A középiskolás éveim olyan gyorsan röppentek el, mintha az egész meg sem történt volna. Nyolc év, nyolc csodálatos, küzdelmekkel teli év és én hirtelen ott találtam magam a fiatal felnőttkor küszöbén. Toporogtam kicsit, és siránkoztam, hogy belépjek-e, hogy jó-e ez nekem, aztán egy láthatatlan erő mintha nagyot taszított volna rajtam. Ott találtam magam Budapesten, tanítónak készültem. Miért tanítónak? Meg akartam váltani a világot és úgy éreztem, hogy ezt a gyerekeken keresztül a legegyszerűbb. Ha egy kis lélekben elültetjük a szeretet magját, akkor ő is csupa jókat fog tenni és a világ újra szép és jó lesz. Tizennyolc évesen tényleg hittem ebben. Elszánt voltam és megállíthatatlan.
Akkoriban a pánikrohamaimat két dolog váltotta ki. Egyik a tömegközlekedési eszközökön való utazástól való félelem volt. Ez körülbelül annyiban merült ki, hogy mindig az utolsó vonattal utaztam fel Pestre, mert egyszerűen képtelen voltam felszállni rá. A városban pedig muszáj voltam kreatív lenni, mert a Béke térnél laktam, de az iskolám a Déli pályaudvarhoz volt közel. Így tehát előre megterveztem hol és mikor fogok leszállni, ha valahol rám törne a pánik. Amikor megtörtént, a forgatókönyv a következő volt: azt éreztem, hogy a hely egyre szűkebb, szinte nyom össze, az emberek egyre nagyobbak én pedig egyre kisebb, jön a hányinger, a hasmenés és a menekülési kényszer, mert ha ott maradok, valami szörnyűség fog történni. Heves szívdobogás, nehéz légzés, gyomorgörcs, fülzúgás és hasmenés voltak a főbb tüneteim. Néha attól féltem, hogy meghalok vagy megbolondulok. De amint leszálltam a járműről, a tüneteim csillapodtak, majd el is múltak.
A másik ok, ami kiváltotta a rohamokat az a főiskolához kötődött. Nehezen tudom ezt körülhatárolni, de féltem attól, hogy egy bezárt teremben vagyok összezárva egy csomó másik emberrel. Épp ezért mindig az ajtóhoz legközelebbi helyre ültem le, azért, hogy azonnal ki tudjak rohanni, ha baj van. A pánikot ilyenkor könnyedén kiváltotta, ha valaki óra közben hozzám szólt.
Nyugtatót szedtem (napi háromszor egy szemet), alig ettem és nagyon sokat ment a hasam. Volt azért ennek jó oldala is. Vékony voltam. Harmincnyolcas méretű ruhákat hordtam és sosem voltam több hatvan kilónál. Szépnek láttam magamat. Az arcom akkoriban nem kerekded volt, hanem vonzóan csontos. Nem kellett smink, hogy kiemeljem az arccsontomat és attól sem kellett félnem, hogy a fényképeken megjelenik az állam alatt az oda nem illő, ronda toka.
Ezen kívül magamnál hordtam egy fénykép albumot a családomról és a főiskola egy eldugott sarkában olvasgattam megbotránkoztató romantikus ponyva regényeket. Így teltek a napjaim, egyik a másik után, hol sírva, hol nevetve, egészen addig, amíg egy napon...
Ott álltam a(z akkor még) Moszkva tér közepén és képtelen voltam elindulni. Pontosan az az érzés volt, amire azt mondják "földbe gyökerezett a lábam". Ha a villamos felé indultam, elfogott a pánik. A metró lejáró gondolatától is rám tört hányinger. Eljutottam ugyan a busz ajtajáig, de fel már nem vitt a kényszer. Taxira nem volt pénzem, az idő pedig vészesen telt. Lecövekeltem hát ott a tér közepén és kínomban sírtam. Végül minden büszkeségemet levetkőzve felhívtam a barátaimat, elmondtam nekik, mi történt és ők mind a négyen ott teremtek a Moszkva téren és engem védve, a gondolataimat elterelve vezettek végig a városon a kollégiumig. Akkor döntöttem el, hogy kerül, amibe kerül, én segítséget kérek. Egy kedves barátom anyukája ajánlotta azt a pszichiátert, akinek a számát kézremegve tárcsáztam egy út széli telefonfülkéből. Az asszisztens kisasszony nagyon határozott, kedves, de rideg hangon közölte velem, hogy a doktor úr csak egy hónap múlva tud fogadni. Ezen a ponton kitört belőlem a falusi parasztlány és olyan hangnemben tájékoztattam arról, ami előző nap történt velem, hogy már a hangja alapján láttam, ahogy elpirul. Elnézést kért, majd néhány perces tartás után megkért, fáradjak be másnap délelőtt a rendelőbe. Nem érdekelt az iskola, az órák, repestem az örömtől, hogy a doktor úr fogadni tud.
Így kezdődött.
Három éves szoros, bensőséges kapcsolatom az antidepresszánsommal. Én szerettem úgy hívni, hogy "szerotonin hormon pótló". A doktor úr az első alkalom után felírta nekem. Kezdetben megtartottuk a nyugtatót is, amit később elhagytunk. (Nem! A nyugtató és az antidepresszáns két teljesen különböző dolog.) Havonta jártam hozzá. Egy órán keresztül beszéltem, ő írdogált, nagyon ritkán feltett egy-két kérdést és az ülés végén felírta a gyógyszert. Ebből álltak a megbeszéléseink.
Hogy milyen volt gyógyszert szedni?
Nyugodt voltam, kiegyensúlyozott, bátor. Ismét a társaság középpontja, aki körbeveszi magát emberekkel. Nem féltem a buszon, még a metrón sem, amikor az lerobbant két megálló között. A vonaton sem, amikor felső-vezeték szakadás miatt órákat dekkoltunk Abonynál. Nem volt szorongás, nem voltak pánik rohamok, a legjobbak között voltam, mindenre vállalkoztam, versenyeken vettem részt, lazán társalogtam mindenkivel, bárhol és bármikor. Meggyógyultam. Csak ennyit éreztem.
Mert valójában semmilyen más érzelmem nem volt. Volt, csak olyan semmilyen. Hagy magyarázzam meg, mire gondolok. Nem volt a testemben semmiféle igazán mélyről jövő érzelmi impulzus. Pont akkor jöttem össze életem első szerelmével, amikor elkezdtem szedni a gyógyszert. Én őszinte szerelmet éreztem iránta, de mintha az apró lánggal lüktetett volna bennem. A libidóm a nullával volt egyenlő (majd jócskán mínuszba zuhant, amikor az antidepresszáns mellé fogamzásgátlót is elkezdtem szedni). Nem tudtam őszintén kifejezni az örömömet, a bánatomat. Nem éreztem féltékenységet, nem rettegtem attól, hogy mi lesz, ha elhagynak, annyira gyakorlatiasak és kiszámíthatóak voltak az érzéseim, mint egy négyismeretlenes matematika egyenlet levezetése. Voltak depresszív időszakaim, amikor gyűlöltem az embereket magam körül. Ezek voltak a "befordulós" időszakai az életemnek. Voltak dühkitöréseim és indokolatlan elérzékenyüléseim. A szexben nem tudtam kifejezni az igényeimet és vágyaim, valamint azzal is gondjaim voltak, hogy élvezzem és elengedjem magam. Teljesen tompa voltam. Mintha a gyógyszer, a félelmeimmel együtt, bezárt volna egy dobozba és csak a testem lett volna jelen, a lelkem nem.
De nem foglalkoztam ezzel, mert nem volt egyetlen egy félelmem sem, sem szorongás, sem pánik roham. És akkoriban nekem semmi más nem számított, csak ez.
Mikor jöttem rá ara, hogy a gyógyszer drog és komoly függőséget okoz?
Egyik hétvégén elfejtettem hazavinni magammal. Az első napon nem volt semmi bajom, de a másodiktól furán kezdtem érezni magam. Hallucináltam, fura hangokat hallomat a fejemben, homályosan láttam és mintha kotyogott volna az agyam a koponyámban. Az emberek beszéde vicces volt én pedig, mások elmondása szerint, úgy viselkedtem, mintha be lettem volna lőve. A harmadik napon már fájt a fény és a zaj. Lüktetett a fejem és azt éreztem, mintha egy sál folyamatosan rá lenne tekeredve a nyakamra, amitől nem kapok levegőt. Végül csak azért mentem vissza a kollégiumba hamarabb, mert gyorsan túl akartam lenni ezen a szörnyű érzésen. Mert természetesen felhívtam az orvosomat, aki elmondta, hogy ez bizony elvonási tünet. Amikor elmúlt a szörnyű érzés, végre fellélegeztem. És akkor kezdtem el félni, hogy mi van, ha sosem leszek képes antidepresszáns nélkül élni.
Két év után az orvos bejelentette, hogy abbahagyhatom a gyógyszer szedését. Fokozatosan hozott le róla, és néhány hónap alatt tényleg ki is dobhattam. Minden hónapban jártam hozzá és egy jó fél évig nem volt semmi bajom. Aztán sajnos visszaestem. Ezt követően további egy évig szedtem, miután én döntöttem úgy, hogy abbahagyom. A kapcsolatom életem első szerelmével nagyon a végét járta és én nagyon szerettem volna teljesen jelen lenni. Lélekben is, nem csak testben. Érezni akartam újra. Valahogy eljutottam arra a pontra, hogy ennél a kemikália által kikényszerített érzéketlenségénél még a félelem is jobb. Én hoztam fel az orvosnak az ötletet és ő bólintott.
Ezért vagyok gyógyszer ellenes. A saját szomorú tapasztalataim miatt. Becsapva éreztem magam általa. Mert a tüneteimet ugyan enyhítette, de visszafogott és a vadi problémámat nem gyógyította meg. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy vannak olyan pszichiátriai betegségek, amikor igenis muszáj egy életen át gyógyszert szedni. Nem azt mondom, hogy mostantól mindenkinek le kellene állnia velük. Csak azt szeretném elmondani, hogy én miért nem szeretem, ha valakinek pánik betegségét és szorongását antidepresszánssal csillapítják és meg sem próbálnak alternatív terápiát alkalmazni, hogy az alap problémát orvosolják. És hangsúlyozom, hogy én kizárólag a pánik betegségről és a szorongásról beszélek. Fogalmam sincs más betegségről vagy zavarról.
A gyógyszerrel leálltam és máig emlékszem arra a pillanatra, amikor az életemből távozott a pánik és a szorongás. Magától, gyógyszer, kényszer, erőltetés nélkül. A barátnőm születésnapját ünnepeltük 2007 szeptemberében és elmentünk bulizni az egyik budapesti szórakozó helyre. Ott nagyon sok ember volt összepréselve nagyon pici helyre a föld alá. Féltem. Természetesen. A szememmel folyamatosan a kijáratot kerestem, amíg a tömeg tolt minket előre a terem másik oldala felé. Ám mielőtt maga alá gyűrt volna a pánik, körbenéztem az egymásnak préselődött ember tömegen. Akkor történt. Ahogy az embereket néztem, rájöttem, hogy ők ártalmatlanok. Senki sem fog bántani engem és még ha történik is velem valami, ők azonnal a segítségemre sietnek majd. Hogy a világomban minden rendben van és sosem fog történni velem semmi baj. Ezt éreztem. És akkor egy csapásra, mintha kiszakadt volna belőlem a félelem és eltakarodott volna jó messzire. Egyszerűen csak tudtam. Mintha valaki belesúgta volna a fülembe. Felszabadultam. És boldog voltam.
Hosszú-hosszú tünetmentes évek következtek, gyógyszer nélkül. A kapcsolatomat azonban nem tudtam megmenteni. Ez pedig további, egyéb problémákat okozott.
Folytatása következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése