Drága Egó! Én úgy szeretlek!

Mester,

Régen jelentkeztem, kérlek, ne haragudj. Bevállaltam pár túlórát és nem nagyon van energiám bekapcsolni a gépet mostanság. Keddig lesz húzós, aztán jöhet a pihi. Nos! Túlórát soha, de soha, de soha többet!!! Amíg Care Home-ban dolgozom, addig biztosan nem. Eszméletlenül el vagyok fáradva, fogalmam sincs, mi tartja még bennem a lelket. Sok. Egy tapasztalatlan carernek, mint én, ez nagyon sok. Egyetlen szabad napom volt, a szerda, akkor voltunk kirándulni a tengernél, amit egyszerűen nem hagyhattam ki, pedig legszívesebben aludtam volna egész nap.

Ezt leszámítva minden rendben. Már minden lakót ismerek a Care Home-ban, tudom, ki mit szeret és hogyan, kivel mit kell és hogyan. Sokkal magabiztosabb vagyok, az angollal sincs gondom. Csak van, akinek nem értem az akcentusát, de már bátran vissza merek kérdezni.

Volt egy kis szívzűr. Hála az égnek, mert már azt hittem, totálisan érzéketlen vagyok. Kicsit összezavarodtam a szexhiánytól és a szingliségtől, de már jól vagyok. Van ez az új barátom, a Fiatal srác. Ő az Ikerlány barátja, velük jöttem ki, és kb mindent együtt csinálunk. Amikor náluk buliztam egyik este, es iszogattunk és ott aludtam, akkor a sráccal sokat beszélgettünk és érzelmes dalokat hallgattunk és ő sopánkodott a távkapcsolata miatt, és hát... elcsattantat egy csók.... kettő... na jó, pár darab. De ennél több nem történt, mert mindketten tudtuk, hogy ennek nem lenne értelme: neki van barátnője, 5 évvel fiatalabb nálam, alig találkozunk, habitusra olyan, mint Édes, tehát kb az anyja lennék, és nem igazán vagyunk egymás esetei, szóval ebből csak szexkapcsolat lehet, de azt nem szeretné egyikünk sem. Meg is beszéltük, hogy szép volt, jó volt, jól esett, de ennyi volt. Na már most! Pár napra rá az egóm valahogy felébredt, vagy nem is tudom, de olyan szinten elkezdett idegesíteni, hogy a srác nem keres, hogy szépen bele is mentem ebbe az érzésbe, aminek szerintem jól tudod, mi lett a vége, azt éreztem, hogy nekem kell a srác, most és mindenhogy és azonnal! :) Most először viszont nem csináltam semmit. Nem kezdtem el írogatni neki, vagy hívogatni, vagy puhatolózni róla a többieknél. :) Milyen jól tettem. Kb 4 nap után el is múlt az érzés. Most már tudok vele úgy találkozni, hogy ne akarjam leteperni valamelyik bokorban :) Úgyhogy megint büszke vagyok magamra. Egyrészt hagytam, hogy az egóm lecsituljon. Másrészt megbizonyosodtam arról, hogy nincs semmi sem veszve, és nem mellesleg készen állok egy kapcsolatra.

Angliát még mindig imádom. Továbbra sem érzem itt magam idegennek, minden olyan ismerős. Még a vonat is. A tengerpart is. A madarak és a fák is. Bár a zöldnek ezt a sok-sok árnyalatát sosem fogom megszokni. Mesés.

Írok. Csak most nincs időm. De alig várom, hogy végre újra legyen. Lassan kész vagyok a legújabb regényemmel és a szívem továbbra is írónak érzi magát.

Visszatérve a munkára. A derekam nem bírja a strapát. Nem csak fáj, hanem zsibbad az egész bal lábam. Néha olyan erős fájdalmam van, hogy percekbe telik, mire végre meg tudok mozdulni. Hiába tartom be a szabályokat, nem múlik. Még várok kicsit. Szerzek talpbetétet, keresek orvost és eljárok majd úszni, de ha továbbra sem javul a helyzet, akkor sajnos új munkát keresnem, ahol nem kell nehezet emelnem. Pedig nem szeretnék... De nem akarom, hogy visszafordíthatatlan következményei legyenek ennek. Lehetőség lenne. Mást csinálni, csak... szeretem ezeket az idős embereket.

Ölellek