Az elalvás előtti utolsó

Én közben olyannyira belemerültem a romantikus jutyub videók nézésébe és a még annál is romantikusabb dalok hallgatásába, hogy teljesen belecsavarodtam a körülötte keringő gondolataim hálójába... Innen nagyon nehéz és fájdalmas lesz visszakecmeregni a normalisba. Pedig muszáj, mert tudom, hogy ebből megint szívhasadás lesz...

Ezerszer túléltem már, most is túl fogom.

Az én szívem törhetetlen.

Az én szívem már képtelen darabokra szakadni...

Tapasztalások

Nyaralni voltam otthon két hétig. Nyolc hónap után először éreztem az olyan nagyon megszokott magyar energiákat. Az elmúlt nyolc hónapban abból álltak a gondolataim, hogy hol haza akartam költözni végleg, hol pedig itt maradni az én imádott Skóciámban. Nos… ez a két hét pont arra volt jó, hogy összezavarjon. Alaposan felkavarta körülöttem a meleg, poshadt állóvizet.

Búcsúzás végleg

Egy barátom a múltból pár héttel ezelőtt elhunyt. Sokkolt a hír, amikor megtudtam. Elmentem a búcsúztatójára, ahol lúdbőrzött a testem minden egyes négyzetcentimétere, amikor a lelkész az elengedésről mesélt. Hogy mennyire nehéz elengednünk a számunkra kedves embereket, mert attól rettegünk, hogy vajon látjuk-e még őket. Arra gondoltam, milyen önző az ember. Mert ha el kell engednie valakit, akkor is csak magára gondol. Arra, hogy mi lesz vele, ha a másik már nem lesz mellette. Az egó retteg ettől. A szív bátran elenged, mert szeret. A lélek pedig tudja, hogy akivel kell, azzal újra találkozik.

Szörnyű volt szembesülni azzal, ahogy kettétört egy család. Szerettem volna átvenni keveset a fájdalmukból, és meg kellett erőszakolnom magam, hogy hagyjam meg nekik ezt a tapasztalást. Mert ez nem az én kabátom. Más fájdalmát nem fájhatom.

Ráébredtem arra, hogy az élet véges. Bármikor véget érhet. Teljesen maga alá gyűrt a tudat, hogy én távol vagyok a szeretteimtől. Ha bárkivel bármi történne… de ne is gondoljunk inkább erre, mert azzal megint csak magam mellé engedném a félelmet.

Amikor kísért a múlt

Az exeim elkezdtek visszacsöpögni az életembe. Nem tudom, mikor kezdődött, de mind jön sorban és kéri a bocsánatot és mondja el, hogy milyen fontos voltam. Furcsa érzés. Mert eddig szépen a „nekik sem voltam elég jó” érzés álarca mögé bújva sajnáltattam magam, amikor valakinek épp nem kellettem. Most pedig, hogy kiderült, mégis jó voltam és bánják a dolgot, már nem tudom mire fogni, ha valakinek mégsem kellek. Rádöbbentem, hogy sokkal inkább arról van szó, hogy túl sok vagyok, mint túl kevés, és egyszerűen nem voltak elég erősek ahhoz, hogy kezelni tudjanak.

Nyilván nem sikerült elengednem a régi sérelmeket és bizonyos személyeket. Az Univerzum pedig lehetőséget adott, hogy ezeket szépen lezárjam. Ami a múltban történt, annak ott kell maradnia. Nem szabad, hogy azok a tapasztalások határozzák meg a jelenemet, nyomják rá bélyegüket a jövőmre. Nem haragszom már egyikükre sem. Szeretettel gondolok rájuk, és végre van bátorságom szélnek ereszteni őket.

Amikor visszahúz a múlt

Jól emlékszem, milyen voltam évekkel ezelőtt. Amikor nem múlhatott el buli úgy, hogy legalább egy fiú meg ne csókolt volna. Rosszabb voltam, mint egy férfi. Vadásztam, kacérkodtam, tálcán kínáltam magam, csak azért, hogy egy kósza pillanatra azt higgyem, mindenki azonnal belém szeret majd. Kerestem a tökéletes csókot. Pont a legrosszabb helyen, részeg fiatalokkal teli szórakozóhely táncparkettjének kellős közepén. Megtaláltam-e? Volt olyan alkalom.

Jó ideje nem vagyok már ilyen. Egy buli már nem arról szól számomra, hogy pasikat szedjek fel pusztán egy csók erejéig. Mégis az a közeg, amibe visszacsöppentem, egy szempillantás alatt beszippantott és ismét az a szárnyait bontogató, vágytól lángoló, tapasztalatot kereső tini voltam, aki egykor meg akart hódítani minden egyes férfiszívet.
Mert ezt csináltam, igen! És mi maradt meg ezekből az estékből? Másnap a megbánás. Később pedig a felismerés, hogy még mindig ott pislákol bennem annak a lánynak a tüze, aki felnőttként már tele van blokkokkal, elfojtással és minden adandó alkalommal tárt karokkal fogadja a félelmet.

Nem csak ez rántott vissza. A „nem kellek” is. Mert bizony csúnyán vissza lettem utasítva. Mert bizony most csúnyán nem kellek. És ahelyett, hogy büszkén felszegett fejjel és mosolyogva tovább álltam volna, hagytam, hogy újra és újra megtapossanak. Csak azért, mert nem voltam hajlandó elfogadni, hogy annak az illetőnek nem kellek. Az ostoba kifogásai, bunkó stílusa, és az irányomba teljesen bezárt szíve ellenére is, még akkor is, ha tudtam, hogy abszolút nem ő az, akit keresek. Nem ő az, aki meg tudja adni nekem azt, amire vágyom. De ugye… mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb. Annál jobban kell, minél jobban elutasít. Igen kedveseim, még harmincon túl is képes az ember belefutni ebbe és józan ész helyett esztelenül cselekedni.

Ő pont olyan, mint azok, akikkel eddig összehozott a Sors. Pont olyan, akiket eddig is vonzottam. Lelkileg éretlen, sérült, a nőkben csalódott, a szingliséget pártoló férfi. Meg akartam menteni. Most már tudom. Meg akartam mutatni neki, hogy nem minden nő egyforma. De hogy is mutathattam volna meg neki, amikor arra sem figyeltem, hogy mi van a lelkében. Csak arra figyeltem, hogyan kaphatom meg őt. És ebben a lázas akarásban pont az veszett el, aki a legfontosabb volt. Ő maga és a valódi énje. 

Hálás vagyok neki, mert rávilágított arra, hogy még mindig ugyanazt vonzom, hiába fogalmazódott meg bennem, hogy mire vágyom. Nem akarok egy mindenkiben csalódott, sérült férfit, akit úgy kell meghódítani. Azt szeretném, hogy végre engem akarjon meghódítani egy olyan férfi, aki elég erős ahhoz, hogy férfi legyen mellettem. De az, hogy egy ilyet találjak, még messze van. Mert azt vonzzuk, ami belül van. Amíg én magam is lelkileg sérült és csalódott vagyok, addig miért is panaszkodom, hogy csak ilyen halak akadnak a horgomra. Azt hittem, már rég magasabb szinten vagyok, pedig kurvára nem. Sokat kell még dolgoznom magamon, mert tudom, hogy az a személy, akit már réges rég megálmodtam magamnak, közel van. Csak arra vár, hogy készen álljak.

Menni vagy maradni

Annyiszor elmondtam már, hogy nem azért jöttem ki külföldre, mert rákényszerültem. Egy álmot követtem. Épp élem az álmomat, mégis volt valami, ami húzott egyre vissza Magyarországra. Itt voltam a drága Skóciámba és nem értettem, mi a jó büdös fenének akarok hazamenni. A honvágy miatt. A család és a barátok hiánya miatt, akik tudom, hogy akkor is az életem része maradnak, ha hetekig feléjük se bagózom.

Tudod, mire jöttem rá? Az egóm akar visszamenni a megszokottba. A szívem akar itt maradni. Az egóm nem akarja megtanulni rendesen a nyelvet és keresi a kifogásokat és fél mindentől, ami körülötte van. A szívem pedig hagyja ezt. Mert az én szívem már csak ilyen. Pedig otthon végig szorongtam. Előjöttek az idióta félelmeim a pénzzel, a munkahelyem elvesztésével kapcsolatban. Végig zsibbadtam és azt éreztem, satuval nyomják össze a fejemet. Ez az érzés nem múlt el egy percre sem. Csak akkor, amikor ismét skót földre léptem. Kitisztult a fejem, mintha lekerült volna a kő a mellkasomról, mintha elengedte volna a kéz a fejemet, ami otthon össze akarta roppantani.

Itt vagyok önmagam. És ez a félelmetes. Itt nem a falusi vagány csaj vagyok, aki a diszkó mosdójában verekszik. Nem a jó barátnő, aki minden szituációban hülyét csinál magából, csak azért, hogy rá figyeljenek. Nem a jégkirálynő, akihez csak azért nem mennek oda, mert annyira be van zárva, hogy szó szerint láthatatlan. Nem a bizonytalan, a másoknak tetszeni akaró, a magát mindenkinek alárendelő kislány. Hanem az a nő, akinek a szíve nyitott, aki szeret emlékezni és bátran várja a jövőt. Itt az vagyok, aki szembe mer nézni az akadályokkal, aki jól érzi magát akkor is, ha egyedül van. Itt az vagyok, aki valamikor régen voltam, még mielőtt darabokra törtek volna a tapasztalások, amit az utam során szereztem.

Az unokahúgom azt mondja, ne költözzek vissza, maradjak itt. Az unokahúgom két éves, maximálisan össze van kötve a forrással. Pont azt mondja, ami a szívemben van. A szívemmel érzem, hogy pont ott vagyok, ahol lennem kell. Meg kell nyugodnom, nem kapkodni és hagyni, hogy minden áramoljon, aminek még kell. 

Hagyom.

Ahogy eddig is mindent.

Megélem ezt az álmot, Skóciát, amit furcsa mód ugyanúgy az otthonomnak érzek, mint kis hazánkat. És bár szörnyű a honvágy, de legalább tudom, hogy vannak gyökereim. És tudom, hogy a gyökereim sziklaszilárdan bele vannak ragadva a talajba. Nincs az a szél, ami az én életem fáját ki tudná dönteni. Az ágak pedig nőnek feljebb, egyre feljebb és a világ így kitárul előttem. 

Én pedig hagyom.

A szívem súgja, hogy ezt kell tennem.