Vidéken éltem, tanítottam, kézilabdáztam, buliztunk sokat a kézis csajokkal, ami életem egyik legszebb időszaka volt. Hatvan kiló voltam, nem volt rajtam egy deka fölösleg sem, hála a sportnak, párkapcsolataimat tekintve azonban boldogtalan. A kézilabdás lányok voltak az elsők. Az első angyalok. És mindazok a férfiak is akik abban a másfél sikeresen letörtek belőlem egy darabot. (Ezt a másfél évet még ízlelgetem, nagyon nehezemre esik felidézni, tudom, hogy még sok időnek kell eltelnie, mire úgy tudok róla beszélni, mint az életem többi állomásáról.)
Aztán ismét Budapesten találtam magam. Új munkám lett, ami nem a tanítás volt. Albérletbe költöztem a legjobb barátnőmmel és ismét lett egy stabil párkapcsolatom. Igen ám, de mélységesen alacsony volt az önértékelésem és kapcsolat függővé váltam. Amit akkor még nem is tudtam. Ugyan pánikrohamaim nem voltak, de szorongtam. Mivel azonban a szorongásom tárgyát meg tudtam fogalmazni, ezért nem is nyomasztott annyira. Attól rettegtem, hogy a párom egyszer majd elhagy és akkor én egy kis senki leszek. Teljesen értéktelennek éreztem magam nélküle. Ő nagyon sokat dolgozott és olyankor mindig azt éreztem, hogy engem hanyagol. Ami valójában így is volt, mert minden napra volt valami programja. Azt is kijelentette, hogy nem nősül meg és ha össze is kötjük az életünket, akkor "külön kasszán leszünk majd". Én olyannyira függővé váltam, hogy ezek nem érdekeltek. Ő volt, az aki nagyon viccesen csak "Para kapitánynak" hívta a szorongásomat. "Para kapitány már megint ott ül a válladon" - mondta mindig. Egy idő után azonban számára is terhessé vált azt, hogy engem kell babusgatnia. Szeretett engem. De mivel akkor még nem voltam képes értelmesen kifejezni azt, hogy én mikor érzem magam szeretve, ezért, csak hisztiztem és provokáltam őt, hogy azt mondja "szeretlek". Annyira furcsa ennyi év távlatából ezt kijelenteni, de ő volt az egyik angyalom. Olyan sokszor biztatott, hagyta, hogy egy egész nyaralást megszervezzek, dicsért, noszogatott. Egyszerűen csak rossz időben találkoztunk. Vagy pont jókor, ki tudja. S bár én sosem éreztem magam szeretve, mindig is tudtam, hogy a letört darabkáimat akkor ő ragasztotta vissza a helyükre. És amikor végül szakítottunk, az olyan egyszerűen és csodálatosan történt, hogy annyira nagyon nem törtem össze még egyszer.
A vele való párkapcsolat mellett mást is kaptam. Terapeutát, terapeutákat és terápiás csoportot. Épp a barátnőmmel üldögéltünk az Egyetem téren és az élet nagy dolgairól elmélkedtünk, amikor a barátnőm barátnője kibökte, hogy a barátjának a terápiás csoportjába épp új embert keresnek és a barátnőm szerint én alkalmas lettem volna a szerepre. Vonakodtam jó sokáig, végül úgy voltam vele, hogy egye fene, adok ennek egy esélyt. És a párom is támogatta a döntésemet. Csoportba persze nem mehetettem azonnal, mert "az eredményeim olyanok voltak - a pszichológusom szerint - hogy azzal még emberek közé sem mehettem volna". Így kezdtem el az egyéni terápiát. Heti egyszer. Nem volt gyógyszer. Nem volt olyan, hogy csak én beszéltem. Nem volt olyan, hogy csak beszélgettünk. Ó, nagyon nem.
Helyette sebeket kapartunk fel, nagyon mélyen eltemetett sérelmeket hoztunk felszínre, meditáltunk, légző gyakorlatoztunk, még többet meditáltunk, melynek során problémákat oldottunk meg, sírtam, nevettem, ott akartam hagyni az egészet a francos fenébe, aztán minden nap menni akartam, sírtam sokat és lélegeztem és meditáltam és mantráztam és zenét hallgattam és mentem és csináltam és kis híján belehaltam.
Aztán elkerültem csoportba. És BUMM! A fentiek megismétlődtek csak intenzívebben és hatványozottabban. Megismerkedtem a Hellingeri családállítás módszerével, ami brutális, de hat (szívből ajánlom nektek a módszert, keressetek rá a neten), a csoportos meditációval és megtanultam másokra figyelni. Megtanultam mások rezgéseit felvenni, mások rezgéseit levetni vagy azoktól megvédeni magam. Családommal a kapcsolatom rendeződött, a múlt sérelmeit el tudtam engedni. Angyalok voltak mind egytől egyik. A pszichológusom, aki inkább volt mentorom, mint orvosom. Valamint a csoportom tagjai is mindannyian.
Ott hagytam őket. Amikor már nagyon elviselhetetlen volt a fájdalom. Valahol a párommal való szakítás és a teljes összeomlás között. Akkoriban éledt fel a vágy bennem, hogy külföldre menjek. Angliába vágytam. Ha pedig oda eljutottam, akkor tovább akartam menni Skóciába. Olyannyira erőssé vált bennem a vágy, hogy regisztráltam egy au-paireket toborozó csoporthoz. Találtam egy családot, beszélgettem velük Skype-on, majd felmondtam és megvettem az egy útra szóló repülőjegyemet Londonba. Pont a Royal Wedding előtt érkeztem... volna...
De!
Előléptettek. Megkaptam azt a munkát, amire azóta vágytam, hogy betettem a lábamat az új munkahelyemre. Sokkal több fizetést ajánlottak, mint amit a bébiszitteredéssel kereshettem volna. Elfogadtam, maradtam. Közben szakítottam. Megkaptam a hőn áhított munkát és cserébe feladtam egy álmot. Vagyis... igazából úgy fogalmaznék, hogy két álom közül kiválasztottam az egyiket.
Aztán később... Összeomlottam.
Lassan indult a folyamat. Reménytelenül szerelmes voltam a főnökömbe, amiről rajtam kívül mindenki tudott, csak én tagadtam az egészet. Igen! Ez a színtiszta, szörnyű, undorító, mocskos igazság. Beleszerettem a boldog párkapcsolatban élő főnökömbe. Igen, lehet savazni és kővel hajigálni és odamondogatni minden szart, de nem vagyok hajlandó tovább ezt magamban tartani. Ez a kapcsolat egyébként is megmaradt azon a szinten, ahová mindig is tartozott. A reménytelenség szintjén. Miközben erről a férfiról titokban ábrándoztam egy másik csapta a szelet. Olyan szinten összekavarodtak az érzelmeim és a gondolataim, hogy ez lökött rajtam egyet a lejtőn lefele vezető úton. Akkoriban próbálkoztam az írással és beiratkoztam egy Kreatív Írói Tanfolyamra, ahol az első félév végén be kellett adni egy irományt. Nos, olyan értékelést kaptam, aminek a lényege nagyjából az volt, hogy "én vagyok az élő példa arra, hogy miért ne kezdjen el írni valaki, aki azt hiszi magáról, hogy tud." Abba is hagytam az írást azonnal. A munkában is kudarcok értek. Kicsi hibák, amiket mások is megsínylettek. A baráti kapcsolataim kezdtek tönkre menni és az emberek nem akartak a közelemben lenni. Egyre inkább elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy áldozat vagyok és szerencsétlen, akit mindenki utál. Inni kezdtem. Egy idő után már képtelen voltam elaludni anélkül, hogy ne ittam volna valamicske alkoholt. Főleg rövidet, mert az volt az egyetlen, amitől nem voltam másnapos. Nem volt pénzem. Ott voltam egy méregdrága albérletben egyedül, és a keresetemből hó végére nem maradt semmi. Előfordult, hogy a penészt kapartam le a kenyérből, de olyan is volt, hogy 500 forintból tengődtem több, mint egy hétig. Segítséget persze nem kértem, mert azt gondoltam, azzal, hogy nem tudom egyedül megoldani a problémáimat, gyenge vagyok. A többiek csak annyit láttak az egészből, hogy túl érzékeny vagyok, drámázok, dekoncentrált, szétszórt, pontatlan vagyok és megbízhatatlan, aki folyton hibázik valamit.
A gödör legaljára akkor kerültem, amikor egyik reggel úgy akartam munkába menni, hogy előtte megfogtam a vodkás üveget, hogy meghúzzam. Ott szorongattam a kezemben, és arra gondoltam, én nem tudom végigcsinálni ezt a napot józanul. Nem tudok a főnökömre nézni sóvárgás nélkül, nem tudom elkerülni azt a másik férfit sóvárgás nélkül, nem bírom elviselni a többiek szánakozó pillantásait és mindenek előtt attól rettegtem, hogy megint négyszemközti megbeszélésre kell mennem a csoportvezetőmmel, amiért elszúrtam valamit a feladatok egyikében, amit rám bíztak. Ennek ellenére mégis leküzdöttem a késztetést és nem mentem el részegen dolgozni.
Nyár volt akkor, talán az egyik legmelegebb nap. Aznap éjjel egy szál bugyiban aludtam és a szobám két ablaka tárva nyitva állt. Az éjszaka közepén felébredtem és csak álltam a konyhát a szobától elválasztó boltív alatt és néztem, ahogy az ablakon át beáramló langymeleg szellő lengeti a függönyöket. Nem értettem, mikor keltem fel és hogy kerültem a boltíves ajtóba. Aztán lassan az ágyra tévedt a tekintetem és megláttam magamat, ahogy ott fekszem. Arccal a szoba közepe felé fordulva, hason, felhúzott lábakkal. Egyáltalán nem találtam ezt a látványt furcsának, azt hittem, csak álmodom. Aztán az ágy mellett megjelent egy alak. Fekete hosszú kabátot viselt, szakállas volt és a feje tetején a haj szabályos kör alakban le volt borotválva. Csak néztem, ahogy ott guggol, és simogatja a hátamat, fejemet, arcomat. Mozdulataiban nem volt semmi fenyegető, szinte éreztem, mennyire jól esik, ahogy hozzám ér. Aztán persze megijedtem és berobbant az agyamba a gondolat: "mi van, ha bántani akar?" Ebben a pillanatban felébredtem. Ugyanabban a pózban feküdtem, ahogy korábban magamat láttam. Arccal a szoba közepe felé fordulva, hason, felhúzott lábakkal. A szememet szinte elvakította a hófehéren fénylő köd, amit az ágy mellett láttam közvetlenül az arcom előtt. Annyira pánikba estem, hogy azonnal felkapcsoltam a kis lámpát, ami az ágyam mellett volt. Hisztériás nevetésben törtem ki, és zokogtam. Féltem és egyedül voltam és akkor jöttem rá arra, hogy nekem segítség és törődés kell. Az őrangyalom volt. Tudom, hogy az őrangyalommal találkoztam.
Másnap felhívtam a terapeutámat és újrakezdtem a terápiát. Valami megrepedt bennem, mert a kollégáim közeledni kezdtek. Vagy én engedtem meg nekik, vagy ők érezték meg azt, hogy közeledniük kell. Barátokra leltem. És nem féltem, hogy elveszítem őket. Nem féltem önmagam lenni előttük. Akarták a társaságomat és hagytam és boldog voltam. Mert kirándulni hívtak és fagyit adtak és felhívtak, hogy biztonságosan hazaértem-e és felhívtak, amikor hangos vihar tépázta a fővárost, csak azért, mert tudták, hogy mennyire félek a dörgéstől és villámlástól. Megengedték, hogy a kapcsolatuk látva elhiggyem, hogy létezik igaz szerelem. Meghallgattak. Nem sajnáltak és nem ítélkeztek. A többiek is ott voltak. Jelen. Nagyon is jelen az életemben. Az egyikük segített, hogy megszabaduljak a férfitól, aki csapta nekem a szelet. A másik egyszerűen csak imádta az írásaimat és engem úgy, ahogy voltam. Volt aki csak folyton pozitív volt, a másik pedig gyönyörű és megértő, aki mindig mondogatta, milyen szép és csinos vagyok. Ők is angyalok voltak. Az angyalok között a legcsodálatosabbak.
Ám mindezek mellett a férfi, akibe reménytelenül szerelmes voltam... bántani kezdett. Szavakkal. A viselkedésével. Vitt volna magával fel a magasba, hogy onnan a mélybe hajítson. Nem tudott róla, de az angyalom volt. Nélküle most nem lennék itt és nem írnám ezeket a sorokat. Nélküle biztosan nem írnék egy sort sem. Ő volt az, aki miatt újra írni kezdtem.
Lett egy kapcsolatom. Ő is angyal volt, aki királynőként kezelt. Aki elfeledtette velem a reménytelen szerelmemet és a férfit, aki vele párhozamosan csapta nekem a szelet. A tenyerén hordozott, nőként látott, és szeretett. Úgy, ahogy nekem arra szükségem volt. Kijöttem a gödörből. Összetörtem, de a darabkáimból valami sokkal erősebbet, sokkal többet raktak össze az angyalok. Még most is látom őket magam előtt, ahogy mosolyogva illesztgetik egymásba az egyes részeket.
Azt olvastam egyszer: "Ha egy író beled szeret, sosem fogsz meghalni." Az én angyalaim épp ezért hallhatatlanok.
Hallhatatlanná tettelem őket.
Folytatása következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése