Szívremegés - 3. rész - Az Ördög, aki fészket rakott a ház alatt

Egyik reggel - még nagyon-nagyon régen - arra ébredtem fel, hogy a szobám egyik sarkában kikelt több száz kis pók. Egy egész kompánia kaszáspók horda. Anyukám persze jött a rovarirtóval, hogy megöli őket, de én olyan hisztit csaptam, hogy végül megkímélte az életüket. Azt képzeltem, szerencsét hoznak. Biztos voltam benne, hogy csak azért választották az én szobámat, hogy engem védjenek.

Sokáig azt hittem, hogy az Ördög a mi házunk alatt lakik. Amikor a kollégiumból hazafelé battyogtam, a lábaimat nehéznek éreztem és valahogy nem akaródzott hamar hazaérni. Mintha az egész telek egy képzeletbeli fekete lyuk kellős közepén lebegett volna, minden jót magába szippantva. Minden áldott péntek délután, amikor hazaértem, azt éreztem, hogy elfogy minden energiám. Nem is volt kedvem felkelni, holott a hét többi napján alig lehetett lelőni, mert mindig menni akartam valamerre. Nem akartam ott lenni. Menekülni akartam. Nem akartam hazamenni.

Akkor, amikor megjelentek a pókok, már biztos voltam benne, hogy a házzal valami nagyon nincs rendben. Voltak csótányaink, rengeteg bolhánk. Ilyen-olyan bogarak. A falakban furcsa kaparászó hang jelezte, hogy mászkál benne valami. Egerek voltak, de az én fejemben az Ördög volt az, aki így akart az őrületbe kergetni. Egyszer az udvaron találtam egy döglött patkányt. A fürdőszobánkban pedig megjelentek a békák. A furcsa, kopogó hangok miatt, ami a padlásról szűrődött le, sosem tudtam aludni. A ház nyilvánvalóan el volt átkozva. Szinte láttam magam előtt az Ördögöt, vörös pofával, hegyes agyarakkal, és szarvakkal, ahogy botjára támaszkodva hangosan röhög. Közben pedig árad belé az energia. A mi energiánk, akik ott élünk.

Nem tudtam aludni. Vagy rémálmok gyötörtek. Sokszor nap közben sem mertem bemenni a házba egyedül. Abban az időben vagy anyukámmal aludtam, vagy a nagymamám mellé kucorodtam be az ágyba. A képzelet, aminek nem tudtam gátat szabni, lassan felemésztett. Ott vicsorgott rám az ördög és én rettegtem. Megmagyarázhatatlanul rettegtem. Nem akartam diliházba kerülni, éppen ezért sose mondtam semmit.

Nyilvánvalóan nem lakott senki a ház alatt. Egy olyan falu szélén nőttem fel, ahova nem volt bevezetve a gáz, és nem volt kiépített csatorna rendszer sem. Vízisiklók éltek a vízóra gödörben és szippantós autó járt hozzánk leszívni a sok mocskot. Az egerek nyilván jól érezték magukat a vályogban, a pókok és a bogarak pedig könnyűszerrel bejutottak a házba a repedéseken keresztül. A békák pedig... nos... igen, volt ilyen. Egész pici bébi békák mászkáltak a csövekben és kötöttek ki a fürdőszobánkban. Történt mindez annak ellenére, hogy a ház makulátlanul tiszta volt. De falu volt és falu széle és vályog. Egy pánikbeteg, szorongó kislány fejében pedig így született meg az Ördög képe, aki fészket rakott a pince alatt.
Azt hiszem, ezzel tudom leginkább szemléltetni, milyen volt az élet a gondolataim fogságában. Hogy milyen hirtelen és félelmetes módon kezdett el irányítani engem a saját képzeletem. Hogy miért is volt olyan könnyű félnem a semmitől. Ez van egy szorongó ember fejében. Alaptalan gondolatok alakítják, formálják és gyúrják a félelmet egyre nagyobbra. Azt azonban kevesen tudják, hogy az, aki félelmet tud generálni a semmiből, nevetségesen könnyen tudja a félelmet semmivé változtatni.

Azt kérdezed, hogyan? Nincs erre semmiféle gyakorlat. Egyszerűen el kell képzelni! Le kell ülni az Ördöggel sakkozni. És legyőzni. Párbajra hívni. És legyőzni. Szavakkal az egóját bántani, hogy könnyeivel küszködve szaladjon el messzire. Ráordítani, hogy takarodjon és látni, ahogy megijed és odébb áll. A gondolatot te irányítod. Te vagy ennek a történetnek a forgatókönyv írója, a rendezője, a szereplői. És amit elképzelsz, az úgy fog történni. Nincs e mögött mágia. Ez egyszerűen így van és kész. Ha nem hiszed el, akkor olyan sokszor kell legyőznöd az Ördögöt, amíg el nem hiszed.

Persze erre nem úgy jöttem rá, hogy egyik reggel kinyitottam a szememet és tudtam. De félelmetesen egyszerűen történt. Anyukám abban az időben Louise Hay-t olvasott. Véletlenül került hozzám a könyv, aminek egyik kulcsmondatára mind a mai napig emlékszem: "A világban, amelyben élek, minden teljes, egész és tökéletes...". Ez vált az én mantrámmá, amikor a fejemben megjelent az Ördög képe. Elolvastam a könyvet és gyerek fejjel csak annyit voltam képes felfogni belőle, hogy a gondolatainkkal teremtünk. Úgy fordítottam le magamnak, hogy ha elképzelem, ahogy megölöm az Ördögöt, akkor az örökre el fog tűnni. Így tettem hát. Minden egyes alkalommal, amikor befészkelte magát egy rossz gondolat a fejembe, átfordítottam valami jóra. Így történt, hogy az Ördögöt különböző módokon kergettem el magamtól, így történt, hogy onnantól kezdve a gonosz volt az, aki rettegett tőlem. Aztán már nem volt Ördög a ház alatt. Örökre eltűnt a fejemből.

A gondolatoknak valóban teremtő ereje van. Tudtam ezt már akkor is és tudom most is. Sajnos ebben a világnak nevezett mókuskerékben sokszor elfelejtem ezt. De marha szerencsés vagyok, mert ilyenkor jön egy angyal, aki emlékeztet rá. Ha egy régi kedves gyerekkori barátnôm nem hívja fel rá, a figyelmemet ma este, akkor nem tudom, meddig maradtam volna most az Ördög karmai között. Ilyenkor  tudatosul bennem újra, hogy az Univerzum szeret engem. Hogy az élet még egyáltalán nem akar kiköpni magából. Valahol a lelkem legeslegmélyén mindig is tudtam, hogy nem vagyok halálos beteg. Mintha éreztem volna, hogy mindaz a sok rossz gondolat, félelem, ami a fejemben van, oda való és ott is kell lennie. Mert így volt jól. Így van jól. Akkor még tudattalanul csatároztam az Ördöggel, azóta tudatosan alkotok gondolatfoszlányokból kész történeteket. Minden egyes alkalommal, amikor megjelenik egy rossz gondolat a fejemben, helyettesítem valami jóval. Átalakítom. Legyőzöm az Ördögöt. 

Annyiszor eszembe jut, vajon mi lett volna, ha akkor gyerekként mégis a pszichiátrián kötök ki. Kórházba kerültem volna? Kaptam volna gyógyszereket? Kimaradtam volna az iskolából? Elkönyveltek volna dilinyósnak, aki nem mehet emberek közé? Vagy épp ellenkezőleg?

Most már hálás vagyok, amiért ez nem történt meg. Igen, akkor gyűlöltem mindenkit, aki nem értett meg, és haragudtam, amiért nem vittek orvoshoz és nem kértek segítséget. De így felnőtt fejjel tudom, hogy az országnak azon a részén belebeszélték volna a szüleim fejébe, hogy antidepresszánsokat kell szednem. És akkor... minden egyes gondolatom elapadt volna. A színes fantáziavilágom beszürkült volna és talán soha többé nem álmodtam volna komplett történeteket. Elzáródott volna egy csap és most nem lennék az, aki vagyok. Talán épp ezért történt minden úgy, ahogy. Talán mindannak, ami történt, eleve elrendelt konkrét oka volt. Hogy azzá váljak, aki most vagyok.

Úgyis mindig ott lyukadok ki, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Minden úgy történik, ahogy kell. Mert most így le tudom írni a véleményemet, hogy ha egy gyerek kerül a képzeletbeli Ördög csapdájába, akkor először pszichológustól kell segítséget kérni és csak a nagyon-nagyon végső esetben gyógyszerekkel tömni. Ez csupán az én véleményem. Hogy miért vagyok gyógyszer ellenes, azt majd egy következő történetben elmesélem.

Folytatása következik...