennem harag. Vagy düh. Mert nincs. Áldozatnak sem érzem magam, mert tudom, hogy úgy is megoldom ezt is és úgy jövök ki ebből, ahogy kell. Úgy fog minden alakulni, ahogy kell.

De akkor is szar. Nem akarom még elveszíteni Skóciát, de félek. Félek attól, hogy nem találok majd munkát és haza kell mennem még mielőtt megéltem volna ezt az álmot. Nem akarom, hogy ez az érzés átalakuljon bennem egy rosszabbá, hogy hibát követtem el, amikor a biztosat feladva a bizonytalanért ott hagytam mindent Winchesterben. Így is ostoroztam magam, hogy a legnehezebb időszakban hagytam ott a CareHomeot. Önző módon.

Rövid távú terveim vannak. Adok magamnak 2 hetet itt. Pályázgatok, aztán meglátjuk.  Ha nem lesz semmi, akkor hazautazom kicsit a családhoz, barátokhoz. Aztán nem tudom. Azon túl még nem akarok tervezni.

Ölellek