Sokszor azt érzem, hogy az írás
fegyver. Ez mostanában jött elő. Új dolog. Vagy már eddig is jelen
volt, csak nem tudatosan. Azt érzem, hogy az álomvilágomban érzem jól
magam. És semmi nem elég és semmi nem jó, mert mindent ahhoz igazítok.
Mert a szereplőim tökéletesek. A helyszínek csodálatosak. Még maga a
negatív történés is kerek, ahogy a tökéletlen vagy a gonosz szereplők
is szerethetőek. Egyre inkább észreveszem magamon, hogy kritikusan szemlélem a
környezetemet, miközben arra gondolok, de jó lenne az egyik regényemben
élni. Talán azért, mert miközben írok, tudom, mi lesz a vége. Hisz én
magam vagyok a Sors, az Univerzum, minden egyes történetemben. A
kontroll az én kezemben van. És néha azt érzem, megőrülök. Talán ezért
bolond kicsit minden költő, író, festő...
Egyébként jól
vagyok. Már tudok aludni. De még nincs vége a tisztulásnak, mert újabban
emésztési gondjaim vannak és megint előjött az a csalánkiütés, ami
tavaly kínzott. Van még hátra megoldandó feladat.
De most
csak az írásnak élek. Valahogy azt érzem, most vagyok kész. Arra, hogy
tényleg odategyem magam és vállaljam a felelősséget azért, mert író
akarok lenni. Mert azért az nagy felelősség, hogy a gondolataidat és
magadat és lényed minden egyes apró részét kiteszed a nagyközönség elé.
Most jött el az idő. Félek, igen. A kudarctól. De már fel tudom dolgozni
a félelmet, hisz egész éltemben féltem, volt időm megbarátkozni a
gondolattal. Még a végén kiderül, hogy hasznos volt.
Képzeld
a múltkor meditálás közben eszembe jutott egy gyerekkori emlék. Óvodás
voltam, nagy csoportos, 6-7 év körüli. Az óvodában, a mi termünkben volt
egy lépcső, ami egy klassz kis tetőtéri vetítő szobába vezetett, ott
néztünk meséket. És tilos volt felmászni a lépcsőn engedély nélkül.
Mivel anyukám dadus volt ott, ezért sokszor előfordult, hogy bent
maradtam vele későig az oviban. Egy ilyen alkalommal, amikor egyedül
voltam a teremben, felmásztam a lépcső legtetejére. Még arra is
emlékszem, milyen ruha volt rajtam és hogy volt összefogva a hajam.
Ahogy ott ültem, arra gondoltam, hogy "Miért vagyok gyerek?" De a
legfurcsább az volt, hogy a kérdést így tettem fel magamban: "Miért
vagyok MEGINT gyerek?" Ez a kérdés ugrott be. Valahogy eszembe jutott,
hogy ott ülve ezt kérdeztem magamtól. Aztán anyától is megkérdeztem,
miközben sétáltunk haza, de csak arra emlékszem, hogy mosolygott rám,
arra, hogy mit válaszolt, már nem. Furcsa... Ez is néha... néha olyan
érzésem van, mintha valójában nem is itt vagyok, hanem csak kivetülése
vagyok valaminek. Ez is már gyerekkorom óta. Mindig féltem, hogy meg
fogok egyszer őrülni. Tényleg csak egy hajszál választ el az őrülettől. De persze nem fogok... mert erre az életre mást választottam
magamnak.
Ölellek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése