A tökéletes férfit már megalkottam

Mester!

A munka pörög. Nagyon fárasztó. Azért, mert még mindig nem sikerül hozzászoknom ahhoz, hogy nem tudok leülni. Na meg az az irdatlan sok séta. De élvezem. Csak az izomlázat nem.

Nem tudom, említettem-e, de apukámmal minden nap beszélünk. Chaten. Annyira jó, hogy ez a kiköltözés ilyen közel hozott minket egymáshoz. Öcsémnek is rendeződni látszik az élete végre. Lett munkája. Sokkal jobb, mint ami volt. Sokkal kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb. Anya... nos, ő továbbra sem jelentkezik olyan sűrűn. Biztos, nincs ideje.

Mostanában egyre többet gondolok a párkapcsolatra. Eddig is gondoltam rá, de olyankor mindig elfogott a félelem, hogy ha lenne, akkor odalenne a függetlenségem... most viszont azon gondolkodom, hogy lesz-e egyáltalán. Mert tudod, sokat álmodozom. Mindig másról. Mintha, ezt a szerelem dolgot egy más dimenzióban élném meg, nem a valóságban. Így volt ez mindig. Épp ezért ábrándultam ki mindig mindenkiből, aki nem olyan volt, mint amilyet az álmodozásaimban elképzeltem. Mindig több kellett, más kellett. Elmúltam 30 éves és a regényhőseimbe vagyok szerelmes. Írásban teremtem meg azt a tökéletes szerelmet, amire vágyom. Mindezek kapcsán jutott az eszembe, hogy mi van, ha ez az élet, amit most választottam, erről fog szólni? Hogy csak az általam elképzelt világban éljem át a tökéleteset? Ha látok valakit, aki rám mosolyog az utcán, és egy kicsit is szimpatikus, rögtön az első gondolatom az, hogy "ááá, ő nem olyan"... 

Mostanában szinte kényszerítem magam arra, hogy a valóságban maradjak. Mert ideje lenne kilépnem az álomvilágból a valóságba. Mert, ha mégis van valaki, akivel kiválasztottuk egymást, akkor meg kell, hogy találjuk egymást, de ha én elvonulok a kis rózsaszín szirupos, lilaködös, tökéletes világomba, akkor nem fogom észrevenni.

Régen, ha eszembe jutott a házasság, azt gondoltam, hogy az csapda. Kalitka. És úgyis "megcsaljuk egymás", "elválunk", "unalmas lesz", "nem lesz egymásra időnk", akkor meg minek? Mostanában arra gondolok, hogy mi van, ha ebben az életben egyáltalán nem megyek férjhez?

A gyerekeket is kalitkának tartottam. De mi van, ha ebben az életben nem lesznek gyerekeim? Mi van, ha sosem lesz Johanna és Áron?

Mi van, ha örök életemben a szerelembe leszek szerelmes?

Sose álmodozzak akkor? Ne képzeljem el a férfit, vagy azt, amiket együtt csinálunk?

Ezek a gondolatok foglalkoztatnak...

Nem tudom, mi történik velem. Változom... nyilván... És kicsit kusza a fejem. De itt Angliában olyan szent dolog a házasság intézménye és a boldog családi élet, hogy kicsit kezdem magamban átértékelni az egészet. A Care Home-ban nincs egyetlen olyan lakó sem, aki elvált volna. Egyetlen néni van, aki sose ment férjhez és sosem voltak gyerekei, de szerintem ő a lányokhoz vonzódott (az alapján mondom, amikről beszélgetünk). Jó, itt is van válás, de lényegesen kevesebb.

Nem tudom, mi lesz. Hol van a rózsa, aki vigyáz a tulipánra? Hol van a férfi, aki a hátam mögött állt abban a fényűző szalonban, amikor engem ünnepeltek? Létezik vajon, vagy csak képzeltem? Vagy egy másik élet maradványa volt, ami ott ragadt az emlékeimben? Úgy szeretném tudni... És megőrülök, amiért nem tudom...

Mindezek leszámítva minden rendben van. Még mindig nagyon szeretek itt. Kicsit hiányzik a bulizás, amire itt nem nagyon van lehetőség, mert ez egy csendes kisváros. Van egy kutyánk. Nala. Angol bulldog. Imádjuk egymást. És miközben ezt írom, cinikusan mosolygok. Az egyik cica helyett jött, akit elvitt magával a landlord exe. Zack nincs már velünk, csak Luna. Ő meg... nos, ő Luna.

És írok megint. Szeretném egy ó hónapon belül befejezni a regényemet, mert egy másik történet ejtett rabul, amit ideje lenne elkezdenem írni. Ezen kívül elhatároztam valamit. Miután megtudtam, hogy lényegesen olcsón meg lehet szervezni egy skóciai körutat, elhatároztam, hogy arra fogok gyűjteni, hogy kiadassam a regényeimet. Mert otthon sajnos nincs olyan kiadó, aki vállalná a kockázatot. legalábbis én ezt olvastam, hogy ebből mennyi az igazság, azt nem tudom. Ehhez persze találni kell kiadót. Fogok. Nyilván. Mert az meg sem fordul a fejemben, hogy nem találok. Azt, hogy találni fogok annyira biztosan tudom, mint azt, hogy "egyszer úgyis Angliában fogok élni"! :)

Ölellek