Hullámzás

Mester,

Hullámzok... megint...

Bent a munkahelyen nagyon sokszor előfordult, hogy sírni szerettem volna, vagy ordítani, vagy hangosan nevetni. De ezeket mind bent kellett tartanom. Egyszer sírtam csak, akkor is meg kellett erőszakolnom magam, hogy abbahagyjam. Úgy érzem, most minden érzelem egyszerre akar kitörni de valami blokkolja őket... és nem tudok sírni... nem tudok egy jóízűt nevetni. Mintha beleragadtam volna elfojtott érzelmeim hálójába... úgy szeretnék sírni... hangosan, hogy majd belefulladjak a könnyeimbe. De nem tudok! Egyszerűen nem tudok sírni... és a blokk, ami bennem van, feszít... és persze jön a szorongás, a pánik... 

Tele vagyok kétkedéssel. Kezdem elveszíteni a hitemet. Az álmaimban, magamban, az életben, az életem céljában... és nem tudom, mi ennek az oka. 

Nem akarom feladni. Nem akarok összeomlani...

Ha ezt valahogy megoldom, soha de soha de soha nem fogom elfojtani az érzelmeimet!!!! Az se érdekel, ha az a félelem lesz. Hagyom, hogy átrobogjon rajtam... nem fogom megállítani...

Egyébként jobban vagyok. Van most kis időm pihenni. Megnéztem egy gyönyörű filmet (Far from the madding crowd). A beosztásom rendeződni látszik és végre volt pénzem buszjegyet venni, hogy ne kelljen napi 2 órát sétálnom.

Azt hiszem... talán mégis össze kellene omlanom. Hogy ismét magamra találjak. Hogy rájöjjek, miért olyan piszkosul nehéz nekem elfogadni a pozitívat, a szépet és azt, hogy tényleg elég jó vagyok és bátor és szerencsés... és miközben ezeket írom,  a mellkasom közepéről jön megint egy érzés... a hála, amiért az arcomba röhög a tapasztalás, tudatva velem, hogy "itt a lehetőség... élj vele, te balga... csak meg kell oldanod..." 

Ölellek