Olvastam egy cikket arról, hogy a művészek legtöbbjének van valamilyen agyi defektje. Zenészek, írók, festők, színészek és mind szenvednek a saját elméjük börtönében. Drogok, alkohol, öngyilkosság, önpusztító élet, halál. Biztos voltam abban, hogy rám is ez vár majd.
Világ életemben élénk volt a fantáziám. A házban, ahol felnőttem, hat szoba volt. Nyaranta a meleg miatt gyakran lehúztuk a redőnyöket. Amikor azt hittem, nem lát senki, egész történeteket játszottam el. Én voltam az összes szereplő. Hercegnő voltam és a kezemet csókolgattam, ami épp akkor a szőke herceget szimbolizálta. És lelki szemeim előtt igenis láttam a szőke herceget. Aztán a plüss állataimból egy húsz fős osztályt alkottam és számolni tanítottam őket. Vagy a gyerekeket csődítettem össze a faluból és a saját udvarunkon játszottunk iskolásdit. Az álmaim színesek voltak és izgalmasak. Sosem tudtam jókat aludni, mert az agyam magát önállósítva éjszakánként ezer más életet élt. Gyerekként ezt nem értettem, csak azt tudtam, hogy nagyon furcsa dolgok játszódnak a fejemben. Sokszor előfordult, hogy a fantáziámat hívtam segítségül, ha a figyelem középpontjába akartam kerülni. Mindig volt a tarsolyomban egy jó kis történet arra az esetre, ha a barátaim elfejtenék, hogy én is a világon vagyok.
Amikor elkezdődtek a pánik rohamok, azt éreztem, hogy az elmém fogságába kerülök. Mert minél jobban féltem egy betegségtől, a fájdalomtól vagy a haláltól, a fejemben annál élénkebben jelentek meg képek arról, hogy mindez meg fog történni. Nem tudtam megálljt parancsolni az agyamnak, hogy álljon le s ne szívasson tovább. A saját fantáziám lett a legnagyobb ellenségem. Az ajándék, amit erre az életre választottam, az alkotás ajándéka, hirtelen pokollá vált és nem akartam. Nem akartam élénk fantáziát, nem akartam történeteket alkotni, mert mindez összekapcsolódott a félelemmel.
Ennek ellenére rendületlenül írtam, hogy kiürüljön belőlem a rettegés. Ha beszélni nem beszélhettem róla, akkor is jó volt valahogy kiadni magamból. És minél jobban féltem, minél erősebb volt a szorongás, én annál termékenyebben ontottam magamból a szavakat.
Meg tudom érteni a művészeket. Meg tudom érteni azokat, akik végül elszakítják magukat ettől a világtól és feladják. Mert tudom, milyen érzés, amikor a gyűrűző gondolataidat nem tudod leállítani. Marha szerencsés vagyok, amiért én sose jutottam el erre a pontra. Mert valahol a lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy egyszer majd minden rendben lesz. Hittem benne. És a hit éltetett. Csak az akarat hiányzott. Az akarat hiánya tartott a tegnapban, de a hit segített abban, hogy a mába lépjek.
Amikor a középiskolában felsőbb osztályba léptem és az életemben előtérbe került a szerelem és a fiúk iránti vágy, valahogy a félelmeim is átalakultak. Ezt az időszakot átvészelni jóval egyszerűbb volt. Már nem figyeltem a testem apró tüneteire, már nem véltem halálos betegséget felfedezni a furcsaságok mögött, amit a testem produkált. Hogy értsd, amit mondani akarok, én voltam az, aki attól is pánikba esett, ha reggelre bolhacsípést talált magán. Vagy amikor először felfedeztem, hogy az arcom nem szimmetrikus. Sőt előrébb megyek, akkor is pánikrohamot kaptam, amikor felfedeztem a mellbimbóim mögött egy-egy duzzanatot. Biztos voltam benne, hogy mellrákom van, holott csupán annyi történt, hogy elkezdtem serdülni és a melleim növésnek indultak.
Azokban az években az emberektől féltem. Sok embertől kis helyen. Nem mentem fesztiválokra, nem voltam koncerten vagy moziban. Színházban is ritkán, de én akkor is a folyosó mellett, az ajtóhoz közel ültem. A buszon szigorúan ajtó mellett álltam vagy foglaltam helyet és ha feszélyezett a sok utas, egyszerűen leszálltam. Vagy fel sem szálltam. Senki sem kételkedett a szavamban, amikor azt mondtam, hogy nem jött a busz. A tini éveim elrepültek úgy, hogy csak néha vettem részt suli bulikon vagy mentem el discóba. Sosem ittam alkoholt, mert teletömtem magam nyugtatóval, hogy emberek közé tudjak menni. Mindig olyan ruhát választottam, amiről biztosan tudtam, hogy nem fog senkinek sem feltűnni. A gimiben slampos voltam, susogós gatyában jártam, apukám ingjeit, pulcsijait hordtam, mert abban éreztem magam biztonságban. Azt éreztem, hogy ezek a ruhadarabok erőt adnak és elrejtenek. Minden ujjamon gyűrűt viseltem, mindkét fülemben négy lyukat fúrattam (a kollégium étkezdéjében biztosító tűvel... igen, voltak azért merész húzásaink), úgy nézhettem ki, mint egy deszkás-punk-rocker hibrid. Reménytelenül szerelmes voltam non-stop. Általában valaki olyanba, aki elérhetetlen volt. Valami sztárocska, vagy regény hős, vagy régen eltávozott költő. Ady, Tímár Mihály, a Baradlay fivérek, Raszkolnyikov, Ben Affleck... csak, hogy említsek néhány nevet.
Rettegtem a fiúktól. Ugyanakkor vágytam is rájuk.
Emlékszem egy pár napos nyaralásra a Tisza tónál. A barátaim vettek rá, hogy menjek el. Kibéreltünk egy kis házat, aminek az udvarán volt medence is. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy a medencében áztassam magam és az legyen az egyetlen problémám, hogy ne felejtsek el fél óránként a hátamról hasra fordulni. De a barátaim bulizni akartak. Valami koncert sorozat volt a tó parton, élő zenekarokkal, nyüzsgéssel és rengeteg, rengeteg emberrel. Ott ültünk egy zsúfolásig megtelt tér közepén, hot-dogot ettünk és néhány asztallal odébb, pont velem szemben megpillantottam egy gyönyörű fiút. Vagyis, a barátaim hívták fel arra a figyelmemet, hogy a fiú engem bámul. Sötét, kócos haját egy idióta, hawaii mintás sapka alá dugta és pillantásában volt valami csábító, amivel azt akarta üzenni, hogy a vacsorája után desszertként engem akar elfogyasztani. A szívem azonnal a torkomba ugrott, amikor összekapcsolódott a tekintetünk. Csontos arcának vonásai magabiztosságot és erőt sugároztak, amitől egyszerre kezdtem rettegni és gyönyörűnek érezni magam. Miközben azon gondolkodtam, hogy ugyan hogyan történhetett meg az, hogy ez a fiú kiszúrt engem a tömegből, ő felpattant és határozott lépteken elindult az asztalunk felé. Magas volt és izmos. Most is látom magam előtt a mintás inget és a világos barna térdnadrágot, amit viselt, lábán valami pedig színes strandpapucs, amit elmosolyodtam. A barátnőim lázban égtek, halkan ujjongtak és sutyorogtak, miközben én a menekülési útvonalat kerestem. Minél közelebb ért én annál jobban rettegtem. Egyértelműen idősebb volt nálam és testfelépítéséből ítélve rendszeresen sportolt. Amikor odaért hozzánk, hanyag mozdulattal rátámaszkodott az asztalra és egész közel hajolt hozzám, hogy lássam, szeme színe egész sötét barna. Gyönyörűnek találtam őt. Férfiasnak. Mély, reszelős hangon motyogott valami vicceset, amitől a barátnőim kuncogni kezdtek, majd bemutatkozott. Isten bocsássa meg nekem, nem emlékszem a nevére, valami "b" betűs volt, azt hiszem. Nevekben sosem voltam jó. "Meghívhatlak egy italra?" - kérdezte tőlem, miközben tekintete fogva tartotta az enyémet. Nem létezett számára más csak a szemeim, és olyan átható pillantással meredt rám, amitől levegőt is elfelejtettem venni. Nyeltem egy nagyot mielőtt feleltem, nem akartam, hogy bolondnak higgyen. "Ne haragudj, de van barátom." Ez persze nem volt igaz, de eszem ágában sem volt kettesben maradni azzal a fiúval. Ettől meghökkent és meg is sértődött, mert mielőtt tovább állt még hozzám vágta: "Akkor jobb lenne, ha nem bámulnál rám úgy, mintha csak arra várnál, hogy felszedjelek." Eloldalgott én meg kaptam az ívet a barátaimtól, hogy milyen hülye vagyok, klinikai eset és társai. Mérges voltam rájuk, egy igazi meg nem értett áldozat. Az éjszaka további része részemről hasmenéssel telt, a barátaim egy idő
után pedig unták, hogy folyton a wc-re rohangálok. Azt mondtam nekik,
hogy valószínűleg felfáztam.
Ez a történet, így ebben a köntösben, akár romantikusnak is hangozhat, de én ott, abban percben a félelem legmélyebb bugyraiba merültem. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy messzire fussak.
Sokáig ábrándoztam erről a sötét szemű idegenről. Hogy egyszer majd elmondom neki, hogy mennyire lehengerlőnek találtam és
ha nem vagyok egy idegroncs, akkor igenis elmentem volna vele meginni
valamit.
A fenti eset, máshol, más szereplőkkel, párszor még megtörtént velem. Nyilván, miután már több tapasztalatot szeretem a fiúk terén, annyira nem volt vészes a dolog. De a tény, hogy a pubertás éveimet az attól való félelem kötötte le, hogy kiszúr magának egy fiú a tömegben és akar tőlem valamit, keserű ízt hagy mind a mai napig a számban.
Biztonságban éreztem magam az ábrándjaimban. Egész álomvilágot építettem fel, amiben én irányítottam a történéseket. Amiben nem féltem a fiútól, amiben én voltam minden férfi álma, amiben az első csók, az első intim együttlét is tökéletes volt. A valóságban pedig... futottam olyan fiúk után, akiknek nem kellettem, eltaszítottam azokat, akiknek igen, és miközben azt mutattam, hogy tökéletesen ura vagyok az életemnek, rettegtem a következő pánikrohamtól.
Mindeközben végtelenül egyedül éreztem magam. Egyedül voltam, mert abba a csapdába esetem, hogy nem mertem igazán kitárni magam a világnak. Hazudtam. Nagyon sokszor. Azoknak, akiket a legjobban szerettem. Azokkal voltam a legkegyetlenebb, akik a legtöbbet jelentették számomra. Mert még attól is féltem, hogy őket elveszítem. Haragudtam, amiért nem értenek meg és játszottam az áldozatot. Haragudtam magamra, amiért nem voltam képes egyedül lerendezni a fejemben a szorongást és a pánikrohamokat. Gyengének éreztem magam, amiért nem tudom egyedül leküzdeni. Haszontalannak éreztem magam, mert azt hittem, én vagyok az egyetlen a világban, aki nem tud a félelmein felül kerekedni. Szó szerint megvetettem magam. És elnyomtam az igazi önmagamat.
Ha visszamehetnék, hogy találkozzak az akkor önmagammal tudod, mit mondanék neki?
"Jól csinálod, baszd meg!" Így, ilyen kegyetlenül. Ilyen csúnyán és ilyen nyersen. Azt mondanám "Erős vagy és bátor, és igenis jól kezeled, igenis mindent jól csinálsz!" Az tanácsolnám "Nyisd ki a szívedet, mert olyan sokan vannak körülötted, akiknél jó kezekben van. Higgy abban, hogy ami most gyengévé tesz, később az lesz a te fegyvered egy sokkal nagyobb jóért folytatott harcban. Hogy azért kaptad mindezt, mert annyira erős a lelked, hogy el tudja viselni a terhet. Hogy olyan erős testet kaptál, amit egy ostoba negatív gondolat nem tud beteggé tenni. Nagy dolgokat fogsz még tenni, de addig az út rögös lesz. Csak tárd ki a szíved és engedd, hogy a szeretet beáramoljon! És az isten áldjon meg, TARTS KI!"
Azt hiszem, ha visszamehetnék, megcsókolnám azt a fiút. Belebújnék nagy erős karjaiba és mélyen beszívnám az illatát, hogy aztán később regényt írjak erről a kis nyári kalandról. Azt hiszem, ezt az egyet inkább így csinálnám...
Folytatása következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése