Elfogadni a szeretetet

Mester,

Nem tudom, gondoltam-e erre, vagy egyáltalán megfordult-e a fejemben néhány hónappal ezelőtt, hogy ezt fogom mondani, miután kijöttem Angliába, hogy "nagyon várom már, hogy ismét Magyarországon legyek". Nincs úgy honvágyam... tudod, az a klasszikus értelemben vett, "mindjárt megőrülök az otthonom, a családom, a barátaim nélkül", csak most valahogy eluralkodott rajtam ez az érzés. Kicsit hiányzik a jól ismert, a megszokott.

Talán e miatt, talán más miatt, most valahogy nagyon mélyponton vagyok. Mintha minden összeesküdött volna ellenem. Nem esik az eső, amikor itthon vagyok, akkor kezd el zuhogni, amikor elindulok, és persze olyankor, amikor nem viszek esernyőt. Amit sikerült el is hagynom. A telefonom kapott egy cuki kis vírust, kb. minden tönkrement, a jelszavaim törlődtek, a telefonszámok is, és időbe telt, mire újra tudtam használni a gmail fiókomat. Minden kiesik a kezemből, ügyetlen vagyok, kapkodok, és ez már annyira durva, hogy jó pánikbeteg lévén rögtön az jutott az eszembe, hogy valami agydaganatféleségem van. Egyik nap elkéstem munkából... a telefonom visszaállította az időt valahogy fél órával. Én a szokott időben indultam el, csak bent tudatosult bennem, hogy az én órám szerint még van fél óra munkakezdésig. Szerencse, hogy hamarabb indultam el. Itt persze nem csinálnak abból túl nagy ügyet, hogy valaki egyszer késik 5 percet...

Volt szerencsém megismerni valakit. A Kapitányt. II. világháborús veterán, évtizedekig pilóta, a családja szerint igazi playboy, aki mindig imádta a gyönyörű nőket. A Kapitány is elrepült végleg... vissza a köztes térbe. Az ő haldoklását végignézni egyáltalán nem volt jó érzés. Küzdött és rémálmai voltak. Ki tudja, mit élt át újra... A halála előtt jól volt. Megkért, hogy borotváljam meg. Azt mondta, "nem érti, miért nincs férjem, amikor olyan kedves vagyok és gyönyörű..." Én meg kis híján elbőgtem magam, mert olyan jól estek a szavai. Annyira őszinték voltak. És megsimogatta az arcomat. Másnap már elindult az útra... két nap után pedig itt hagyta ezt a földi életet, ezt a testet, ami már nem akart tovább létezni szeretett felesége nélkül.

Ő is azok közé tartozott, akik miatt szerettem bemenni dolgozni... és hiányzik. Tudom, tudom... Ez egy vasútállomás, ők utasok, én pedig a személyzet egyik tagja vagyok, akinek az a dolga, hogy segítsem az ő életüket, amíg a vonatra várnak. De továbbra sem tudom nem megkedvelni őket és nehéz az elengedés.

Nem értem, miért választottam magamnak ezt a tapasztalást. Nincsenek véletlenek, oka volt annak, hogy annak idején nagyimat is ápolnom kellett. Nem lehet véletlen. Ahogy az sem, hogy mindig olyan állásom volt eddig, ahol segíteni kellett valakinek. Mert ebben érzem jól magam. ADNI! Ugyanakkor olyan nehéz elfogadni. Szeretetet, segítséget, törődést, biztonságot. És erre a napokban jöttem rá. Hogy szívességet is olyan nehezen fogadok el, legyen akár csak annyi, hogy valaki felajánlja, hogy mindenféle ellenszolgáltatás nélkül hazavisz, mert épp arra megy.
És végre összeállt a kép. Hogy miért taszítottam el magamtól mindazokat, akik nekem akartak adni valamit, kezdve a Legjobbamtól, az első szerelmemen át egészen a Harcosig. Mert rajta is gondolkodtam. Hogy valami miatt van bennem egy blokk vele kapcsolatban. És nem csak az, hogy ő az egyik legnyersebb és legvalósabb tükröm, hanem az is, hogy ő feltétel nélkül tud adni. És ez engem megrémít.

Csodálkozom, hogy nem jön a férfi, akit láttam a kip-ben néhány hónapja... tudod, a rózsa, aki biztonságosan vigyáz a tulipánra. Amikor a tulipán attól fél, amikor attól félek, hogy rá merjem bízni magamat másra... hogy ne én legyek az, aki ad, aki irányít.

Talán későn jöttem erre rá? Van egyáltalán még remény arra, hogy megtanuljam elfogadni a szeretet? Befogadni és anélkül tovább vinni magamban, hogy ne érezném tehernek. Hol kell elkezdeni egyáltalán? Honnan jött a blokk, ami ezt nehézzé teszi? Miért? Úgy szeretném megérteni. Soha, egyetlen egy kapcsolatomban sem voltam képes elfogadni a szeretet. Soha el sem jutott hozzám, ami miatt azt éreztem, hogy nem szeretnek, hogy nem kellek. És mind eltávolodtak tőlem. Egyikük sem volt elég erős, hogy ezt a falat ledöntse. Létezik egyáltalán valaki? Vagy ezzel nekem magamnak kell megbirkóznom? Annyi kérdés cikázik a fejemben, és persze mindegyikre azonnal és most akarom a választ. És szeretni akarok. És szeretve lenni. Nem magam által, mert szerintem már beteges, milyen nagyon szeretem magam. Arra a szeretetre vágyom, amit más ad. Hogy ne féljek tőle. Legyen az akár egy családtag vagy barát, vagy szerelem.

És persze ilyenkor jövök rá arra, hogy eddig rosszul szerettem. Mintha csak meg akartam volna szabadulni mindattól a szeretettől, ami bennem volt. Ami mintha csak úgy zúdult volna eddig lefelé egy csövön át az Univerzumból, amit mintha nem lehetett volna soha elzárni. Én meg szórtam szerteszét... Mert nehéz volt.

Gyűlölni se tudok senkit. Haragudni se. Bosszúvágy sincs bennem és elsírom magam egy rajzfilmen vagy egy romantikus drámán. Mások erősnek látnak és az is vagyok, de ez az erő már sok nekem. Már szeretnék kicsit gyámoltalan lenni valaki karjaiban, aki oltalmaz, aki megvéd. Aki jön velem ugyanazon az úton, aki azt mondja, hogy "nem kell mindig minden körülmények között egyedül bátornak és erősnek lenned!" Mert az erő nem csak abban rajlik, hogy meg merjük valósítani az álmainkat, hogy egy akadály után felkelünk a földről és megyünk tovább, hogy leküzdünk egy félelmet, hanem abban is, hogy rá merjük bízni magunkat másra. Tudom én ezt! Csak még képtelen vagyok rá.

A repülés gondolata megrémít. Nem tudom, képes leszek-e valaha megszokni, de már azt tervezem, hogy következő alkalommal vonattal megyek. Elkap a rosszullét és a pánik, ha eszembe jut, hogy fel kell szállnom a repülőre!!!! És ennek is valahol az az alapja, hogy nem merem rábízni magam azokra, akik a repülőt vezetik.

Szóval... most mélypont van. Sok felismeréssel, mindennél erősebb tettvággyal, élni akarás mögötti életvággyal. Hogy ne féljek a jövőtől, ne féljek az emberektől, hogy ne féljek attól, hogy rábízzam magam másra. És nem akarom, hogy az Univerzum idő előtt visszahívjon, csak azért, mert itt szerencsétlenkedek, amiért ezt a feladatot nem tudom megoldani.

És írni akarok. Nonstop. Anélkül, hogy azon aggódnék, hogy be kellene végre fejeznem, mert elkésem a munkából, vagy azon, hogy alszom-e eleget a 12 órás shift előtt.

Most ez van... ez most kicsit más... nincs tele pozitív dolgokkal. Ami van egyébként... sok... csak... most valahogy olyan... most nagyon félek... mert előttem áll egy újabb megoldandó feladat. Amit
úgyis meg fogok oldani. Csak... jó lenne már túl lenni rajta...

Ölellek