Mondanád-e...

Két órája megállás nélkül sírok. Eszembe jutottál. Megint...

Huszonöt év eltemetett fájdalma, elvesztésed tényének elutasítása kiszakadt belőlem. És nem tudom már tovább bent tartani. Elfeledettnek hitt emlékek cikáznak az agyamban és fájnak. Fogalmad sincs, mennyire fájnak. Hogy nekünk ebben az életben csak ennyi jutott. Csupán hat év. Amire alig emlékszem már. Csak arra a mérhetetlen és kitörölhetetlen szeretetre, amit irántad éreztem, érzek még most is és fogok is örökké.

Most már világos. Elvesztettelek. Beletörődtem. Elfogadtam. Elengedni azonban sosem tudtalak. Mert az olyan lett volna, mintha kitépték volna a szívemet.

Vártalak vissza. Sokáig.

Azt akartam, hogy ott legyél. Amikor először iskolába megyek. Hogy amikor értem jössz, a nyakadba ugorhassak. Hogy elpanaszolhassam, hogy Balázs nem az én, hanem Zsuzsi szájára adott puszit az iskola udvarán. Hogy ott sírhassak a válladon. Hogy hozzád szaladjak, amiért nem akarok nyolcosztályos gimnáziumba menni. Hogy aztán neked valljam be, hogy mégis milyen jó, hogy nyolcosztályos gimnáziumba kerültem. Elmondani, mennyire félek. Félek, mert egyedül vagyok, mert az a helyes szőke fiú meg akar csókolni. Amiért a másik nem vesz észre. Amiért amaz belém szerelmes és én ezt nem akarom. Vagy a másik... amelyik... amelyik...
Elmesélni, hogy Tamást tényleg szeretem. Meg a Lajost. Sanyit. Gabit. Janit. És az összest...

Táncolni veled a szalagavatómon. Neked integetni a néptánc előadás után. Panaszkodni amiért nem akarok jogász lenni. Hallani, ahogy mondod: "kövesd az álmaidat". Puszit adni, miután a fejedet csóválod a tanítóképző miatt. Nem észrevenni azt a hamar elmorzsolt könnycseppet a diplomaosztómon. Puszit dobni kézi meccsek alatt.

Ott lettél volna? Eljöttél volna?

Végighallgattad volna, amikor ordítok, amiért nem kellek. Amiért nekem nem kell valaki, és gyűlölök mást megbántani.

Szidtam volna Gabit. És te végighallgattad volna. Aztán a másikat. Meg a harmadikat. Sziklaembert... Az összeset. Hogy azt mondhasd: "tökéletes vagy", "csodálatos", "igazi kincs". Bevallani végül, hogy bár haragszom rájuk és panaszkodom, mégis nagyon fontosak nekem.

A válladon sírni, amiért valaminek vége lett. Vagy a félelem miatt, amikor valami elkezdődött. Mesélni neked Skóciáról. Hogy mennyire szeretnék oda menni. Biztosan azt mondtad volna "Ne félj, én veled vagyok, menj!". Megöleltél volna.
Mesélni neked Skóciáról. Hogy mennyire szeretek itt élni. És, milyen hálás vagyok ezért. Biztosan azt mondtad volna "én veled vagyok, maradj csak ott, ahol lenned kell!"

Neked elmondhattam volna az álmaimat, a terveimet és nem nevettél volna ki. Bármit is akartam volna csinálni, te azt gondoltad volna, hogy az a világ legcsodálatosabb ötlete.

Szeretném hazudni, hogy megöltem azt a kis pókot, ami a papucsodra mászott.
Hazudni, hogy minden rendben van.
Hazudni, hogy az életem teljes és boldog.
Hazudni, hogy szeretek és szeretnek.
De te tudnád... biztosan tudnád...
Nem mondanád, csak titkon kívánnád, hogy kerüljenek helyre életem mozaik darabkái.
Egyszerűen csak tudnád, hogy a darabok egyszer úgyis a helyükre kerülnek majd.

Mit mondanál most?
Mondanád-e, hogy felejtsek, hogy lépjek tovább?
Mondanád-e, hogy tökéletes vagyok és minden rendben lesz?
Mondanád-e, hogy higgyek?
Mondanád-e, hogy ne féljek szeretni? Hogy merjek kockáztatni és ha kell, felvállalni az érzelmeimet?
Mondanád-e, hogy az élet nem áll meg, ha valaki visszautasít és csak azok számítanak, akik akkor mellettem állnak, ha épp gonosz vagyok hozzájuk? Hogy vegyem észre, vannak olyanok, akik számára én vagyom a világmindenség, és csakis ők számítanak?
Mondanád-e, hogy küzdjek, hogy várjak, hogy halgassak a szívemre?
Ölelnél-e, amikor miatta sírok? Miatta, akinek nem kellek? Miatta, akinek kellek, de aki nekem nem kell?
Büszke lennél-e rám, amiért életem álmát, félelmeim ellenére megvalósítottam? Amiért feladtam oly sok mindent.

Mondanád-e, hogy írjak? Tudnád-e helyettem is, hogy író vagyok? Bíztatnál-e, amikor senki sem?

Állnál-e ott velem a sziklaszirten és néznéd-e a naplementét? Mondanád-e, hogy minden úgy jó, ahogy van? Hogy idővel megtudom, mi miért történik? Hogy higgyek magamban? Mondanád? Hogy felejtsem el az összes idiótát, akinek nem kellek? S forduljak azok felé, akiknek nagyon is!

Hiányzol minden nap.
Fáj, hogy nekünk csak hat év jutott.
Fáj, hogy nem vagy itt velem.
Fáj a hiányod..
Minden nap.

Minden áldott nap...

Hála és köszönet

Rettenetesen fáradt vagyok.

Zsinórban ez a negyedik hét, amikor hat napot dolgozom. Napi tizenegy, tizenkét órákat. De persze minek is panaszkodom, amiért én választottam ezt a munkát, ezt az életet. Külföldön. És igen, én akartam a hat napokat is. Azt azonban nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Szerencsére alföldi parasztlyány vagyok, aki nem ijed meg a munkától és nem törik össze egy-két nehezebb hét nyomása alatt.

Ma délután mosogatás közben végigvettem az eddigi munkahelyeimet. Hogy milyen nagyot fordult velem az élet, azóta, hogy kikerültem a főiskoláról. Világmegváltó terveim voltak, és teljesen biztos voltam abban, hogy Magyarország egyik legjobb tanító nője leszek. Jó messzire elsodródtam. Kilenc éve már...

2007 nyarán bekerültem a szülőfalum családsegítő központjába. Mert a jegyző megkért. Mert hagyjuk is, hogy miért. Életem legszebb másfél hónapja volt. Itt kaptam az élettől az első nagy pofont is. De nagyon szerettem. Ha nem utál ki a főnököm, akkor talán még most is ott vagyok. Vagy jó sokáig ott maradok. Ifjúságsegítő voltam, ami abból állt, hogy napi négy órában terepre jártunk felmérni, hogy milyen körülmények között élnek a gyerekek, a másik négy órában pedig ezeket dokumentáltuk. Ha jött valaki, annak segíteni kellett. Volt olyan is, hogy hamarabb végeztünk, ilyenkor olvastam az irodában. Régi bejegyzéseket, eseteket, vagy Jászai Mari önéletrajzi kötetét. Marikával dolgoztam. Imádtam. De, mint mondtam, a főnököm nem szerette, hogy ott vagyok. Azt hitte, hogy az ő helyére pályázom. Szépen csavart egyet a sorsomon, majd másfél hónap után azon kaptam magam, hogy felmondok. Képes volt előadni, hogy nem emlékszik rá, hogy elengedett szabadságra és én csak úgy magamtól elmentem. A jegyzőnek panaszkodott, aki felhívott a nyaralásom alatt és számon kért. Kedves volt velem, nem is vele volt a baj, hanem az egész szituációval. Hogy azt hitték, annyira hülye vagyok, hogy nem tudom, hogy szabadsághoz engedély kell. Édesapám ment be helyrerakni a nő fejében a gondolatokat. Én pedig kijelentettem, hogy nem megyek oda többet dolgozni.

Abban az évben szeptemberben kezdtem tanítani a szomszéd (akkor még) faluban. Életem legszebb és legszörnyűbb két tanévét szenvedtem végig. Már fél év után tudtam, hogy bár én a világot akartam tanítóként megváltani, ez mégsem az a pálya, ahonnan én nyugdíjba fogok menni. Az volt a baj (talán), hogy én rettenetesen szerettem a gyerekeket. És sajnos magammal egyenértékűként bántam velük. A nyolc-kilenc éves pedig mit csinál, ha ilyen a tanító néni? Kihasználja azt. Erre rátett egy lapáttal, hogy tizennyolc fiúra és hat kislányra kellett vigyáznom délutánonként. Mert napköziztem. Nagyon szerettem a gyerekeket. A gyerekek nevére mind a mai napig emlékszem. Persze vannak közöttük azok, akik mély nyomot hagytak bennem. Édeseim. Milyen nagyok már. A lényeg, hogy nem igazán ment a fegyelmezés. Voltak konfliktusaim. Szülőkkel, osztályfőnökökkel, az igazgatóság tagjaival. Keménynek hittem magam, törhetetlennek, de kifacsaródtam két tanév alatt. Szó szerint. Volt két gyerek, akik állandóan szabotálták a délutánjaimat. Próbáltam én megoldani, nem sikerült. Kértem segítséget. Nem kaptam. Csak tanácsot. És kimondatlanul éreztették velem, hogy ha nem tudom egyedül megoldani, akkor nem is vagyok jó tanító. A végén már szinte könyörögtem. Semmi. Megkaptam, hogy miért nem vagyok jó. Az igazgató azt is mondta egy értekezleten, ha még egyszer kellene döntenie, nem venne fel. Ezen annyira meglepődtem, hogy szólni sem tudtam. A többiek megvédtek. Volt olyan is, hogy az egyik délelőttös osztályfőnök a napközizés kellős közepén osztott ki a gyerekek előtt!!! Nem emlékszem, hogy mi volt a gond, csak arra, hogy pont úgy beszélt velem, mintha én is gyerek lennék. Azt hiszem, valahol itt veszett el minden tekintélyem. Miután kiment, és én jól kibőgtem magam a női wc-be zárkózva, arra mentem vissza az osztályterembe, hogy a gyerekek csendben várnak. Pityeregtem előttük is, az a nap csendesen telt el, de attól kezdve már semmi sem volt ugyanaz. Voltak azért olyanok, akik mellettem álltak és megértettek és próbáltak segíteni. A napközis nevelők és az én édesdrága volt osztályfőnököm, aki mindig hitt bennem. Már gyerekként is hitt bennem. Később is. Isten lássa lelkem, én tényleg mindent megtettem. Nem ment. Kudarcot vallottam. Csúfosat. Oda lettek a világmegváltó terveim. Képtelen voltam olyan helyen dolgozni, ahova gyomorgörccsel indultam el minden áldott nap. Aztán a magánéleti gondjaim miatt (egy csodás szerelemi háromszög szögei és síkjai és csúcsai karcolgattak másfél éven át, mert hagytam) úgy döntöttem, hogy lelépek. Szó szerint. Így kerültem a fővárosba. A barátok hiányoznak. Bánom, hogy hagytam őket a múltba veszni... De elfogadtam.

A Call Center. Istenem! Csodás emberekkel hozott össze a sors. Úgyhogy áldom minden egyes kollégámat, főnökömet, aki korábban úgy bánt velem, ahogy, mert nélkülük sosem kerültem volna fel Pestre. Marcsika nélkül pedig sosem kerültem volna be a CC-be. Áldalak érte titeket. Köszönöm. Két évig hívásfogadás, aztán egy kis angolos távozás tervezés-féleség (megvolt a repülőjegyem, majdnem kijöttem Angliába két évvel később) után "kvalitis" munka. Annyi tapasztalás. Jók és rosszak. Mindenféle. Én annyiszor, de annyiszor összetörtem ott, jobban, mint előtte a másik két helyen. Volt megalázás, becsapás, hülyének nézés. Végignézni az "elbocsátások/felmondások" okait. Mintha egy színházi darabba csöppentem volna bele. Komolyan. Ezen kívül volt nevetés, sok. Erő. Mert a tanúja lehettem annak az erőnek, amit a nálam feljebb állók árasztottak magukból. Kaptam rengeteg segítséget és megértést és szeretet. Voltak konfliktusok. Volt olyan is, aki nem kedvelt. Még annak ellenére is, hogy én mindenkit kedveltem. Jó, volt egy-két arc, aki az őrületbe tudott kergetni. Vicces hat év volt. Csapatépítők a Balatonnál. Beöltözős bulik. Versenyek. A legemberibb főbérlő. Viszonzatlan szerelem. Viszonzott, de soha be nem teljesedhető szerelem. Szerelem. Aztán szakítás. Barátságok. Ártalmatlan flörtök tömkelege. Ott Focsi voltam. És Katácska. Meg Ferrari. Szerettem az ügyfelekkel beszélgetni. Volt, amelyik megkeresett iwiwen és randira hívott. Egy másik pedig felajánlotta, hogy megmutatja a bélyeggyűjteményét. Na meg a harmadik, aki azt mondta, hogy az a nő nem is igazi nő, akinek egyszerre csak egy szeretője van. Meg a kicsi bors. Szerettem ott lenni. De kiégtem. Ezért ott hagytam. De mind a mai napig szívesen gondolok azokra az évekre. És a rossz emlékek eltompulnak. Lassan meg is szűnnek. De ha azok nem lettek volna, most nem lennék erős. Nem lennék az, aki vagyok. Talán... mindennek pont így kellett történnie. Drága barátok. Segítők. Akik szerintem angyalok, csak jól titkolják. A CC adta őket. Budapest. A múlt. Azokat sajnálom, akik lemorzsolódtak. De elfogadtam.

Mentem aztán a szívem után. Skóciába vágytam. Ennek első állomása volt Anglia és a CareHome. Az idősekkel könnyebb volt, mint a gyerekekkel. Ám sajnos nem bírtam a halált. És vágytam Skóciába. Megismertem új embereket, akikért szintén hálás vagyok. Mégis jöttem a szívem után.

Most pedig deli lány vagyok. És imádom. Még az idióta vásárlókat is, akik között van egy-két igazi orvosi eset.

Az iskolában, és a CC-ben agyilag fáradtam el mindig. A CareHomeban lelkileg. Itt a deliben fizikailag. Már a fáradtság minden formáját ismerem. És tudom, hogy nem a deli lesz az utolsó munkahelyem. Ahogy azt is, hogy igazi hivatásomnak az írást érzem mind a mai napig. Sodródom majd, megyek, amerre kell, amerre a szívem visz.
Most lelassítottam kicsit. Hirtelen akartam sokat és mindent egyszerre. Pénzt gyűjteni és bejárni Skóciát és Európa országait és elmenni Balira meg a Bahamákra. Olyan sokat kirándultam és nem pihentettem a testemet, hogy szépen annak rendje és módja szerint baleset ért. Leestem a lépcsőről a munkahelyemen. A negyedik lépcsőfokról a földre. Lett egy szép fekete, dagadt és fájó véraláfutás a bal farpofámon. Nem kicsi. Szó szerint az egész bal oldal. Feketés-vöröses. Most már sárgás-zöldes. És a sokk, ami ért. Mert végig attól rettegtem, hogy eltörtem valamimet. Szerencsére velem voltak az angyalok. Ekkor jöttem rá, hogy le kell lassítanom. Szóval azóta, amikor tehetem, szépen pihengetek,  és nem járom be fél Skóciát egy nap alatt. Csak az bánt, hogy nem tudok elmenni futni. Mert azt is elkezdtem ám, és úgy megszoktam, hogy már reggel a nap végét vártam, hogy mehessek. De most pihenés van. Aztán majd jöhet minden más szépen sorjában és nem azonnal és nem egyszerre. Az is biztos, hogy nem fogom magam kicsinálni a "hatnapozással". Nem szereti a szervezetem és jelenleg ő a legfontosabb. És a lelkem. Aki meg is kapja a magáét, mert sikerült beszereznem egy e-book olvasót és falom a könyveket. Ideje volt elmenekülni kicsit a valóságból az álomvilágba. Fel kell töltődnie a lelkemnek.

Hogy aztán újult erővel folytathassam az utamat.

Az utat, ami csodálatos. (Még ha olykor hasra is esek.)

Azt mondják...

"Hónapokkal ezelőtt történt. Éreztem őt. Az egész a csillaggal kezdődött. Egy zölden fénylő csillaggal, amit követni kezdtem. Repültem, úsztam a légüres tér felé, hogy megérintsem azt a csillagot. Valami húzott, vonzott felé. A csillag egy aprócska doboz volt, ami egy díszes kulcsot rejtett. A kulcs pedig kinyitotta azt az ajtót...
Amikor beléptem a szobába, rengeteg ember fogadott tapsolva. Engem ünnepeltek. Az arcok ismeretlenek voltak. Láttam az unokahúgomat, 5-6 éves lehetett, hosszú, dús, göndör fekete hajjal, azzal a megnyerő, örökké pozitív, szeretetteljes mosollyal az arcán. A szülei meg valahol a szoba túlsó végében veszekedtek valamin. A szobából más... fogalmam sincs kik voltak ők.
Engem ünnepeltek. Zavarban voltam. Kicsit erőtlennek és bénának éreztem magam, nem tudom mit kezdeni azzal, hogy mindenki engem néz és nekem örül. Ekkor lépett a hátam mögé. Éreztem őt. Éreztem a lényéből áradó erőt, ami ösztönösen védeni akart engem. A szívéből felém áramló szerelmet, amiről tudtam, hogy igazi. Magas, izmos férfi volt, kék ingben, tetovált alkarral, vastag órával és mámorító illattal. Nem mertem megfordulni. Csak hagytam, hogy átkaroljon, hogy biztonságban legyek, hogy megvédjen."

Itt ért véget az álom. Amit őrizgetek magamban már több, mint két és fél éve.

Eddig mindent alárendeltem ennek az álomnak... és az érzésnek, amit az ismeretlen férfi karjaiban éreztem. Lassan már eljutok arra a pontra, hogy ez az egész csak az én fejemben van, és nem létezik, soha nem is létezett az a férfi, akire vágyom.

Szeretném, hogy mindez végre valóságos legyen. Hogy itt legyen, az enyém legyen, hogy végre megnyugodjak.

Azt mondják a barátaim... az a baj, hogy görcsölsz... ha elengednéd jönne. Csak arra már nem tudnak felelni, hogy ugyan a görcs és a ragaszkodás miben nyilvánul meg és mindezt hogyan kell elengedni. Mert én érzem a vágyat. Sokat gondolok rá az tény. És soha senki sem elég jó, aki közben jön. Aztán faszán belepörgetem magam elérhetetlen, reménytelen dolgokba, csak, hogy védjem magam a világtól.

A világtól, az élettől, amit elveszíteni úgy félek. És mégsem élek. Vagyis... Csak félik élek. Mert azt csinálom, amit szeretek. Ott vagyok, ahol mindig is szerettem volna. Megnyitom a szívemet minden barátnak, akinek útja keresztezi az enyémet. Szép arcot látok, amikor a tükörbe nézek és szeretem azt aki vagyok. Egyedül csak ez a kurva szerelem... Ez nincs a helyén. Mintha az életem egy puzzle lenne, aminek ez az egy kis darabkája valahol elveszett.

Csak azt nem tudom, mikor... Tíz éve azon az esős szeptemberi napon... vagy nyolc éve júniusban, vagy az öt évvel ezelőtt nyár szinte minden egyes napján... talán két és fél éve februárban? Vagy még korábban, amikor hat éves voltam?

Azt mondják a barátaim, hogy sodródjak és hagyjam, hogy a dolgok megtörténjenek. De amikor megkérdezem, hogy azt hogy kell, akkor már nem kapok értelmes választ. De talán nem is nekik kell erre tudni a választ. Hisz ők is élik és élvezik és fájják a saját kisiklott mégis örömteli életüket. Honnan is tudhatnák ők, hogy nekem mit kellene tennem, hogy az a kurva szerelem... Nem is a szerelem hiányzik, mert bármikor képes vagyok szerelembe esni. Még a szarvasgombával töltött brie sajt ízébe is. Mindenbe és mindenkibe.

Nekem az ő jelenléte hiányzik. Az ő hiánya fáj. Szeretném, ha már itt lenne az idő és egymásra találnánk. Arra vágyom, aki mellette voltam ebben az álomban. Ami elől egész életemben menekültem. Hogy igazi nő legyek. Ne csak egy kislány vagy hisztis tini vagy erős asszony, akinek nem kell senki segítsége. Nő! Ezért nem kell senki más. Ezért nem kell kapcsolat. Mert ő kell. Őt akarom! Akiről azt sem tudom, hogy valóban létezik-e.

Sodródom én...Elsodródtam jó messzire... Ennél jobban sodródni már nem tudok...

Azt mondják a barátaim, hogy álomvilágban élek és ideje lenne kilépni a valóságba. Elengedni ezt az álomképet és esélyt adni annak, aki jön. De amikor megkérdezem őket, hogy ugyan mégis hogy csináljam ezt, amikor én magam vagyok a saját álomvilágom... tehát ha kilépnék belőle az olyan lenne, mintha kínoznám magam. Az én igazi, létező valóságom magam a képzelet. Ezt nem tudom csak úgy kitörölni magamból... Nem is akarom.
Elengedni ezt az álomképet pedig rohadt nehéz, mert emlékszem az érzésre... amit mindig is kerestem. Kapaszkodom, tudom. Talán egyszer... ha majd rájövök, hogyan is kell azt csinálni... akkor elengedem. 

Rumi mondja a következőket. "Hunyd le a szemed. Ess szerelembe. Maradj ott." Ezt csinálom. Szerelmem Skócia, a családom, a barátaim, az írás, a munkám (igenbizonybizony), az álmaim, a fotózás, az utazás, a természet, a csend, az erdő hangja, a patak illata, az ég drámái, az eső, a napfény, a szél, a föld, a tó és az összes élőlény... a fények, az ízek, az energia, a saját lelkem... maga az ÉLET és mindaz, ami azon túl van....

Csak hiányzik valami... Ő hiányzik nagyon... Ő, aki talán soha nem is létezett...

Nem kellek mert nem kellesz

(Vigyázat! Ez a bejegyzés nyomokban vulgáris kifejezéseket tartalmaz.)

Egyszer egy férfi azt mondta nekem, hogy ha a pasi csak meg akar dugni egy nőt, azt már tudja az első találkozáskor, és hiába vár rá hónapokat, akkor is el fogja hagyni néhány dugás után. Mert ők ezt állítólag már tudják az elején.
Belém pedig az lett nevelve, hogy "ne add magad oda olyannak, aki csak szexet akar, és ne feküdj le senkivel olyankor, amikor nem élsz párkapcsolatban." És ez olyan gyönyörűen bele lett kódolva a DNS-embe, hogy itt vagyok harmincon túl és mind a mai napig hiszem, hogy ez így helyes.

És mit lát belőlem a világ? Hogy ez a nő biztosan flúgos, azért nem kell senkinek, még annyira se, hogy megdugják.

És mindeközben mi zajlik bennem? Káosz. Van egy rosszabbik énem, akinek durvább igényei vannak, mint "Christian ötvenárnyalat Grey-nek" és egy kiöregedett pornó színésznőnek együttvéve (erős túlzással na...) Ez az énem jól be van zárva a tudatom legmélyebb, legsötétebb cellájába, hogy még véletlenül se szabadítson engem rá a világra (szegény férfiak, mi lenne akkor velük...) És van az az énem, aki szentül hiszi, hogy a mai világban igenis az a vonzó egy nőben, hogy cölibátusban él akkor, amikor épp nincsen senkije.

Elmondom, kik akartak felszedni az elmúlt két és fél évben (és még mehetnék előrébb is az időben).
A párkapcsolatban élő férfi; az, aki nem akart kapcsolatot; a magát tökéletesnek mondó mintaapa és férj; az, akiknek volt valakije; aki szakítás után csak egy kis törődésre vágyott; aki nem tudott dönteni, kit válasszon két nő közül; az, aki akart, aztán meggondolta magát; a mélységesen sérült férfi, aki már nem hisz egy boldog párkapcsolatban; olyan, akit megcsaltak; a foglalt férfi; a nős férfi; a szerető tartó nős férfi; még egy degenerált barom is, akinek a fétise a pisiszex...

Nem fogom az áldozatot játszani, mert volt olyan is, aki tökéletes volt, de valami miatt ő nekem nem kellett. Nyilván, mivel a radarjaim csak a már fent említett hím egyedekre vannak ráhangolva. Hogy aztán elmondhassam, hogy "bezzeg megint"...

Ilyen visszautasításokat kaptam (főleg... részben... általában):
Jégkirálynő vagy. - Én? Aki igazán ismer, az ezen a kijelentésen csak röhög.
Rideg vagy, mint egy jégcsap. - Mondom!
Hideg vagy, mint a jég. - Háh...
(Jó, nem fokozom tovább ezt a jeges témát...)
Túl sok vagy. - Ez igaz, és?
Túl kevés vagy. - Mi van?
Hiányzik az a plusz. - Ez nyilván nem tudta mire van szüksége.
Nem vagy elég titokzatos. - Mert nem játszmázom és mindig kimondom, amit gondolok? Jobb is, ha eltolod a biciklit.
Nem vagy megszerezhető. - Nem hát! Hülye vagy?
Túlságosan könnyen kapható vagy. - Tessék? Ez összekevert valakivel.
Nem adod magad olyan könnyen. - A fenti pepitában.
Túl könnyen adod magad, nem vagy levadászható, az úgy nem izgi. - Meg mondott még valami faszságot, amire már nem nagyon figyeltem.
Görcsös vagy nagyon. - Igaz. És ez volt a legértelmesebb kifogás eddig.
Túlságosan akarod a kapcsolatot. - Ezt még én magam sem tudom, nem értem, hogy a másik honnan tudta.
Egyáltalán nem akarsz kapcsolatot. - Ezt mondta nekem. Azt bánom, hogy ebből nem lett semmi.
Nem tudod, mit akarsz. - Igaz. Nem vitatkoztam.
Én csak szexet akarok, ha te többet, akkor megértem, ha nemet mondasz. - Ööööö.... Legalább őszinte volt...
A személyes kedvencem pedig...
Annyira jó lelked van, nem akarlak kihasználni. - Mi a tököm? Erre most akkor mit????

Először is. Kreatív írói vénámnak hála örök álmodozó maradok, aki nagyon magasra állította a mércét. És nem fogok a legyezőm mögül sandán, elpirulva pislogni beszélgetés közben senkire, hanem belenézek egyenesen a másik szemébe. Nem fogok játszmázni, mindig ki fogom mondani, amit gondolok és lehet, hogy én írok majd először üzenetet. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy könnyen meg lehet kapni, mert szeretek udvaroltatni magamnak.
A lelkemet pedig egy olyan ember, aki csak dugni akar, nem fogja tönkretenni. Mert én hiszem azt, hogy okkal találkozunk, azért, hogy tanítsunk egymásnak valamit. Tehát ha egy ilyennek beleesnék a hálójába (ami nem hiszem, hogy meg fog történni, mert mellettem a férfiaknak állandóan őszinteségi rohamuk lesz és bevallják, hogy "csak azt akarják"), akkor sem válnék pszichopata gyilkosság, vagy depresszióssá. Levonnám a tanulságot, zabálnék egy csomó fagyit, nyilván bőgnék és dühöngenék, aztán szépen mennék tovább. A lelkemben lévő szeretet sokkal erősebb annál, mint hogy egy ilyen miatt feketedjen be.

Tényleg furcsa ez a párkapcsolatosdi. Mert amit én akarok, amit igazán akarok, azt megkapom. Szingli vagyok, tehát el kell fogadnom, hogy nem akarok senkit. Olyan szörnyű ezt kimondani, de ez az igazság. Épp ezért nem haragudhatok az Univerzumra, amiért sorra küldi nekem az ilyen tapasztalásokat. Azt hiszem, csak el kell fogadnom. De félek. Nem akarok negyven évesen is azon keseregni, hogy "jaj, nincs senkim, miért nincs senkim"...

Mégis olyan nehéz a DNS-emet átkódolni. Hogy kicsit elengedhessem a rosszabbik énemet. Láthatatlan pórázzal persze...

Apukám mindig azt mondta, hogy ne tárulkozz ki olyan hamar. Nos, ha a future husband-em magyar férfi és rátéved erre a blogra, akkor bachatom. Mert nekem muszáj beszélnem arról, ami bennem van. Mert engem frusztrál, ha el kell játszanom, hogy elérhetetlen picsa vagyok. Menne. Nyilván... Játszadozni sem szeretek. Órákkal később válaszolni egy üzenetre, amit tűkön ülve vártam (még akkor sem, ha a pszichológia mai állása szerint ezt kell csinálni, mert ez tartja ébren a férfiakban a vadász ösztönt...)
Arról nem is beszélve, hogy az én személyes véleményem szerint bárki megkapható. Nem is értem, hogy a férfiaknak miért az az érdekes, ha megszerezhetnek valakit, amikor sokkal nagyobb kihívás az, ha meg kell tartani az illetőt. Jaaa, hogy az keményebb meló és egyszerűbb a naiv kis fruskákat ágyba vinni egy átmulatott éjszaka után? Mindent értek.

Megnyugtatlak drága barátom, mindenkire vár valaki valahol. Így vagy úgy. És nem az a nagy kaland, ha bárkit megkaphatsz, ha mindenki érted rajong. Az a nagy kaland, ha az az egyetlen egy nyeri el a bizalmadat és a sok kis hülyeséged ellenére kitart melletted.
Mindig vallottam, hogy nem szabad félni. Megbántottak, átvertek, megaláztak, elhagytak, megcsaltak, kihasználtak? Valamiért így kellett lennie! Akkor is ott lesz majd az az egy, akinek úgysem tudsz ellenállni. Akinek olyannyira fáj majd a hiánya, hogy hegyeket tudnál megmozgatni, azért, hogy a tiéd legyen, a tiéd maradjon.

Azt se feledd, hogy nem megkapni valakit néha óriási szerencse. Ha nem lett a tiéd, annak úgy kellett lennie. Mert nem volt itt az ideje, vagy mert láthatatlan segítők óvtak téged, vagy mert valami sokkal jobb vár rád. Hinni kell abban, hogy az Univerzum teszi a dolgát. Neked csak hagynod kell, hogy sodorjon. Megélni a jelent és minden egyes percet, hogy később ne bánj meg semmit (az Univerzum sem tud minden egyes percben rád figyelni... és bizony, nekem is vannak megbánásaim, nem is egy).

Menni kell az úton, örülni azoknak, akik egy kis ideig veled tartanak, aztán ha másfelé viszi őket az útjuk, akkor elköszönni és hálásnak lenni az együtt töltött időért.

Elfogadni azt a tényt, hogy ha valakinek nem kellesz, az valójában neked sem kell igazán!Tudom én, egyszerűbb szenvedni és az áldozatszerepben lubickolni, amiért "nem kellek, semmit sem érek, én egy senki vagyok." De bármennyire is felnőtt dolog tisztán látni, ez az igazság. "Nem kellek, mert te sem kellesz!"

Egy nagyon jó idézetet olvastam ma, és azt hiszem, ez az egésznek a kulcsa (minden más sallanag... még az is, amit fentebb összehordtam:
"Az ajándék, ami te magad vagy talán nem kell mindenkinek. De biztosan kell majd valakinek. A mosolyod, a szerelmed, az erő, ami benned van."

Szeretni, szeretni, szeretni!!! Semmi más nem számít!

Ölellek

Vándormadár (még mindig) az óceán túlpartján

- 2 -

Chinatown és a Bedford street

Tekintettel a "másnapra" kis lazulós napot terveztünk, estére pedig egy "második menetet", mert ugye fiatalok vagyunk és jól bírjuk a gyűrődést.
Chinatown pont olyan, mint a filmekben. Színes, az én ízlésemnek túl sok, érthetetlen halandzsa és csupa vidámság. Én egyetlen szomorú kínait sem láttam New Yorkban.

Little Italy az olasz negyed. Apró színes lámpionok kötik össze az utca két oldalán sorakozó házakat, sorban követik egymást a jobbnál jobb éttermek és kávézók, és az itteniek nagyon is jól tudják, hol van Magyarország. Mert ők ízig-vérig olaszok. A férfiak pedig.... nos... azt hiszem, nem kell mondanom róluk semmit.

A Bedford street így elsőre bizonyára sokatoknak nem mond semmit, de ha csatolok egy képet, akkor talán:

Bizony, bizony. Ez a "Jóbarátok" ház. Mert ha már New Yorkban vagyunk, ezt mégsem hagyhatjuk ki. Maga az épület szerintem Manhattan legszebb kerületében, Greenwich Village-ben található. Csendes környék, ódivatú házakkal, csupamosoly emberekkel.

Mondanom sem kell, este elmaradt az "ereszdelahajam". Kidőltem. Szégyen, nem szégyen, nem megy már nekem olyan jól az éjszakai dáridózás.

Staten Island

Számomra valamikor vasárnap telt be a pohár a nyüzsgéssel, a rengeteg emberrel, a zajjal, a meleggel, a kosszal, a porral... és még sorolhatnám mivel, de nem akarok egy hisztis picsának tűnni, aki semminek sem tud örülni... (jól van, vasárnapra már tényleg egy hp voltam, aki képes lett volna hazáig szaladni a hűvösbe és a nyugiba)... ezért bedobtam egy "Mi lenne, ha átkompoznánk Staten Islandra és belegázolnánk az óceánba?" program tervet.

Volt alkalmunk látni a Szabadság szobrot a kompról és kiszakadni kicsit a természetbe.
Ha New Yorkba kellene költöznöm, biztosan Staten Islandet választanám. Láttam már tengert és az óceánt is a másik oldalról, de volt ebben tengerpartban valami, ami mássá azt tette a többitől. Olyan erőteljes energiát éreztem, mintha a természetnek, a földgolyó ezen pontján sokkal öregebb lenne a lelke. A víz hideg volt, nem fürödtünk, lőttünk pár ugrálós képet, belementünk a vízbe térdig, leültünk a homokba és csak napoztunk. Még kagylót is gyűjtöttem, amit aztán jól ott is hagytam a homokban. Kitérőt is tettünk, megnéztünk egy nagyon régi koloniál házat, az Alice Austen emlékházat, ami sajnos aznap zárva volt. Szerencsére az udvarra be tudunk menni és a lépcsőn ücsörögve csodáltuk a kilátást.

Central Park


Néhány évvel ezelőtt, amikor a barátnőm kiköltözött New Yorkba, ő épp a Central Parkban piknikezett, amikor mi (az itthon maradt kis mókuskák) a Margit szigeten sétáltunk. Közben toltuk a chatet ezerrel és elképzeltük, hogy egy másik dimenzióban mi épp egy helyen vagyunk. Megbeszéltünk, hogy összehozunk majd egy olyan alkalmat, amikor mindhárman ugyanott leszünk. Méghozzá a Central Parkban.
Nos, igaz, hogy nem pont úgy, ahogy elterveztük, de azért mégis sikerült a Central Park füvét-betonját-földjét taposnom. Hihetetlen volt azokon a helyeken végigmenni, amit már olyan sokszor láttam filmekben. A hangok, az illatok, az arcok... mind-mind hozzáadtak egy aprócska élmény darabot az életemhez. Sosem fogom elfejteni, New York ezen része gyorsan belopta magát a szívembe.

9/11 Memorial

Félve mentem el az emlékparkba (már reggel elkezdtem szorongani), mert azért egy magamfajta szorongó-pánikbetegnek egy olyan helyen bóklászolni, ahol egyetlen nap alatt közel háromezer ember vesztette életet nem kis feladat ám. Rosszul is lettem, nem is voltunk ott sokáig.
Az áldozatok neveibe tűzött fehér rózsák, a szalagokra írt, örök szeretetről árulkodó kis üzenetek, fehér galambok és lelkek nyughelye ez. Nem csak háromezer, több száz ezer léleké. Nem tudok többet írni. Engem nagyon megrázott a hely, egyszerűen... leblokkoltam (ahogy most is).

Wall street

Ez egy nagyon szűk utca, amiről nekem az ókori Róma jut az eszembe. Nem is az épületek kötöttek itt le, hanem az öltönyösök. Mert New York-i hímpéldányok szebbik felének jelentős hányada bizony itt mászkálgat minden nap. Na meg a pletykás kiskosztümös csajszikák, akik ebéd időben a parkban nasiznak és beszélik ki az új csajt, aki "kurvaszarul" fogalmaz és biztosan lefeküdt a főnökkel, csak ezért vették fel a céghez (nos.... mindenhol ugyanaz a nóta).

Visszaút előtt még elmentünk a MET-be, ahol végig szurkoltunk a fiainkan a Portugália elleni meccsen (szégyen és gyalázat, tudom) és kiakadtunk a teremőrökön, akik gusztustalan stílusban ordibáltak mindenkire, hogy "Do NOT touch!" Annyiszor hallottam ezt, hogy a végén már a lépcsőkorlátot sem mertem megfogni.

Hogy őszinte legyek, rettenetesen örültem annak, hogy végre elindulunk haza, bár fájt a szívem, amikor megpillantottam Manhattan felhőkarcolóit a távolban. Olyan hihetetlen volt, hogy megtörtént az egész és olyan hamar vége lett. 

New York néhány szóban és tőmondatban

Az emberek az utcán parfümködben illatoznak. A kajának műanyag az íze. A Shake Shack-ben a shake isteni finom. A metró tele van patkánnyal. Feljönnek a peronra, ne félj! Itt nem furcsa, ha külföldi vagy. Illik borravalót adni, még akkor is, ha a pincér szembeköp. A WC kagyló félig tele van vízzel. Minden sarkon van egy Starbucks. Minden sarkon van egy fánkos bolt. Ahol a fánk nem is olyan finom. ATM-ek mindenhol, bankfiók annál kevesebb. New Yorkban hasznos alkalmazás Citymapper és a Yelp. Minden klubban elkérik a személyidet, akkor is, ha nyugdíjas vagy. Igenis segítőkészek az emberek (velünk azok voltak). Eltévedni nem ciki. Nem kérdezni annál inkább. Az emberek lazák és nem értik, ha "vótör"-t kérsz és nem "vádör"-t.

Hogy mit adott nekem ez az út?

Bátorságot. Hitet önmagamban. Rájöttem, hogy én örökre vidéki lány maradok, aki a természetet szereti, és megcsömörlik a nagyvárostól (az ennyire nagytól). Rájöttem, hogy nekem Európában a helyem és Skócia a szerelmem. Nem.... nem szeretnék New Yorkban élni. Inkább szívta el az energiámat, mintsem feltöltött volna. Ez volt életem egyik legcsodásabb kalandja. És ami a legfontosabb... bebizonyosodott, hogy ha merünk nagyot álmodni, ha tudunk sokra vágyni, azt meg is tudjuk valósítani, el is tudjuk érni. És kell is. Álmok nélkül nem élet az élet, a megvalósításukig vezető út pedig bár buktatókkal van tele, akkor is csodálatos.Utazóvá váltam, akiben mindig is ott pislákolt a világ megismerésének vágya...

Drága barátnőmnek pedig külön köszönet és hatalmas tisztelet, amiért olyan derekasan tűrte és kezelte a hangulatingadozásaimat és hisztijeimet!

Furcsa most újra itthon lenni és azon elmélkedni, hogy most vajon hány óra van New Yorkban és az a helyes olasz pincér fiúka most milyen csajt szólít le az utcán, hogy becsábítsa őt az étterembe. Vagy arra a kutyára gondolni, amit a gazdája minden reggel ugyanabban az időpontban vitt le sétálni. Vagy arra, hogy az a helyes bártender a sarki klubban rámosolyog-e arra, aki leül vele szemben, vagy fapofával kérdezi meg, hogy mit adhat neki.

Csak annyit tudok mondani, hogy menjetek! Csináljátok, éljetek a mának, legyenek álmaitok és tegyetek meg mindent azért, hogy valóra váltsátok őket. Mert, ha mertek elég nagyra ugrani, akkor képesek igen képesek lesztek elérni egy csillagot! Sosem szabad feladni, utolsó percig kell hinni, mert az öröm, amit a beteljesedés ad az egyik legfantasztikusabb érzés, amit a lélek magába tud szívni! Mert, ha én, a falusi lány, aki annak idején még a kanálisig se mert elmenni egyedül, és még a szomszédos városba történő bejárástól is borsódzott a háta, el mert utazni ilyen messzire, akkor drága barátom, TE is bármire képes vagy!

És bár csókot senkitől sem kaptam, és életem szerelme sem döntött fel futás közben a Central Parkban, akkor is egy olyan csodás élményen vagyok túl, amiért örökké hálás leszek!

Örökké...

Vándormadár az óceán túlpartján

 - 1 -

Tizenkét évesen álmodtam meg magamnak New Yorkot. Kétség nélkül hittem benne, hogy el fogok jutni egyszer oda. Közel húsz évet kellett várnom, hogy ez az álom teljesüljön, de megérte. Mert mindig minden akkor teljesül, amikor annak itt van az ideje. Amikor a lélek készen áll rá.

Engedd meg, hogy elmeséljem, mit jelentett számomra ez az utazás.

Hagyjuk a repülést. Úgy utálom, ahogy van és kész. Nem ragozom, nem boncolgatom. Nyugtató nélkül nem megy, nem is fog, és ezen a hét órás út sem segített. Van, aki a buszozást utálja, nekem ez a repülés. Szar. Kész.

De!

Amikor a repülőgép ablakából megpillantottam a város esti fényeit, bizony elsírtam magam. Azt hittem, hogy majd akkor fogok bőgni, amikor elém tárulnak a felhőkarcolók, de nem. Elég volt kinéznem az ablakon és eltörött a mécses. Ott voltam. Az amerikai kontinens fölött egy csőbe bezárva, ablakra tapadt szemmel, és New York fényeinek örültem.
A repülőtéri ellenőrzésen rekord idő alatt (szerintem nem volt több harminc percnél) jutottunk át és belevetettük magunkat az éjszakába.
Taxival mentünk el a szállásunkig, igazi New Yorki-i sárga, arab sofőrös, budapesti metrókocsi szagú bőrüléses taxival. Még félálomban láttam Manhattan fényeit az ablakból, aztán elnyomott az álom. A szállásunk Manhattan déli részén (Lower Manhattan) volt egy kínai negyedben. Pici szobában, hatalmas ágyon, kényelmes matracon aludtunk.

Brooklyn Bridge

A nap, amikor szerény személyem azt hitte, hogy a bőre ugyanúgy ellenáll a negyven fokos (na jó, csak huszonnyolc fokos) dögmelegnek, mint régen. Szépen rákvörösre sültem, mialatt a Brooklyn Heights Promenádon sétáltunk el egészen a hídig, majd azon át vissza Manhattanbe. A város a folyó túlpartjáról nézve fantasztikus volt, viszont én magától a hídtól annyira nem voltam elájulva, a Lánchidunk klasszisokkal szebb, de azért mégis csak a Brooklyn hídon sétálgattam a fene egye meg! Kb ötszáz emberrel karöltve. A híd másik oldalán belebotlottunk utcai táncos-akrobatákba, akikről csak annyi emlék maradt meg, hogy gyönyörű szép csokiszínű férfiak voltak tökéletesre edzett testel. Szóval ufók voltak. Vagy félistenek. Tényleg tökéletesek.

Még aznap délután elmentünk a Brooklyn Botanic Gardenbe, ahol leginkább olyan benyomásom volt, mintha otthon lennék. Nyárfák, nyírfák mögött kerestem a Tiszát. Még a dudvák is ugyanazok voltak. Minden. Nem meglepő, hisz a város és kis hazám ugyanazon a szélességi körön fekszik.

Szót kell említsek a metrózásról. Az első két nap azzal telt, hogy utazgattunk fel-alá. Nem azért, mert olyan fasza buli volt, hogy nem tudtuk abbahagyni, hanem azért, mert mindig eltévedtünk. Nem találtunk semmi logikát a járatokban és többször is rossz irányba indultunk el. Komolyan mondom, hogy nem volt semmi logika az össze-visszaságban. Egészen a harmadik napig. Akkor már ráéreztünk a dologra és kiderült, hogy a metrózás a cityben nem is olyan bonyolult. A metró kártyát, ha lehúzzuk és bénázunk, azaz nem haladunk át a kapun, akkor legközelebb csak 20 perc múlva lesz újra aktív. Velünk ilyesmi nem történt, uggggyan dehoggggy.... Csak úgy mellékesen jegyezem most meg ezt a tényt. Kis cukiságokat is lehet ám a metróban találni. Patkányokat, akik a peronra felmászva szórakoztatják és/vagy riogatják a népet.

Múzeumozás

Zuhogott az eső csütörtökön, így elhatároztuk, hogy elmegyünk az American Museum of Natural Historyba. És persze, hogy a rossz idő miatt az összes idióta turista múzeumba ment. És persze, hogy a múzeumlátogató idióta turistán kb hetven százaléka pont ugyanbba, amelyikbe mi is. Egy órás (nem viccelek) sorban állás után kaptunk jegyet és egy olyan térképet, amin el se lehetett igazodni. A múzeum olyan hatalmas, hogy egy nap kevés arra, hogy egészet bejárjuk. Egyébként a jegyár támogatásos jellegű, azaz annyit fizetsz, amennyit szeretnél. Nekem furcsa volt a vadon élő állatokat kitömve kirakatban látni, de a bálna élethű makettjétől tátva maradt a szám. Ezen kívül láttunk dínó csontvázakat, ásványokat-drágaköveket, és emberiség fejlődéstörténetet is. De ez tényleg csak kis töredéke az egésznek. Érdemes egy napot rászánni és bejárni az egészet, mert hatalmas élmény,

Estére jobb idő lett, ellátogattunk a Hard Rock Cafe-ba a Times Square-re. És a lényeg itt a Times Square-en van. Hömpölygő tömeg, embereknek öltözött Disney figurák.... jaj, bocsánat Disney figurának öltözött emberek, kivetítők és boltok sokasága. Disney boltba tértünk be (mi másba), ahol azonnal nekiestem a polcoknak és displayeknek (neeem, nem vásároltam, hanem pakoltam... szakmai ártalom). A Times Squere-en kívül elmentünk kicsit megcsodálni az óriásokat. Számomra a felhőkarcolók óriások. Acélszerkezetbe zárt üvegtestű lények, akik azért nyújtózkodnak az ég felé, hogy összeérjenek. Ölelkezzenek és megcsókolják egymást.Örökkévalóig ölelkezzenek.

Városnézés

A következő napon besűrítettük az összes híres épület megtekintését. Láttuk a Flatiron Buildinget (tényleg flat), az Empire State Buildinget, a Public Libraryt, a központi pályaudvart és megmásztuk a Rockafeller Centert.

  

 

Top of the Rock. Tessék felmenni! Hatvanhét emelt negyven másodperc alatt (ez nem is lift szerintem, hanem űrhajó kilövő doboz). A látvány pedig, ami odafent fogad... leírhatatlan.

Este elmentünk bulizni, ami csak egy laza koktélozásnak indult egy huszadik emeleti tetőteraszos klubban. Aztán ott ragadtunk hajnalig. Hagyjuk. Az egóm faszán tönkrebaszta az egészet. Mert amíg a barátnőm jól érezte magát egy igen jóképű és kellemes társaságban én addig egy sarokban ülve duzzogtam, hogy engem senki sem akar felszedni. Jó, akartak, de nekem egyikük sem tetszett. Ám mindezek ellenére arra a pár órácskára visszadegradáltam magam ötévessé, és úgy hisztiztem, ahogy még talán sosem annak előtte.
Ilyen az élet. Van, hogy harminc felet is hülye az ember. Főleg, ha évek óta szingli és azt hiszi, hogy az kizárt, hogy az ő horgára ne akadjon senki New Yorkban. Hát jelentem, van, hogy nem akad senki horogra. Bulizás szempontjából New York semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint Budapest.

Másnap jól megkaptam a magamét. Csodásan másnaposan folytatódott tovább a nagy kaland.

- folyt. köv. -

Túl az Óperenciás Tengeren

Engedd meg, hogy elmeséljek neked egy történetet egy örök álmodozó kislányról.

Valamikor 15 évvel ezelőtt ennek a lánynak álma az volt, hogy eljusson az óceán túlpartjára, New Yorkba, mert szentül hitte, hogy valami csoda vár ott rá. Minden adott volt az utazáshoz... nagymama unokatestvére, aki évek óta ott élt, pénz, akarás, öröm és hit... Napló oldalakat írt tele az álmáról, hogy ő egyszer igenis rálép az amerikai kontinens északi oldalának betonnal bevont fövenyére...
Aztán az utazásból nem lett semmi. Talán a szülői féltés, talán a pénz miatt, vagy azért, mert a nagymama unokatestvére nemet mondott...
Azért, mert még nem volt itt az ideje...
Eltelt 15 év év... S a kicsi lány most útra kel. Átrepül az óceán túlpartjára, hogy még egy álmot kihúzzon a bakancslistájáról.

Ha erősen hiszel benne, akkor megkapod, amire vágysz, Lehet, hogy nem pont akkor, amikor szeretnéd, hanem akkor, amikor annak meg kell történnie. New York-i álmom már rég a feledés homályába veszett, maga alá temette a szorongás és a repüléstől való félelem mocsara. De az éltben semmi sem véletlen. Ahogy az emberi kapcsolatok sem. És ha van egy őrült barátnőd, akinek minden vágya New Yorkba menni, aki éveken át noszogat, akkor előbb vagy utóbb feléled benned az a gyermek, aki egykor olyan nagyon a messzibe vágyott. Pont ez történt most velem. Csupán néhány óra választ el attól, hogy megtapasztaljam életem legnagyobb kalandját. Azt hagyjuk, hogy elmentem kocsmázni és berúgtam, hogy a bőröndöm félig van bepakolva, és azt, hogy mennyire rettegek a hosszú úttól.... Izgatottságomat tehát egy cseppnyi félelem tarkítja.

De bassza meg! Akkor is megyek. Mert mennem kell. Mert meg kell élnem. Mert le kell győznöm a félelmeimet, le kell vetnem a béklyóimat és meg kell tapasztalnom a csodát. Ahhoz, hogy azzá váljak, aki valójában vagyok, ez kell. El kell repülnöm New Yorkba!

Rettegek, de nagyon várom. És nem érdekel, mi lesz, bennem van az öröm, a büszkeség és az elégedettség, hogy egykor mertem nagyot álmodni, mely élmot a félelmeim ellenére most meg merem valósítani.

Ölellek

Vándormadár

Költözöm...

Megint...

3,5 hónap után. Már megtanulhattam volna, hogy ne tervezzek semmit előre, mert szó szerint kikönyörögtem, hogy itt lakhassak, csak azért, hogy spórolni tudjak, hogy minél hamarabb haza költözhessek. Elképzeltem, hogy majd 2 évet kihúzok itt, aztán hazamegyek... Nos... eddig bírtam.
Olyannyira elhatalmasodott rajtam a szorongás és a pánik. Azért, mert be vagyok ide zárva a semmi közepére, ahol szinte minden olyan dolog hiányzik, ami a kényelmemhez és a biztonságomhoz kell.
Nem akartam elmenni innen. Tényleg. De valami, valamikor, valahogy, valami miatt megváltozott. Ekkor született meg a döntés, és jött is a lehetőség, amivel azonnal éltem.

Mert megint mélypontra kerültem. A gödör legaljára. Ahonnan már nem volt lejjebb. Történt ugyanis, hogy a dátumokat ellenőriztem és az egyik kis üvegen azt olvastam, hogy 2020. A leges legelső gondolatom az volt, hogy "oh, én ekkor már rég Magyarországon fogok élni". Aztán valahogy a semmiből jött a következő gondolat, hogy "ha még akkor élni fogok". A két érzés két különböző helyről jött, az első a szívemből, a másik meg a fejemből. Ez utóbbi gondolat volt a mocskos sáros lubickolás az áldozatszerepben, a koromsötét, csúszó-mászóktól hemzsegő gödör alján.
Itt már nem éreztem pánikot. Semmit sem, csak a végtelen szomorúságot és elkeseredettséget. Hogy már megint ennyire torz és negatív a jövőképem. És ezen a ponton, mintha mindenbe beletörődtem volna. Csináltam tovább a munkát, mint valami robot (hozzá kell tennem, előző nap sikerült semmit sem aludnom, teljesen kimerült voltam, zavarodott és fizikailag is gyenge), és azon gondolkodtam, hogy itt hagyok mindent és haza költözöm. Aztán este történt valami.
Barbecue-ra voltam hivatalos. Annak ellenére, hogy fáradt voltam, elmentem. Képzelj egy pici skót falut vadregényes környezetben, hegyekkel és dombokkal körülvett völgyben. Benne képzelj egy kis házat, szép zöld füves, virágos kerttel, fűzfával a közepén. Tegyél ide egy-két skótot, magyart, románt és lengyelt, két kismamát és két kutyát, nevetést, meghitt beszélgetést és csupa pozitív energiát. Belecsöppentem ebbe a keverékbe, és olyan mérhetetlen nyugalom szállt meg ezek között az emberek között, amit már régen éreztem. És ez az érzés egy szempillantás alatt kirántott a gödörből. Másznom sem kellett, csak hagytam, hogy felkapjon magával az energia és vigyen a fény felé. Másnap reggel úgy keltem fel, mint akit kicseréltek. Tele csupa pozitív gondolattal. Azóta várom a New York-i utat is. Nem tölt el félelemmel a tudat, hogy repülőre kell ülnöm. Hétfőn volt egy érdekes gondolatom. Épp a nuts-okat cserélgettem és ilyenkor cikáznak a gondolataim jobbra-balra. És mintha valaki állt volna a hátam mögött és a fülembe súgta volna, hogy "minden rendben lesz a New Yorki-i úttal". De tényleg olyan volt, mintha nem az én fejemben lett volna ez a gondolat, hanem valaki mondta volna nekem. Mosolyogtam és megköszöntem. Azóta tudom, hogy minden rendben lesz. És nagyon várom.

Tudod... arra jöttem rá, hogy sokkal rosszabb ragaszkodni a félelemhez, mint önmagában átélni a félelem érzését. Nekem nem csak az nehéz, hogy elfogadjam a szorongást és a sok negatív gondolatot, hanem az is, elengedjem ezt. Mert megszoktam. Megszoktam, hogy félek a betegségektől, a furcsa testi tünetektől, ha kés van a kezemben, autóban, ha valami őrült vezet, a metrón, a repülőn, a lépcsőn! stb. És amikor arra gondolok, hogy leküzdjem a szorongást, akkor mindig ott van az érzés, hogy "de akkor az életem majd milyen lesz? ha majd nem lesz, amitől félhetnék... ha majd nem lesz félelem."

Tudom, hogy nem kellene küzdenem a szorongás, a pánikrohamok ellen. Mert az van. Egyszerűbb, ha csak kimondom magamban, hogy "ez csak egy pánikroham, nincs szívrohamom, nincs agyvérzésem, nem zsibbadok, nem fáj, nem vérzik, nem fogok most meghalni" Akkor elmúlik. Ha pedig azért küzdök, hogy minél hamarabb elmulasszam, akkor, annál jobban kínoz. Csak nem mindig vagyok elég éber. Olyankor nem sikerül időben tudatosítani, hogy most éppen mi történik.

Néha azt érzem, az agyam a saját ellenségem. Mintha a sok kreatív gondolatért cserébe ilyen fizetséget kérne. Vagy olyan, mint egy gonosz manó, aki hangosan röhög a markába, amikor én épp a félelemmel viaskodom.

A múltkor elmentem egyedül sétálni. 14 mérföldet tettem meg összesen, 7-et oda, 7-et vissza. Felmentem a hegyre a kijelölt úton, majd átvágtam egy erdőn, elértem egy kapuhoz, amin átmentem, aztán megpillantottam a folyót. Naná, hogy letértem az útról és a folyómedren keresztül folytattam az utamat, amíg egy dimbes-dombos mezőre nem értem, amin ott árválkodott egy roskadozó kő házikó. Teljesen egyedül voltam az ezerarcú skót vidéken. Láttam egy őzikét, felbuktam, megcsúsztam, elestem, kétszer majdnem beleestem a folyóba, megcsípett a csalán, feltörte a lábamat a cipő, kipirosodott az arcom, tele ment a bakancsom valami száraz szúrós növénnyel, és imádtam. Féltem. Az erdőben, ha benéztem a fák közé csak a feketeséget láttam. A szél hullámokban támadt fel és amikor meglengette a fák törzseit azok úgy recsegtek-ropogtak, mintha horrorfilmhez forgatnánk jelenetet. Kutyaugatást is hallottam. Az öt évvel ezelőtti énem ennél a pontnál biztosan visszafordult volna, de én csak azért sem. És az a házikó. Egy elhagyatott pásztorház, de én már meséket kreáltam a szerencsétlenül járt skót családról, akiket a föld miatt galád módon meggyilkoltak, és a boszorkányról, akire rágyújtották a házat, de a lelke még most is ott kísért.
Persze másnap azért megfordult a fejemben, hogy mi lett volna, ha történik velem valami és egyedül vagyok. Vagy ha arra tévednek idegenek és megtámadnak. Vagy ha valami állat kerget meg. De! Persze, hogy nem történt semmi, nem is történt volna.

Van abban valami csodálatos és egyben félelmetes is, ha egyedül csatangolsz a természetben. Ha figyeled a hangokat, a zajokat. Ha kinyitod a szemedet. Ha kizársz minden gondolatot a fejedből és csak arra koncentrálsz, ami körülötted történik. Mert ilyenkor meglátod a csodákat. A csillogó köveket a folyó mederben. A legapróbb virágot a száraz gaz között. A különleges színű mohát a faágakon. A szív alakú felhőket. Érzed a szél illatát, hallod a madarakat. Meghallod, ahogy a fák énekelnek a szélben, hogy a napsugarak köszöntenek. És akkor rájössz, hogy egy vagy a természettel. Ugyanaz vagy. Ő az, aki éltet. Akinek az életedet, az otthonodat köszönheted. Amiért hálásnak kell lenned. Akkor is, ha a természet nem vár el ezért cserébe hálát.
Engem befogadott Skócia. Éreztem minden egyes rezdülésben, a szívem együtt lüktetett az ő energiájával. És hagyta, hogy barangoljak, hogy felfedezzem. Megvédett. Mert bizony volt egy pillanat, amikor szó szerint azt éreztem, hogy lovasok kísérnek vissza a kapuhoz. Olyan érzés volt, mintha a levegőben szállva vágtatnának mögöttem. És olyan boldog voltam. Hogy egyedül nekivágtam, hogy megtettem, hogy nem fordultam vissza és csak hagytam, hogy megtörténjen.

Azóta tudom, hogy nekem ez kell. Vándorolnom kell. Ha sokáig kell egy helyen lennem, szorongani kezdek. A szívem visz, mert a szívem menni akar és nem akar raboskodni. A szívem szabadon akar szárnyalni. És tudod, mit mondok? Ha menni akar, hagyom. Nem azért fogok dolgozni, hogy röghöz kössem magam. Azért fogok dolgozni, hogy szabadon szárnyalhassak. Egészen addig, amíg meg nem találom azt, amit keresek. Amiről még magam sem tudom, hogy micsoda.

Ölellek

Vágyódás az elérhetetlen után

Repülés... Továbbra is gyűlölöm. Oda felé menet élveztem, a visszaút az maga volt a pokol. Komolyan. Végig szorongtam az utat, hiába volt bennem egy nyugtató. Próbáltam ellazulni, de valahogy nem sikerült. Nem kaptunk azonnal leszállási engedélyt, köröztünk Glasgow fölött, fel-le mozgott a gép, amitől szédülni kezdtem és hányingerem is lett. A leszállás utolsó perceiben pedig egy légörvény jobbra billentette a gépet, úgy megijedtem, hogy a rémület azonnal kiült az arcomra, mire a mellettem ülő középkorú magyar férfi nyugtatgatni kezdett. Na jó, ennyi jó legalább volt a dologban. Nagyon kedves volt, mintha az ég küldte volna, hogy ne ájuljak el félelmemben. Földet érés után a bal fülemből valami trutyi folyt ki... és a hab a tortán az volt, hogy nem tudták kinyitni az első ajtót. Húsz percet vártunk az álló gépben mire nagy nehezen kiengedtek minket. De elég ennyit a repülésről. Nem ígérem, hogy többet nem hozom szóba, mert ismerem magam, szóba fogom... Júniusban New York... El sem hiszem, hogy a repülés parám ellenére belevágok ebbe...


Jó érzés Skóciában lenni. Érdekes, de amennyire haza akartam költözni még a nyaralás előtt, most annyira nem akarok. Eszembe sem jut. Persze hiányoznak az otthoniak, de ha sikerül lenyugtatom magam és mélyen befelé figyelnem, akkor tudom, hogy itt van a helyem. Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen csak érzem. Lehet, hogy ez csak rövid időre szól, és ha itt az idő, tovább kell állnom, de most itt kell lennem. Szoktam sétálni kint az erdőben, és amikor a természetre figyelek és arra, hogy harmóniába kerüljek önmagammal, akkor valahogy az az érzésem, hogy nyugton kell maradnom és várni. Maradni és várni. Hogy mire vagy kire, azt nem tudom. Csak az érzés van meg. Hogy legyek türelemmel, mert idővel minden kiderül. Persze az egóm ezen nagyokat derül. Az egóm pénzt akar gyűjteni és minél előbb hazarohanni. A megszokottba. Az ismerősbe.
Az egyik legnagyobb indokom a hazaköltözésre az volt, hogy angolul nem tudom úgy kifejezni magam, mint magyarul. Nos, amióta maradni akarok, azóta egyre jobban megy az angol. Beszélgetek, kérdezgetek, kérem, hogy javítsanak, tanítsanak. És egyre jobban élvezem, hogy angolul kommunikálok. Sokszor a magyarokkal is, akkor is, amikor más nincs körülöttünk. Mindig is szerettem ezt a nyelvet, nem is értem, hogy felejthettem ezt el.


Nem múlhat el az élet vágyakozás nélkül sem. Mert miért is múlna... Tetszik valaki. És jelen esetben küzdök az érzés ellen. Első perctől kezdve éreztem egyfajta megmagyarázhatatlan vonzódást az irányába, de akkoriban mással volt tele a fejem, elvonta minden figyelmemet (aki hozzáteszem, teljesen eltűnt... mint kámfor a ködben... nem hiányzik egyáltalán),  arról nem is beszélve, hogy egy másik lánynak is tetszett ez a fiú, akivel időközben nagyon jó barátok lettünk, szóval nem akartam kibontakozó, bimbózó románcuk útjába állni. Így szépen el is temettem az érzést. De valahogy mindig ott motoszkált a fejemben, hogy meg akarom fejteni őt. Sokat álmodom vele. Amíg otthon voltam háromszor is.
A fiút nem mondanám jóképűnek. Szép barna szeme van, de azzal, hogy állandóan mogorva, valahogy nem nyújt az arca vonzó látványt. Mert annyit kell tudni róla, hogy rettenetesen zárkózott. Én amilyen nyitott vagyok, ő annyira zárkózott. El tudod képzelni, mi sülne ki ebből? Egy vicc. Semmit nem tudok róla, mert nincs köztünk semmilyen kapcsolat, csak az a pár információ morzsa, amit innen-onnan összeszedtem. 
Most küzdök az érzés ellen, mert az én vágyaimnak tárgya nem egy zárkózott, rideg, megközelíthetetlen és megfejthetetlen férfi, hanem ennek teljes ellentéte.
Talán azért vonzódom hozzá, amilyen. Mert elérhetetlen. Vastag páncél, tégla-és betonfal veszi körül őt, amit elválaszt tőlem egy sötét rengeteg, egy hatalmas szakadék (meg jó pár kicsi), valamint egy rét telis-tele húsevő növényekkel és szörnyektől hemzsegő végtelen óceán... Azt hiszem, így tudnám a legjobban megfogalmazni, milyen nagyon messze is van az enyémtől az ő lelke.
Ennek ellenére, ha mellette vagyok, elgyengülnek a lábaim, remegni kezdek, képtelen vagyok megszólalni, izzadok és alig kapok levegőt. Pillangók a gyomromban nincsenek, csak ez a vonzás, akár egy mágnes, egy forró mágnes, aminek csak azért nem merek engedni, mert félek, hogy akkor porrá éget.
Nagyon erős, határozott személyiség, amit érzek is. Félek, hogy elnyomna.

Nyilván semmit sem tudok róla, lehet, hogy ha átúsznám az óceánt, ha átrágnám magam a húsevő növényeken, a szakadékokon és a sötét rengetegen, ha ledönteném a betonfalat majd a téglafalat, és leráncigálnám róla a páncélját, akkor nem is tetszene. Akkor nem is kellene.


Nem akarok ebbe mást beleképzelni, mert abba csak beleőrülnék. Inkább hagyom, hogy történjenek a dolgok, és örülök, ha láthatom. Örülök a testem reakcióinak, mert legalább tudom, hogy élek és érzek. Ő is egy lecke. Vagy egy ismétlődő példa, mert még van valami amit meg kell tanulnom.

A munkát szeretem. Már mindent tudok, így magabiztosabb vagyok és élvezem, amit csinálok. A derekam fáj, a lábam szokott zsibbadni, a cipőt le kellene cserélnem, de nem panaszkodom. A munkatársaim szuperek, szeretek velük dolgozni.
Szeretem az erdőt és a hegyet, a birkákat a réteken, a buszsofőrt, aki szinte már jó barát. A madarak máshogy csicseregnek, mint otthon, a vízesés moraja pedig egész az ablakomig elhallatszik. Itt az időjárás szeszélyes, tökéletesen igazodik a lelkiállapotomhoz. Egyetlen nap alatt megtapasztalunk négy évszakot. Újabban óránként váltakozik a hóvihar és a szikrázó napsütés. Mégis... Imádom Skóciát! Pont így. Mert olyan érzésem van, mintha magamat látnám benne.

Idén biztosan eljön. Megtaláljuk egymást a szerelemmel. Nincs már lezárni valóm. Mindent szélnek eresztettem.

Egyetlen dolog árnyékolja csak a mindennapjaim örömeit. Sajnos egy hete megint szorongok. Csak a szokásos, zsibbadás, bizonytalanság érzés, kételkedés a saját nagyszerűségemben. Ilyenkor megkérdezem a félelmet, hogy miért sündörög megint körülöttem. A válasz mindig ugyanaz. "Engedj ki!" Nyom valami belső feszültség belül. Mintha valami ki akarna törni és én nem hagyom. Mintha valami még belém lenne zárva. Úgyhogy nagyokat sétálok, meditálok és elkezdtem szedni a macskagyökeret újra. Meglátjuk.

Ölellek

Az elalvás előtti utolsó

Én közben olyannyira belemerültem a romantikus jutyub videók nézésébe és a még annál is romantikusabb dalok hallgatásába, hogy teljesen belecsavarodtam a körülötte keringő gondolataim hálójába... Innen nagyon nehéz és fájdalmas lesz visszakecmeregni a normalisba. Pedig muszáj, mert tudom, hogy ebből megint szívhasadás lesz...

Ezerszer túléltem már, most is túl fogom.

Az én szívem törhetetlen.

Az én szívem már képtelen darabokra szakadni...

Tapasztalások

Nyaralni voltam otthon két hétig. Nyolc hónap után először éreztem az olyan nagyon megszokott magyar energiákat. Az elmúlt nyolc hónapban abból álltak a gondolataim, hogy hol haza akartam költözni végleg, hol pedig itt maradni az én imádott Skóciámban. Nos… ez a két hét pont arra volt jó, hogy összezavarjon. Alaposan felkavarta körülöttem a meleg, poshadt állóvizet.

Búcsúzás végleg

Egy barátom a múltból pár héttel ezelőtt elhunyt. Sokkolt a hír, amikor megtudtam. Elmentem a búcsúztatójára, ahol lúdbőrzött a testem minden egyes négyzetcentimétere, amikor a lelkész az elengedésről mesélt. Hogy mennyire nehéz elengednünk a számunkra kedves embereket, mert attól rettegünk, hogy vajon látjuk-e még őket. Arra gondoltam, milyen önző az ember. Mert ha el kell engednie valakit, akkor is csak magára gondol. Arra, hogy mi lesz vele, ha a másik már nem lesz mellette. Az egó retteg ettől. A szív bátran elenged, mert szeret. A lélek pedig tudja, hogy akivel kell, azzal újra találkozik.

Szörnyű volt szembesülni azzal, ahogy kettétört egy család. Szerettem volna átvenni keveset a fájdalmukból, és meg kellett erőszakolnom magam, hogy hagyjam meg nekik ezt a tapasztalást. Mert ez nem az én kabátom. Más fájdalmát nem fájhatom.

Ráébredtem arra, hogy az élet véges. Bármikor véget érhet. Teljesen maga alá gyűrt a tudat, hogy én távol vagyok a szeretteimtől. Ha bárkivel bármi történne… de ne is gondoljunk inkább erre, mert azzal megint csak magam mellé engedném a félelmet.

Amikor kísért a múlt

Az exeim elkezdtek visszacsöpögni az életembe. Nem tudom, mikor kezdődött, de mind jön sorban és kéri a bocsánatot és mondja el, hogy milyen fontos voltam. Furcsa érzés. Mert eddig szépen a „nekik sem voltam elég jó” érzés álarca mögé bújva sajnáltattam magam, amikor valakinek épp nem kellettem. Most pedig, hogy kiderült, mégis jó voltam és bánják a dolgot, már nem tudom mire fogni, ha valakinek mégsem kellek. Rádöbbentem, hogy sokkal inkább arról van szó, hogy túl sok vagyok, mint túl kevés, és egyszerűen nem voltak elég erősek ahhoz, hogy kezelni tudjanak.

Nyilván nem sikerült elengednem a régi sérelmeket és bizonyos személyeket. Az Univerzum pedig lehetőséget adott, hogy ezeket szépen lezárjam. Ami a múltban történt, annak ott kell maradnia. Nem szabad, hogy azok a tapasztalások határozzák meg a jelenemet, nyomják rá bélyegüket a jövőmre. Nem haragszom már egyikükre sem. Szeretettel gondolok rájuk, és végre van bátorságom szélnek ereszteni őket.

Amikor visszahúz a múlt

Jól emlékszem, milyen voltam évekkel ezelőtt. Amikor nem múlhatott el buli úgy, hogy legalább egy fiú meg ne csókolt volna. Rosszabb voltam, mint egy férfi. Vadásztam, kacérkodtam, tálcán kínáltam magam, csak azért, hogy egy kósza pillanatra azt higgyem, mindenki azonnal belém szeret majd. Kerestem a tökéletes csókot. Pont a legrosszabb helyen, részeg fiatalokkal teli szórakozóhely táncparkettjének kellős közepén. Megtaláltam-e? Volt olyan alkalom.

Jó ideje nem vagyok már ilyen. Egy buli már nem arról szól számomra, hogy pasikat szedjek fel pusztán egy csók erejéig. Mégis az a közeg, amibe visszacsöppentem, egy szempillantás alatt beszippantott és ismét az a szárnyait bontogató, vágytól lángoló, tapasztalatot kereső tini voltam, aki egykor meg akart hódítani minden egyes férfiszívet.
Mert ezt csináltam, igen! És mi maradt meg ezekből az estékből? Másnap a megbánás. Később pedig a felismerés, hogy még mindig ott pislákol bennem annak a lánynak a tüze, aki felnőttként már tele van blokkokkal, elfojtással és minden adandó alkalommal tárt karokkal fogadja a félelmet.

Nem csak ez rántott vissza. A „nem kellek” is. Mert bizony csúnyán vissza lettem utasítva. Mert bizony most csúnyán nem kellek. És ahelyett, hogy büszkén felszegett fejjel és mosolyogva tovább álltam volna, hagytam, hogy újra és újra megtapossanak. Csak azért, mert nem voltam hajlandó elfogadni, hogy annak az illetőnek nem kellek. Az ostoba kifogásai, bunkó stílusa, és az irányomba teljesen bezárt szíve ellenére is, még akkor is, ha tudtam, hogy abszolút nem ő az, akit keresek. Nem ő az, aki meg tudja adni nekem azt, amire vágyom. De ugye… mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb. Annál jobban kell, minél jobban elutasít. Igen kedveseim, még harmincon túl is képes az ember belefutni ebbe és józan ész helyett esztelenül cselekedni.

Ő pont olyan, mint azok, akikkel eddig összehozott a Sors. Pont olyan, akiket eddig is vonzottam. Lelkileg éretlen, sérült, a nőkben csalódott, a szingliséget pártoló férfi. Meg akartam menteni. Most már tudom. Meg akartam mutatni neki, hogy nem minden nő egyforma. De hogy is mutathattam volna meg neki, amikor arra sem figyeltem, hogy mi van a lelkében. Csak arra figyeltem, hogyan kaphatom meg őt. És ebben a lázas akarásban pont az veszett el, aki a legfontosabb volt. Ő maga és a valódi énje. 

Hálás vagyok neki, mert rávilágított arra, hogy még mindig ugyanazt vonzom, hiába fogalmazódott meg bennem, hogy mire vágyom. Nem akarok egy mindenkiben csalódott, sérült férfit, akit úgy kell meghódítani. Azt szeretném, hogy végre engem akarjon meghódítani egy olyan férfi, aki elég erős ahhoz, hogy férfi legyen mellettem. De az, hogy egy ilyet találjak, még messze van. Mert azt vonzzuk, ami belül van. Amíg én magam is lelkileg sérült és csalódott vagyok, addig miért is panaszkodom, hogy csak ilyen halak akadnak a horgomra. Azt hittem, már rég magasabb szinten vagyok, pedig kurvára nem. Sokat kell még dolgoznom magamon, mert tudom, hogy az a személy, akit már réges rég megálmodtam magamnak, közel van. Csak arra vár, hogy készen álljak.

Menni vagy maradni

Annyiszor elmondtam már, hogy nem azért jöttem ki külföldre, mert rákényszerültem. Egy álmot követtem. Épp élem az álmomat, mégis volt valami, ami húzott egyre vissza Magyarországra. Itt voltam a drága Skóciámba és nem értettem, mi a jó büdös fenének akarok hazamenni. A honvágy miatt. A család és a barátok hiánya miatt, akik tudom, hogy akkor is az életem része maradnak, ha hetekig feléjük se bagózom.

Tudod, mire jöttem rá? Az egóm akar visszamenni a megszokottba. A szívem akar itt maradni. Az egóm nem akarja megtanulni rendesen a nyelvet és keresi a kifogásokat és fél mindentől, ami körülötte van. A szívem pedig hagyja ezt. Mert az én szívem már csak ilyen. Pedig otthon végig szorongtam. Előjöttek az idióta félelmeim a pénzzel, a munkahelyem elvesztésével kapcsolatban. Végig zsibbadtam és azt éreztem, satuval nyomják össze a fejemet. Ez az érzés nem múlt el egy percre sem. Csak akkor, amikor ismét skót földre léptem. Kitisztult a fejem, mintha lekerült volna a kő a mellkasomról, mintha elengedte volna a kéz a fejemet, ami otthon össze akarta roppantani.

Itt vagyok önmagam. És ez a félelmetes. Itt nem a falusi vagány csaj vagyok, aki a diszkó mosdójában verekszik. Nem a jó barátnő, aki minden szituációban hülyét csinál magából, csak azért, hogy rá figyeljenek. Nem a jégkirálynő, akihez csak azért nem mennek oda, mert annyira be van zárva, hogy szó szerint láthatatlan. Nem a bizonytalan, a másoknak tetszeni akaró, a magát mindenkinek alárendelő kislány. Hanem az a nő, akinek a szíve nyitott, aki szeret emlékezni és bátran várja a jövőt. Itt az vagyok, aki szembe mer nézni az akadályokkal, aki jól érzi magát akkor is, ha egyedül van. Itt az vagyok, aki valamikor régen voltam, még mielőtt darabokra törtek volna a tapasztalások, amit az utam során szereztem.

Az unokahúgom azt mondja, ne költözzek vissza, maradjak itt. Az unokahúgom két éves, maximálisan össze van kötve a forrással. Pont azt mondja, ami a szívemben van. A szívemmel érzem, hogy pont ott vagyok, ahol lennem kell. Meg kell nyugodnom, nem kapkodni és hagyni, hogy minden áramoljon, aminek még kell. 

Hagyom.

Ahogy eddig is mindent.

Megélem ezt az álmot, Skóciát, amit furcsa mód ugyanúgy az otthonomnak érzek, mint kis hazánkat. És bár szörnyű a honvágy, de legalább tudom, hogy vannak gyökereim. És tudom, hogy a gyökereim sziklaszilárdan bele vannak ragadva a talajba. Nincs az a szél, ami az én életem fáját ki tudná dönteni. Az ágak pedig nőnek feljebb, egyre feljebb és a világ így kitárul előttem. 

Én pedig hagyom.

A szívem súgja, hogy ezt kell tennem.

Ketté szakadó lélek

Mester,

Eljött az ideje, hogy kicsit hosszabban írjak. Nem is tudom, hol kezdjem...

Tegnap szorongtam. Nem volt vészes, felül tudtam kerekedni rajta, nem gyűrt maga alá, a problémám sem ennek ténye volt, hanem maga az, hogy szorongtam megint. Mostanában nyugtalan vagyok, sok gondolat kavarog a fejemben, nyilván a tudatalattim így akar jelezni, hogy sürgősen fejezzem be a fölösleges agyalást.

Kezdjük a munkával. Most, hogy az egyik lány szabadságon van, heti hat napot dolgozom. Ami azért jó, mert gyorsabban telnek a napok, ellenben rossz is, mert semmi másra nincs időm. Minden nap hulla fáradtan zuhanok az ágyba, az is nagy erőfeszítést igényel, hogy megemeljem a telefonomat és válaszoljak az üzenetekre. Kimerülök. Mindenezek ellenére nagyon szeretem még mindig (mindenki nagy döbbenetére) azt, amit csinálok. A lányokkal szuper a közös munka, mindannyian mások vagyunk, ezért remekül kiegészítjük egymást. Mostanában tanít(gat)ják nekem a papírmunkát, amit már egy hónapja tudnom kellene... A managerünk elment egy hónapos szabadságra és a többiek nem nagyon akartak a rájuk szakadó feladatok mellett még azzal is törődni, hogy ezeket megtanítsák nekem. Volt elég bajuk így is. De ez nem változtat a tényen, hogy tudnom KELLENE. Úgyhogy a manager most tanít. Mindenre. Egyszerre. És persze hibázom. Ami természetes, de amikor a huszadik társosztályról jön vissza a papír, hogy egy rubrikából kihagytam egy nullát, akkor azért már tajtékzik mindenki. Elgondolkodtam azon, hogy ez vajon miért volt... Talán mert így szembe kellett nézniük azzal, hogy ők is hibáztak, amikor nem vették észre, hogy onnan hiányzik egy nulla... vagy mérgesek voltak magukra azért, amiért a fáradtságot sem vették, hogy ellenőrizzék a munkámat. Szép dolog a bizalom, de egy kezdőnél ne engedjék meg maguknak ezt a luxust. Mindezek ellenére kedvesen közlik, hogy ejnye-bejnye... És itt már legalább VAN ejnye-bejnye. Ezért jár a piros pont.

A szállás szuper. Bár minden hallatszik. És nem nagyon van privát szférám, de most nem zavar,  mert pont arra van szükségem, hogy ne legyek egyedül. A szobatársam egy rendkívül kedves lány, annyira szerencsésnek érzem magam, hogy mellé kerültem. A táj a ház mögött gyönyörű. Vannak vízesések, erdő, hegy, völgy, szakadék, sziklák, tó, patak. Kis sétáló út, két kőhíddal (!!!), amin már kétszer végigmentem. Robert Burnst is megihlette ennek a tájnak a szépsége. Megértem őt.

Szerelem terén sem nagyon van változás. Volt az a valami pár hétig, aminek még tisztességes elnevezést sem tudok adni... Levelezni kezdtem egy régi kedves ismerőssel és hamar intimebb síkra tereltük a beszélgetéseinket, aminek az lett a vége, hogy virtuálisan kötődni kezdtem hozzá és egyre többre vágytam. Ő persze nem. Mert miért is... Ennek a periódusnak úgy néz ki, vége szakadt. De azóta olyan intenzíven vágyom a gyengédségre és a szerelemre, mint még talán soha. Mintha ez nyitott volna ki. Talán csak ennyi volt a lényeg. Talán csak ennyi volt ennek a fiúnak a szerepe az életemben. Hogy ismét nyitottá, befogadóvá tegyen. Örülök neki és hálás is vagyok érte.
Egy exem ismét megjelent az életemben. Nagyon fájdalmas és idegőrlő szerelmi háromszöget bonyolítottam vele évekkel ezelőtt. Én voltam a második. Lehet nyugodtan utálkozni, igen, ilyen is volt az életemben. Tanultam belőle és nem bánom, hogy szerettem őt. Most írogat. Mert éppen szingli. Semmit sem változott. Ellenben én nagyon sokat. Nincs nekünk közös jövőnk. Soha nem is volt. El is mondtam neki. Ennek ellenére írogat. Mert mindig csak annak kellünk, majd csak akkor kellünk, amikor minket már nem érdekel a másik.
Letöltöttem egy társkereső app-ot. Regényt lehetne írni a fazonokról, akik oda regisztrálva vannak. Kaptam már meztelen fotót és chat szexelni is akartak velem. Pedig még csak két napja vagyok fent. Megtalált itt is egy férfi egyébként. Nagyon jóképű és vicces és értelmes. Nyilván van valami sötét titka. Nyilván... Mivel nekem sosem volt szerencsém a netes társkereséssel. Tehát ez sem lehet kivétel. Nem mellesleg közel ötszáz mérföldre lakik tőlem. Mert miért is lakna hozzám közelebb. Szóval nem fűzök ehhez túl sok reményt. Semmi esélyét sem látom annak, hogy köztünk több is legyen. Lazán kezelem, jó vele beszélgetni. Jó, nem hazudok. Várom, hogy írjon. De nem török össze, ha többet nem fog. Tuti, hogy skorpió.

Mindezek mellett ami továbbra is foglalkoztat az a "menni vagy maradni". Nem a közeljövőben, hanem a 2 éven belüli jövőben. Érzelmi síkon minden hazahúz. A család, a barátok hiánya. A drága kis unokahúgom. Az, hogy kötetlenül tudjak beszélgetni és ne azon gondolkodni, hogy hogyan fordítsak le egy mondatot. Talán ez hiányzik a legjobban. Mert imádok csacsogni és filozofálgatni, vitatkozni a nézetbeli különbségeken, elmerengeni és még sorolhatnám. Angolul ez nem megy, így főleg csak hallgatok és mosolygok és bólogatok. Pedig itt rá vagyok kényszerülve a társalgásra, a skótok nem hagynak ám magamra, ha nem kapnak kérdéseikre kielégítő választ. Frusztrál ha valamit nem értek, vagy ha valamit félreértek, vagy ha valamire nem tudok válaszolni.
Hiányzik Magyarország, az otthonom, a Tisza, az Alföld, Budapest. Az én gyönyörűséges fővárosom, ami oly sok emléket hordoz. Még a mocsok és a bűz és a sok életunt, negatív arc is.
Az írás is hiányzik. Egyszerűen nem jönnek a szavak, blokk van bennem. Még a regényemet sem tudom befejezni, pedig csak pár fejezet hiányzik. Az agyam minden egyes neuronja az angollal van tele.
Ellenben itt Skóciában megvan minden, amit otthon hiányoltam. Nincs létbizonytalanság. Egzisztenciálisan még akkor is biztonságban érzem magam, hogy tudom, bármikor felmondhatnak nekem. Mert biztos vagyok benne, hogy azonnal találnék valami mást. Olyan munkát, ami mellett nem halnék éhen. Fizikailag is nagyobb biztonságban érzem itt magam. Nem rettegek attól, hogy betörnek, vagy megtámadnak az utcán. Mindenki pozitív, nincs állandó panaszkodás, szomorkodás. Nem érzem, hogy nem vagyok ide való, nem érzem, hogy nem akarnak befogadni, mert a skótok valami hihetetlen módon imádják a külföldieket. Sokszor azt érzem, nem is emberek, hanem egy másik bolygóról jött idegenek. Vagy tündérek. Itt nem ciki magyarnak lenni, külföldinek lenni. Nem ciki törni az angolt vagy csak kifejezéstelen arccal mosolyogni, amikor társalognak a többiek. Amit ezen kívül látok, az a tisztelet. Mindenki tiszteli a másikat. Nem taposnak egymás lelkébe, nem akarják megbántani a másikat. Ha nézeteltérésük van, akkor azt megbeszélik. Jó, kivétel ez alól egy jó kis kocsmai bunyó a fiatalok között. Mert az ugye mindig mindenhol van.
A bizalmat még meg sem említettem. Mert itt bizony az is van. Az emberek megbíznak egymásban. Nem verik át a barátjukat, a munkatársukat. És a bizalom ára a viszonzás. Otthon mit tanítanak? Sose bízz senkiben, mert ha úgy adódik, hátba támadnak. Itt, ha ezt elmondanám, kiröhögnének. Mert nincs számukra fontosabb a bizalomnál.
A szépséges táj. Amit mindig is vágytam látni. Semmihez sem fogható, semmivel sem összehasonlítható. Ez nagyon hiányozna. Biztosan tudom.

Látod? Lelkem egyik fele haza akar menni. Másik fele itt akar maradni, amilyen sokáig csak lehet. Épp szakadok ketté. Itt vagyok, az otthonom hiányzik, de ha hazamegyek, ez a nyugalom és biztonság fog hiányozni, ami itt van. Nem akarom ezt a kettősséget. Nem akarok két szerelmet. Meg akarom találni az otthonom. Azt a helyet, ahol majd megöregszem. Mégsem tudom most, hogy mit is akarok. Rosszabb vagyok, mint egy tinilány, aki a suli két leghelyesebb fiúja között nem tud dönteni.

Ketté szakadni sajnos nem tudok. Két életem, bármennyire is szeretném, nem lehet.

Egyszerre élem minden álmom. S most, hogy az álom valóság... olyan, mintha mégis álmodnék. Mintha most már másra vágynék...

Ölellek

Túl a tizenharmadikon is

Mester,

Egy hete beköltöztem a staff szállásra. Ez volt életem tizenharmadik költözése. A főnököm elintézte, hogy beengedjenek. Maradhatok fél évig, de a HR-es csaj megnyugtatott, hogy nem leszek kirúgva hat hónap múlva, át akarják reformálni az egész bentlakásos rendszert. Egy végtelenül kedves magyar lánnyal osztom meg a szobát. Igen! Túl a harmincon együtt élek valakivel egy kicsi szobában. Most ennek kell történnie.
A költözést egyedül oldottam meg. Még mindig nehezemre esik segítséget kérni mástól, ami idegesít. Egyszerűen képtelen vagyok segítséget/szívességet kérni. Így minden áldott reggel hoztam egy kevés cuccot magammal a bőröndömben. A végére úgy kimerültem, hogy legszívesebben az öklömmel ütöttem volna a falat. De itt vagyok.
A landlord szó nélkül visszaadta a kauciómat és felajánlotta, hogy keressem meg, ha fél év múlva mégis kiraknak innen, ugyanis az ő staffja hazamegy szeptember végén, így valószínűleg megint üres lesz az egyik szoba. Nem garantálja, de azért hívjam. Meglátjuk.
Itt már volt konfliktusom is... szoknom kell, hogy tíz emberrel lakom egy fedél alatt.

A munkát még mindig szeretem. Azokat is, akikkel együtt dolgozom. Képes vagyok őket közel engedni magamhoz, az sem érdekel, hogy azt tervezem, hazaköltözöm. De még bármi megtörténhet.

A pénz végre áramlik. El sem hiszem, hogy sok-sok évnyi kínlódás után végre nem frusztrál a pénz. Az sem, ha van és az sem, ha nincs.

Ezen kívül... csak várok... egy üzenetre... és fáj a hiánya. De kibírom, mert erős nő vagyok. Mert nem hiányozhat valaki, aki merőben mást akar tőlem, mint amit én tőle.

Kibírom.

Így kell lennie.

Hálás vagyok és köszönöm!

Ölellek!

Tisztulás

 Mester,


Kicsit lenyugodtam a múltkori után, nem értem, mi ütött belém, teljesen eluralkodott felettem az egóm rosszabbik része. Olyannyira belepörgettem magam a megszokott sémákba, azok után, hogy 2 éve nem éreztem hasonlót, hogy a félelem és az ok nélküli pánik reakció teljesen beszippantott. Hála az égnek, nem tartott tovább pár napnál, és köszönhetően egy kis segítségnek, hamar ki is tudtam ebből kecmeregni. Azóta meditálok minden este és igyekszem hasznosan tölteni a szabadidőmet. A meditációnak hála tudom, hogy a lelkemben tényleg minden rendben van. És ez ad erőt.


A munka szuper. Nagyon szeretek itt dolgozni, és végtelenül befogadóak a munkatársaim, alakulnak barátságok is. Voltam már bulizni kétszer is. Változom. Már sokkal jobban feltöltenek azok az összejövetelek, amikor csak beülünk valahova beszélgetni, vagy ha egy hangulatos kis kocsmában élő zene szól. A dobhártya szaggató tucituci valahogy már nem jön be nekem.
Szomorúan tapasztalom, hogy változik a világ. A nők azok, akik udvarolnak a férfiaknak. Akarom mondani a "csajok" szedik fel a "pasikat". Láttam már ilyet Pesten is. A pasi kinézi magának a csajt, jelez neki, ám, ha a csaj ezt nem "fogja" és nem megy oda felszedni a pasit, akkor a pasi hamar más után néz. Itt Skóciában ez ennél durvább. Itt a csajok rettenetesen rámenősek, nincsenek tisztelettel senkire, főleg nem magukra, és minden potenciális hím egyed nyakába csimpaszkodnak. Szörnyű. Az meg, aki nem hajlandó átvenni a férfi szerepet (lásd jómagam) hoppon marad. Ne ítélkezem. Mert változik a világ. A férfiak elnőiesednek, a nők elférfiasodnak, és talán ez így is van jól. Mert talán ez is hozzátartozik az emberiség fejlődéséhez. Talán az ezt következő lépcső lesz a teljes testi-lelki-szellemi egyenlőség. De az még nagyon sokára fog eljönni, sok életet kell még addig megélnünk, kár ennyire előre rohanni. Szóval nem ítélkezem és elfogadom ezt, de nem tudok azonosulni vele, mert én még egy másik generációba születtem bele, én még azt szeretem, ha udvarolnak nekem. Szeretek flörtölni, szeretem én jelezni, ha tetszik valaki és szeretem, ha ezek után oda jön hozzám az illető.


Olyan érdekes, amikor az ember rájön, hogy minden, ami vele történik, az érte történik. Mint amikor felgyújtanak egy lámpát a fejedben és felcsillan az "aha"! Ugye én egy élelmiszer részlegen vagyok bolti eladó. Kasszát kezelek, naponta több száz font keresztül halad a kezemen. És így... annyira hihetetlen, de olyannyira kezdem megszokni a pénzt, hogy már nem frusztrál, ha van, nem görcsölök, ha nincs és így szépen lassan, anélkül, hogy észrevenném, gyűlik a pénzem. Mindig marad, mert hetente kapok fizetést. Sokkal egyszerűbb így félrerakni. Talán mindennek tényleg így kellett lennie. Ilyen munkakörben dolgoznom ahhoz, hogy megszokjam a pénzt és ne féljek tőle. Nem tudom, mi lesz a vége, de az a lényeg, hogy már nem az attól való félelem uralja a gondolataimat, hogy mi lesz, ha majd nem lesz pénzem, vagy mi lesz, ha majd nem tudok spórolni. A fizetésem is rendben, itt nincs az, mint a CareHomeban, hogy hónapokon keresztül elszúrnak valamit.


Sokszor eszembe jut, mit mondott nekem a manager a hotelben. Hogy a legnagyobb baj velem, hogy nem kérdezem meg, "miben tudok segíteni". És azt a tanácsot adta, hogy erre majd figyeljek a következő munkahelyemen és amikor csak tehetem, kérdezzem meg. Annyira vicces ez. Hisz most nonstop ezt kérdezgetem: "How can I help?" Lehet, hogy az a nő egy segítő volt, aki tudtán kívül oda terelt, ahol lennem kell? Próbálok erre gondolni, mert még bennem van a tüske amiatt, ahogy beszélt velem. Túl kellene lépnem ezen, mert ezerszer jobb életem van, magamtól sose jöttem volna ide... Csak... az egóm nem tudja elengedni azt a sok rágalmat, amit a fejemhez vágott. Még ha tudom az okát is, hogy miért... 


Ami miatt kicsit görcsölök most, az a szállás. Ahol most vagyok, itt csak ideiglenesen lehetek, március végéig. Folyamatos nézelődöm, kérdezősködök, de eddig sajnos semmi. Nem találok olyat, ami fix. És nem tudom, mi lesz velem áprilistól. Hol fogok majd lakni. Próbálok bejutni a staff szállásra, de egyelőre csak falakba ütközöm. Nyilván, ha nem lesz más megoldás, akkor elköltözöm Perth-be, de olyan nagyon szeretem Pitlochry-t, nem akarom itt hagyni. Nyilván találni fogok valamit, mert ezt is találtam, itt kell lennem, és ha eljön az idő, oda fogok jutni, ahova kell, csak most olyan bizonytalan minden. Amit gyűlölök. Nyilván ez is egy tapasztalás, egy lecke. Igyekszem nem aggodalmaskodni e miatt, és a jelenben maradni, de néha azért, amikor egyedül vagyok és van időm gondolkodni, elfog egy kis félelem, hogy mi lesz majd. De hála az égnek, ezt s tudom kezelni. Valahogy úgyis lesz. Eddig is mindig minden megoldódott.


Továbbra sem múlt el az olthatatlan vágyam, hogy hazamenjek. Talán csak azért, mert már régen voltam otthon, vagy más miatt, ki tudja. Egy biztos, hogy ez a külföldi élet rántotta le a leplet arról, hogy milyen erős gyökerekkel vagyok hozzákapcsolódva a családomhoz. És ez olyan kötelék, amit a távolság sem tud szétszakítani. Nagyon hiányoznak, és nem hiszem, hogy sokáig képes leszek nélkülük élni. Biztosan hazamegyek majd, azt, hogy mikor, még nem tudom. Ha eljutok oda, tudni fogom. Érezni fogom. És azt is megtanultam, hogy hallgatnom kell a megérzéseimre.


Sajnos mostanában megint nyugtalanul alszom. Ez nyilván azért van, mert mindennek ellenére még előfordul, hogy aggódom valami miatt. Tegnap például úgy elfeküdtem a nyakamat, hogy nem csak az fáj, hanem az egész karom, a hátam, sőt még a mellkasom is. Intenzív álmaim vannak, főleg azután, ha meditálok. Mintha tisztulnék. Csak még nehéz megértenem, hogyan tudnám mindezt meggyorsítani. Hogyan tudnék segíteni magamnak az elengedésben. Mert az biztos, hogy 2016 erről fog szólni. Elengedni minden régi sérelmet, ami meggátol abban, hogy azzá váljak, aki valójában vagyok. Elengedni a sérelmeket, a félelmeket, olyan régről hozott sémákat, amik már nem szolgálnak engem. Kapcsolatokat, csalódásokat, régi tanításokat, amiknek már nincs helye az életemben. Azt hiszem, a legeslegjobb helyen vagyok, hogy mindezen keresztül menjek. Mert a Skóciából áradó erő bármikor fel tud tölteni. Talán mindig is csak ennyit jelentett nekem Skócia. Hogy eljöjjek ide azért, hogy megtaláljam önmagam, hogy aztán így éljek teljes életet otthon. Természetesen alakulhat ez még másképp is. Idővel úgyis kiderül.


Ölellek