Szembesülés az elmúlással

Mester,

Történt valami... Vasárnap délután holtan találtam egy nénit az otthonban. Már azzal fogadtak minket a nővérek reggel, hogy a néni haldoklik, figyeljünk arra, hogy komfortosan érezze magát az utolsó óráiban. Így is tettünk. Megmosdattuk, evett, ivott, mosolygott. Aztán bekapcsoltam neki a kedvenc zenéjét, Schumannt, megfogtam a kezét, megsimogattam, adtam egy puszit a homlokára (amit egyébként nem nagyon szoktam és nem megengedett) és gondolatban azt mondtam, hogy "itt az idő, ideje elengedni ezt az életet". Egyszer végigment a CD, aztán elindítottam még egyszer. Amikor bevittem a mosásból a ruháit a szobába még élt, épp etette őt egy másik carer. Negyed óra múlva bementem hozzá, hogy megfordítsam, de akkor már halott volt. Meg sem kellett néznem a pulzusát, látszott rajta, hogy ő már nincs velünk. Én még sosem láttam halott embert. Talán 6-7 éves koromban temetésen és azt is csak messziről, mert nem mertem közel menni a koporsóhoz. Akkor, amikor megtaláltam őt, nem sokkolt le a látvány, hangosan kimondtam, hogy "oké, elment, így néz ki egy halott ember, nézd meg a pulzusát, aztán szólj a nővérnek". Fogtam végig a kezét, amíg a nővér megvizsgálta, és épp akkor lépett a szobába a néni fia. Messziről jött... nem ért oda időben. Sírt. Képtelen voltam a szobában maradni.

Olyan békés volt. Mintha aludna. A fájdalom miatti görcs már nem feszítette a testét, az arcára nyugodt harmónia ült ki. Mi tettük tisztába és öltöztettük át. Kicsit még maradtam. Egyedül. És azt mondtam neki, "Igazán nagy harcos vagy. Válassz magadnak egy új életet. Remélem, még találkozunk."

Az, hogy meg sem mozdult, lesokkolt. Tudtam, hogy mennyire gyűlölné a hideg vizet, azt, hogy forgatjuk. És vissza kellett tartanom a sírást. Így volt ez utána a műszak végéig. Aztán amikor vártuk, hogy a nővérek mit kérnek, álltunk a folyosón és egy furcsa dolog történt. Kivágódott az épület kétszárnyú bejárati ajtaja, és végigsöpört a folyosón a szél. Az egyik szárny nyitva volt ugyan, a másik azonban be volt reteszelve, ezért nem is értettük, hogy vághatta ki a szél. Ami csak olyan volt, akár egy lökéshullám. Jött és ment. És én nem tudtam levenni a szememet az ajtóról és az udvarról. Mert kisütött a nap. Egész nap borús volt az idő.

De talán mindez csak véletlen...

Ki tudja...

Ma reggel pánikrohamra ébredtem. Jó ideje vannak rohamaim, de most először fordult elő, hogy erre keltem. Megállapítottam, hogy most ez van, és néhány másodperc múlva már el is múlt. Az az igazság, hogy a visszafojtott sokk ki szeretne törni, de már nem ér olyan impulzus, ami kiválthatná. Sírnom kellett volna. Dühöngeni. De nem tudtam. És most baszhatom.

Sokat gondolkodtam. Mert arra felkészültem, hogy lesznek, akik meghalnak. Az azonban eszembe sem jutott, hogy egyszer majd én fogok megtalálni valakit. Van, aki 7 éve ott dolgozik és még sosem talált halottat. Én csak 6 hete... Mondják, hogy erre készüljek fel. Mondják, hogy ne kerülj közel senkihez. Mondják, hogy ne legyen kedvenced, ne szeresd meg őket, de... én pont nem az az ember vagyok, aki ezekre képes. Ez a néni nagyon közel állt a szívemhez. Az utolsó pillanatig küzdött ezért az életért. 100 éves volt, és 1,5 éve diagnosztizáltak nála rákot, kemot nem kapott. Tanítónő volt ő is, hobbija pedig a festészet volt. Gyönyörű képeket festett. Úgy összehangolódtunk. Mondták, hogy vigyázzak, de leszartam. És most ott tartok, hogy rettegve megyek be a lakók szobájába, mert attól félek, hogy megint valakit holtan találok. Vagy állandóan bejárkálok, hogy biztosan élnek-e még.

Jelenleg menekülni akarok. De tudom, hogy azzal nem oldanék meg semmit. És tudom, hogy ez az élet rendje, és azt is, hogy kezdettől fogva tudtam, hogy Dorothy bármikor elhagyhat minket. Csak tudod... mondani és hallani könnyű... átélni... nehezen feldolgozható...

Szombaton lemegyünk megint a tengerhez. Remélem, addigra már sikerül túltennem magam ezen az egészen. De az biztos, hogy akkor sem tudom megtenni, hogy ne szeressem azokat az embereket.

Képtelenség...

Ölellek