Engedd meg, hogy elmeséljek neked egy történetet egy örök álmodozó kislányról.
Valamikor 15 évvel ezelőtt ennek a lánynak álma az volt, hogy eljusson az óceán túlpartjára, New Yorkba, mert szentül hitte, hogy valami csoda vár ott rá. Minden adott volt az utazáshoz... nagymama unokatestvére, aki évek óta ott élt, pénz, akarás, öröm és hit... Napló oldalakat írt tele az álmáról, hogy ő egyszer igenis rálép az amerikai kontinens északi oldalának betonnal bevont fövenyére...
Aztán az utazásból nem lett semmi. Talán a szülői féltés, talán a pénz miatt, vagy azért, mert a nagymama unokatestvére nemet mondott...
Azért, mert még nem volt itt az ideje...
Eltelt 15 év év... S a kicsi lány most útra kel. Átrepül az óceán túlpartjára, hogy még egy álmot kihúzzon a bakancslistájáról.
Ha erősen hiszel benne, akkor megkapod, amire vágysz, Lehet, hogy nem pont akkor, amikor szeretnéd, hanem akkor, amikor annak meg kell történnie. New York-i álmom már rég a feledés homályába veszett, maga alá temette a szorongás és a repüléstől való félelem mocsara. De az éltben semmi sem véletlen. Ahogy az emberi kapcsolatok sem. És ha van egy őrült barátnőd, akinek minden vágya New Yorkba menni, aki éveken át noszogat, akkor előbb vagy utóbb feléled benned az a gyermek, aki egykor olyan nagyon a messzibe vágyott. Pont ez történt most velem. Csupán néhány óra választ el attól, hogy megtapasztaljam életem legnagyobb kalandját. Azt hagyjuk, hogy elmentem kocsmázni és berúgtam, hogy a bőröndöm félig van bepakolva, és azt, hogy mennyire rettegek a hosszú úttól.... Izgatottságomat tehát egy cseppnyi félelem tarkítja.
De bassza meg! Akkor is megyek. Mert mennem kell. Mert meg kell élnem. Mert le kell győznöm a félelmeimet, le kell vetnem a béklyóimat és meg kell tapasztalnom a csodát. Ahhoz, hogy azzá váljak, aki valójában vagyok, ez kell. El kell repülnöm New Yorkba!
Rettegek, de nagyon várom. És nem érdekel, mi lesz, bennem van az öröm, a büszkeség és az elégedettség, hogy egykor mertem nagyot álmodni, mely élmot a félelmeim ellenére most meg merem valósítani.
Ölellek
2016. június 13., hétfő
2016. június 1., szerda
Vándormadár
Költözöm...
Megint...
3,5 hónap után. Már megtanulhattam volna, hogy ne tervezzek semmit előre, mert szó szerint kikönyörögtem, hogy itt lakhassak, csak azért, hogy spórolni tudjak, hogy minél hamarabb haza költözhessek. Elképzeltem, hogy majd 2 évet kihúzok itt, aztán hazamegyek... Nos... eddig bírtam.
Olyannyira elhatalmasodott rajtam a szorongás és a pánik. Azért, mert be vagyok ide zárva a semmi közepére, ahol szinte minden olyan dolog hiányzik, ami a kényelmemhez és a biztonságomhoz kell.
Nem akartam elmenni innen. Tényleg. De valami, valamikor, valahogy, valami miatt megváltozott. Ekkor született meg a döntés, és jött is a lehetőség, amivel azonnal éltem.
Mert megint mélypontra kerültem. A gödör legaljára. Ahonnan már nem volt lejjebb. Történt ugyanis, hogy a dátumokat ellenőriztem és az egyik kis üvegen azt olvastam, hogy 2020. A leges legelső gondolatom az volt, hogy "oh, én ekkor már rég Magyarországon fogok élni". Aztán valahogy a semmiből jött a következő gondolat, hogy "ha még akkor élni fogok". A két érzés két különböző helyről jött, az első a szívemből, a másik meg a fejemből. Ez utóbbi gondolat volt a mocskos sáros lubickolás az áldozatszerepben, a koromsötét, csúszó-mászóktól hemzsegő gödör alján.
Itt már nem éreztem pánikot. Semmit sem, csak a végtelen szomorúságot és elkeseredettséget. Hogy már megint ennyire torz és negatív a jövőképem. És ezen a ponton, mintha mindenbe beletörődtem volna. Csináltam tovább a munkát, mint valami robot (hozzá kell tennem, előző nap sikerült semmit sem aludnom, teljesen kimerült voltam, zavarodott és fizikailag is gyenge), és azon gondolkodtam, hogy itt hagyok mindent és haza költözöm. Aztán este történt valami.
Barbecue-ra voltam hivatalos. Annak ellenére, hogy fáradt voltam, elmentem. Képzelj egy pici skót falut vadregényes környezetben, hegyekkel és dombokkal körülvett völgyben. Benne képzelj egy kis házat, szép zöld füves, virágos kerttel, fűzfával a közepén. Tegyél ide egy-két skótot, magyart, románt és lengyelt, két kismamát és két kutyát, nevetést, meghitt beszélgetést és csupa pozitív energiát. Belecsöppentem ebbe a keverékbe, és olyan mérhetetlen nyugalom szállt meg ezek között az emberek között, amit már régen éreztem. És ez az érzés egy szempillantás alatt kirántott a gödörből. Másznom sem kellett, csak hagytam, hogy felkapjon magával az energia és vigyen a fény felé. Másnap reggel úgy keltem fel, mint akit kicseréltek. Tele csupa pozitív gondolattal. Azóta várom a New York-i utat is. Nem tölt el félelemmel a tudat, hogy repülőre kell ülnöm. Hétfőn volt egy érdekes gondolatom. Épp a nuts-okat cserélgettem és ilyenkor cikáznak a gondolataim jobbra-balra. És mintha valaki állt volna a hátam mögött és a fülembe súgta volna, hogy "minden rendben lesz a New Yorki-i úttal". De tényleg olyan volt, mintha nem az én fejemben lett volna ez a gondolat, hanem valaki mondta volna nekem. Mosolyogtam és megköszöntem. Azóta tudom, hogy minden rendben lesz. És nagyon várom.
Tudod... arra jöttem rá, hogy sokkal rosszabb ragaszkodni a félelemhez, mint önmagában átélni a félelem érzését. Nekem nem csak az nehéz, hogy elfogadjam a szorongást és a sok negatív gondolatot, hanem az is, elengedjem ezt. Mert megszoktam. Megszoktam, hogy félek a betegségektől, a furcsa testi tünetektől, ha kés van a kezemben, autóban, ha valami őrült vezet, a metrón, a repülőn, a lépcsőn! stb. És amikor arra gondolok, hogy leküzdjem a szorongást, akkor mindig ott van az érzés, hogy "de akkor az életem majd milyen lesz? ha majd nem lesz, amitől félhetnék... ha majd nem lesz félelem."
Tudom, hogy nem kellene küzdenem a szorongás, a pánikrohamok ellen. Mert az van. Egyszerűbb, ha csak kimondom magamban, hogy "ez csak egy pánikroham, nincs szívrohamom, nincs agyvérzésem, nem zsibbadok, nem fáj, nem vérzik, nem fogok most meghalni" Akkor elmúlik. Ha pedig azért küzdök, hogy minél hamarabb elmulasszam, akkor, annál jobban kínoz. Csak nem mindig vagyok elég éber. Olyankor nem sikerül időben tudatosítani, hogy most éppen mi történik.
Néha azt érzem, az agyam a saját ellenségem. Mintha a sok kreatív gondolatért cserébe ilyen fizetséget kérne. Vagy olyan, mint egy gonosz manó, aki hangosan röhög a markába, amikor én épp a félelemmel viaskodom.
A múltkor elmentem egyedül sétálni. 14 mérföldet tettem meg összesen, 7-et oda, 7-et vissza. Felmentem a hegyre a kijelölt úton, majd átvágtam egy erdőn, elértem egy kapuhoz, amin átmentem, aztán megpillantottam a folyót. Naná, hogy letértem az útról és a folyómedren keresztül folytattam az utamat, amíg egy dimbes-dombos mezőre nem értem, amin ott árválkodott egy roskadozó kő házikó. Teljesen egyedül voltam az ezerarcú skót vidéken. Láttam egy őzikét, felbuktam, megcsúsztam, elestem, kétszer majdnem beleestem a folyóba, megcsípett a csalán, feltörte a lábamat a cipő, kipirosodott az arcom, tele ment a bakancsom valami száraz szúrós növénnyel, és imádtam. Féltem. Az erdőben, ha benéztem a fák közé csak a feketeséget láttam. A szél hullámokban támadt fel és amikor meglengette a fák törzseit azok úgy recsegtek-ropogtak, mintha horrorfilmhez forgatnánk jelenetet. Kutyaugatást is hallottam. Az öt évvel ezelőtti énem ennél a pontnál biztosan visszafordult volna, de én csak azért sem. És az a házikó. Egy elhagyatott pásztorház, de én már meséket kreáltam a szerencsétlenül járt skót családról, akiket a föld miatt galád módon meggyilkoltak, és a boszorkányról, akire rágyújtották a házat, de a lelke még most is ott kísért.
Persze másnap azért megfordult a fejemben, hogy mi lett volna, ha történik velem valami és egyedül vagyok. Vagy ha arra tévednek idegenek és megtámadnak. Vagy ha valami állat kerget meg. De! Persze, hogy nem történt semmi, nem is történt volna.
Van abban valami csodálatos és egyben félelmetes is, ha egyedül csatangolsz a természetben. Ha figyeled a hangokat, a zajokat. Ha kinyitod a szemedet. Ha kizársz minden gondolatot a fejedből és csak arra koncentrálsz, ami körülötted történik. Mert ilyenkor meglátod a csodákat. A csillogó köveket a folyó mederben. A legapróbb virágot a száraz gaz között. A különleges színű mohát a faágakon. A szív alakú felhőket. Érzed a szél illatát, hallod a madarakat. Meghallod, ahogy a fák énekelnek a szélben, hogy a napsugarak köszöntenek. És akkor rájössz, hogy egy vagy a természettel. Ugyanaz vagy. Ő az, aki éltet. Akinek az életedet, az otthonodat köszönheted. Amiért hálásnak kell lenned. Akkor is, ha a természet nem vár el ezért cserébe hálát.
Engem befogadott Skócia. Éreztem minden egyes rezdülésben, a szívem együtt lüktetett az ő energiájával. És hagyta, hogy barangoljak, hogy felfedezzem. Megvédett. Mert bizony volt egy pillanat, amikor szó szerint azt éreztem, hogy lovasok kísérnek vissza a kapuhoz. Olyan érzés volt, mintha a levegőben szállva vágtatnának mögöttem. És olyan boldog voltam. Hogy egyedül nekivágtam, hogy megtettem, hogy nem fordultam vissza és csak hagytam, hogy megtörténjen.
Azóta tudom, hogy nekem ez kell. Vándorolnom kell. Ha sokáig kell egy helyen lennem, szorongani kezdek. A szívem visz, mert a szívem menni akar és nem akar raboskodni. A szívem szabadon akar szárnyalni. És tudod, mit mondok? Ha menni akar, hagyom. Nem azért fogok dolgozni, hogy röghöz kössem magam. Azért fogok dolgozni, hogy szabadon szárnyalhassak. Egészen addig, amíg meg nem találom azt, amit keresek. Amiről még magam sem tudom, hogy micsoda.
Ölellek
Megint...
3,5 hónap után. Már megtanulhattam volna, hogy ne tervezzek semmit előre, mert szó szerint kikönyörögtem, hogy itt lakhassak, csak azért, hogy spórolni tudjak, hogy minél hamarabb haza költözhessek. Elképzeltem, hogy majd 2 évet kihúzok itt, aztán hazamegyek... Nos... eddig bírtam.
Olyannyira elhatalmasodott rajtam a szorongás és a pánik. Azért, mert be vagyok ide zárva a semmi közepére, ahol szinte minden olyan dolog hiányzik, ami a kényelmemhez és a biztonságomhoz kell.
Nem akartam elmenni innen. Tényleg. De valami, valamikor, valahogy, valami miatt megváltozott. Ekkor született meg a döntés, és jött is a lehetőség, amivel azonnal éltem.
Mert megint mélypontra kerültem. A gödör legaljára. Ahonnan már nem volt lejjebb. Történt ugyanis, hogy a dátumokat ellenőriztem és az egyik kis üvegen azt olvastam, hogy 2020. A leges legelső gondolatom az volt, hogy "oh, én ekkor már rég Magyarországon fogok élni". Aztán valahogy a semmiből jött a következő gondolat, hogy "ha még akkor élni fogok". A két érzés két különböző helyről jött, az első a szívemből, a másik meg a fejemből. Ez utóbbi gondolat volt a mocskos sáros lubickolás az áldozatszerepben, a koromsötét, csúszó-mászóktól hemzsegő gödör alján.
Itt már nem éreztem pánikot. Semmit sem, csak a végtelen szomorúságot és elkeseredettséget. Hogy már megint ennyire torz és negatív a jövőképem. És ezen a ponton, mintha mindenbe beletörődtem volna. Csináltam tovább a munkát, mint valami robot (hozzá kell tennem, előző nap sikerült semmit sem aludnom, teljesen kimerült voltam, zavarodott és fizikailag is gyenge), és azon gondolkodtam, hogy itt hagyok mindent és haza költözöm. Aztán este történt valami.
Barbecue-ra voltam hivatalos. Annak ellenére, hogy fáradt voltam, elmentem. Képzelj egy pici skót falut vadregényes környezetben, hegyekkel és dombokkal körülvett völgyben. Benne képzelj egy kis házat, szép zöld füves, virágos kerttel, fűzfával a közepén. Tegyél ide egy-két skótot, magyart, románt és lengyelt, két kismamát és két kutyát, nevetést, meghitt beszélgetést és csupa pozitív energiát. Belecsöppentem ebbe a keverékbe, és olyan mérhetetlen nyugalom szállt meg ezek között az emberek között, amit már régen éreztem. És ez az érzés egy szempillantás alatt kirántott a gödörből. Másznom sem kellett, csak hagytam, hogy felkapjon magával az energia és vigyen a fény felé. Másnap reggel úgy keltem fel, mint akit kicseréltek. Tele csupa pozitív gondolattal. Azóta várom a New York-i utat is. Nem tölt el félelemmel a tudat, hogy repülőre kell ülnöm. Hétfőn volt egy érdekes gondolatom. Épp a nuts-okat cserélgettem és ilyenkor cikáznak a gondolataim jobbra-balra. És mintha valaki állt volna a hátam mögött és a fülembe súgta volna, hogy "minden rendben lesz a New Yorki-i úttal". De tényleg olyan volt, mintha nem az én fejemben lett volna ez a gondolat, hanem valaki mondta volna nekem. Mosolyogtam és megköszöntem. Azóta tudom, hogy minden rendben lesz. És nagyon várom.
Tudod... arra jöttem rá, hogy sokkal rosszabb ragaszkodni a félelemhez, mint önmagában átélni a félelem érzését. Nekem nem csak az nehéz, hogy elfogadjam a szorongást és a sok negatív gondolatot, hanem az is, elengedjem ezt. Mert megszoktam. Megszoktam, hogy félek a betegségektől, a furcsa testi tünetektől, ha kés van a kezemben, autóban, ha valami őrült vezet, a metrón, a repülőn, a lépcsőn! stb. És amikor arra gondolok, hogy leküzdjem a szorongást, akkor mindig ott van az érzés, hogy "de akkor az életem majd milyen lesz? ha majd nem lesz, amitől félhetnék... ha majd nem lesz félelem."
Tudom, hogy nem kellene küzdenem a szorongás, a pánikrohamok ellen. Mert az van. Egyszerűbb, ha csak kimondom magamban, hogy "ez csak egy pánikroham, nincs szívrohamom, nincs agyvérzésem, nem zsibbadok, nem fáj, nem vérzik, nem fogok most meghalni" Akkor elmúlik. Ha pedig azért küzdök, hogy minél hamarabb elmulasszam, akkor, annál jobban kínoz. Csak nem mindig vagyok elég éber. Olyankor nem sikerül időben tudatosítani, hogy most éppen mi történik.
Néha azt érzem, az agyam a saját ellenségem. Mintha a sok kreatív gondolatért cserébe ilyen fizetséget kérne. Vagy olyan, mint egy gonosz manó, aki hangosan röhög a markába, amikor én épp a félelemmel viaskodom.
A múltkor elmentem egyedül sétálni. 14 mérföldet tettem meg összesen, 7-et oda, 7-et vissza. Felmentem a hegyre a kijelölt úton, majd átvágtam egy erdőn, elértem egy kapuhoz, amin átmentem, aztán megpillantottam a folyót. Naná, hogy letértem az útról és a folyómedren keresztül folytattam az utamat, amíg egy dimbes-dombos mezőre nem értem, amin ott árválkodott egy roskadozó kő házikó. Teljesen egyedül voltam az ezerarcú skót vidéken. Láttam egy őzikét, felbuktam, megcsúsztam, elestem, kétszer majdnem beleestem a folyóba, megcsípett a csalán, feltörte a lábamat a cipő, kipirosodott az arcom, tele ment a bakancsom valami száraz szúrós növénnyel, és imádtam. Féltem. Az erdőben, ha benéztem a fák közé csak a feketeséget láttam. A szél hullámokban támadt fel és amikor meglengette a fák törzseit azok úgy recsegtek-ropogtak, mintha horrorfilmhez forgatnánk jelenetet. Kutyaugatást is hallottam. Az öt évvel ezelőtti énem ennél a pontnál biztosan visszafordult volna, de én csak azért sem. És az a házikó. Egy elhagyatott pásztorház, de én már meséket kreáltam a szerencsétlenül járt skót családról, akiket a föld miatt galád módon meggyilkoltak, és a boszorkányról, akire rágyújtották a házat, de a lelke még most is ott kísért.
Persze másnap azért megfordult a fejemben, hogy mi lett volna, ha történik velem valami és egyedül vagyok. Vagy ha arra tévednek idegenek és megtámadnak. Vagy ha valami állat kerget meg. De! Persze, hogy nem történt semmi, nem is történt volna.
Van abban valami csodálatos és egyben félelmetes is, ha egyedül csatangolsz a természetben. Ha figyeled a hangokat, a zajokat. Ha kinyitod a szemedet. Ha kizársz minden gondolatot a fejedből és csak arra koncentrálsz, ami körülötted történik. Mert ilyenkor meglátod a csodákat. A csillogó köveket a folyó mederben. A legapróbb virágot a száraz gaz között. A különleges színű mohát a faágakon. A szív alakú felhőket. Érzed a szél illatát, hallod a madarakat. Meghallod, ahogy a fák énekelnek a szélben, hogy a napsugarak köszöntenek. És akkor rájössz, hogy egy vagy a természettel. Ugyanaz vagy. Ő az, aki éltet. Akinek az életedet, az otthonodat köszönheted. Amiért hálásnak kell lenned. Akkor is, ha a természet nem vár el ezért cserébe hálát.
Engem befogadott Skócia. Éreztem minden egyes rezdülésben, a szívem együtt lüktetett az ő energiájával. És hagyta, hogy barangoljak, hogy felfedezzem. Megvédett. Mert bizony volt egy pillanat, amikor szó szerint azt éreztem, hogy lovasok kísérnek vissza a kapuhoz. Olyan érzés volt, mintha a levegőben szállva vágtatnának mögöttem. És olyan boldog voltam. Hogy egyedül nekivágtam, hogy megtettem, hogy nem fordultam vissza és csak hagytam, hogy megtörténjen.
Azóta tudom, hogy nekem ez kell. Vándorolnom kell. Ha sokáig kell egy helyen lennem, szorongani kezdek. A szívem visz, mert a szívem menni akar és nem akar raboskodni. A szívem szabadon akar szárnyalni. És tudod, mit mondok? Ha menni akar, hagyom. Nem azért fogok dolgozni, hogy röghöz kössem magam. Azért fogok dolgozni, hogy szabadon szárnyalhassak. Egészen addig, amíg meg nem találom azt, amit keresek. Amiről még magam sem tudom, hogy micsoda.
Ölellek
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)