Amikor az Univerzum közbelép

Mester,

Megtörtént a megtörténhetetlen. Ami velem még sosem.

Van ez a Hotel, ahova jártam besegíteni, takarítani. Nos, legutóbb, amikor ott voltam, közölték velem, hogy nem kell többet mennem. Kifizettek mindent, ideadtak néhány fontos dokumentumot, és elküldtek.

Írtam neked, hogy kezdettől fogva furcsa érzésem volt ezzel a hellyel kapcsolatban, mintha nem illettem volna bele a közegbe. Valahogy mindig azt éreztem, hogy kilógok, hogy nem kellek, mert nem vagyok "ötcsillag". Voltak fenntartásaim és mindig szorongással telt az ott töltött idő. Nem azzal a klasszikus értelemben vett szorongással, hanem azzal, hogy vártam, mehessek haza, mert annyira rossz volt azt érezni, hogy nem vagyok szívesen látott személy ott. Kezdetben azt hittem, hogy csak én generálom ezt az érzést, mert olyan nagyon akartam ott dolgozni, hogy attól féltem, el fogom veszíteni. Mert ez mégis csak egy kastély és gyönyörű és fantasztikus és skót.

Jók a megérzéseim. Nem félelem lett úrrá rajtam soha, hanem körüllengte ezt az egész helyet valami furcsaság, az érzés, hogy "ez nem az a hely, ahol lennem kell". A vészcsengő a fejemben, ami néha csak úgy rezeg és csilingel, máskor egyenes ordít, ha valami nem jó nekem. Sosem tdtam megmagyarázni, miért nem volt ott nekem jó, csak volt ez az érzés, hogy "valami miatt nem". És egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy miért érzem ezt, amikor minden olyan klassz és szuper és meseszép. Arra fogtam, hogy nem tartom magam elég jónak, hogy egy ötcsillagos szállodában dolgozzak. Pedig hidd el, ott aztán nem kellett sokat dolgozni, mert nem volt mit.

Ez volt a másik rossz érzés. Tudod, amikor bemész a munkahelyedre, nincs annál rosszabb, amikor a főnök azon sakkozik, hogy milyen munkát adjon neked. Mert nincs vendég. Senki nem foglalt asztalt vacsorára, csak az a heti pár afternoon tea foglalása volt a helynek. Egyébként semmi. Nem is értettem, miért hívtak be engem, amikor ott volt a Másik lány, a housekeeperük. Másik lány persze angol, állandóan csacsogott és nevetgélt a főnökkel, aki mindig engem küldött mosogatni, vagy porszívózni, csak, hogy ne kelljen velem beszélgetnie. És ez olyan furcsa volt. Elküldtek mindenhonnan, csak ne legyek láb alatt.

És a lényeg. Elküldtek ugye Edinburghbe és Aberdeenbe is. Volt egy olyan kis kellemesen bizsergető, mégis rémisztő gondolatom, hogy talán hosszú távra terveznek velem, ezért. Edinburghben a munka abból állt, hogy az ottani manager 30 percben megmutatta, hogy mit, hogy kell és ott hagyott. Ezt követően felém se bagózott, hagyott a többiekkel együtt dolgozni. Aberdeenben pedig olyan sok volt a munka, hogy 3 nap alatt 30 órát dolgoztam. Azután is, hogy a helyi staff befejezte. De mégsem kellettem nekik hosszú távra.

Nem mondom, hogy most szuperül vagyok, mert nem vagyok. Nem jó érzés a tudat, hogy valahova nem kellek. Annak ellenére, hogy tényleg mindent megtettem. Mert tényleg nagyon odatettem magam, feladtam magam, megerőszakoltam magam, hogy másmilyen legyek, hogy nekik megfeleljek. És azt hiszem, ez itt a kulcs. Mert én már régen több vagyok annál, mint, hogy másmilyenné váljak, csak azért, hogy befogadjanak valahova. Ha úgy nem kellek, ahogy vagyok, akkor jobb is, ha még az elején elválnak az útjaink. Ezért nincs is bennem harag. Vagy düh. Mert nincs. Áldozatnak sem érzem magam, mert tudom, hogy úgy is megoldom ezt is és úgy jövök ki ebből, ahogy kell. Úgy fog minden alakulni, ahogy kell.

De akkor is szar. Nem akarom még elveszíteni Skóciát, de félek. Félek attól, hogy nem találok majd munkát és haza kell mennem még mielőtt megéltem volna ezt az álmot. Nem akarom, hogy ez az érzés átalakuljon bennem egy rosszabbá, hogy hibát követtem el, amikor a biztosat feladva a bizonytalanért ott hagytam mindent Winchesterben. Így is ostoroztam magam, hogy a legnehezebb időszakban hagytam ott a CareHomeot. Önző módon.

Rövid távú terveim vannak. Adok magamnak 2 hetet itt. Pályázgatok, aztán meglátjuk.  Ha nem lesz semmi, akkor hazautazom kicsit a családhoz, barátokhoz. Aztán nem tudom. Azon túl még nem akarok tervezni.

Ölellek