Az emberek nem szeretnek sem a pánik betegségről, sem pedig a szorongásról hallani. Sem olvasni, sem tudomást venni semmilyen formában. Az sem, aki elszenvedője, az sem, aki lát valakit, hogy elszenvedi és az sem, aki tudja, hogy van ilyen dolog is a világon.
Azt tapasztaltam, hogy ezt az emberek nem veszik olyan komolyan, mint valami olyan halálos betegséget, aminek egyértelműen kimutatható tünetei vannak, és amibe akár bele is lehet halni. Népbetegség, divat betegség, iskola undor, munka undor, lustaság tünet, és még sorolhatnám milyen nevekkel címkézik meg. Pedig higgyétek el, sokkal komolyabb ez a probléma, mint amit el tudtok képzelni.
Az elmúlt húsz évem jórészt azzal telt, hogy másokat próbáltam meggyőzni arról, hogy a fizikai tüneteket okozó rettegésem mögött nem az áll, hogy így vívjak ki figyelmet. Az esetek túlnyomó többségében süket fülekre találtam, és szépen lassan magam is elhittem, hogy mindaz a sok tünet amit produkálok csupán figyelemfelkeltés.
De kezdjük az egészet az legelején. És ha gyűlölöd a témát, most rögtön fejezd be az olvasást. Ha szerinted a pánikbetegség nem igazi betegség és nem veszi be a gyomrod, hogy ezt a problémát az egyén nem tudja magától pikk-pakk megoldani, akkor azonnal keress más olvasni valót.
Azt már az elején szeretném leszögezni, hogy a saját tapasztalataimról beszélek, nem tudom, másnál hogyan zajlik mindez. Illetve előre elnézést kérek mindazoktól, akik érintettek és megbántva fogják érezni magukat, mert igen drágáim, meg fogtok bántódni. De mindez az én tapasztalásom, az pedig, hogy ti hogyan reagáljátok ezt le, az a tiétek.
Még most is abbahagyhatod az olvasást. Nem? Rendben van, de ez a te döntésed, ne puffogj nekem később és ne siránkozz!
Húszmilliomodjára is elmondom, hogy fogalmam sincs, mi váltotta ki nálam a rohamokban jelentkező pánikot. De az elsőnek minden egyes másodpercére emlékszem. 12 éves voltam és egész napos hasmenéssel küszködtem, mert előző nap a fáról legeltem a mosatlan gyümölcsöt. A nap végére már nem tudtam, mi jön ki belőlem, hisz jóformán egész nap nem ettem semmit. És ekkor történt. A gondolatom az volt, hogy ha nem visznek azonnal orvoshoz, akkor biztosan meghalok. Biztos voltam benne, hogy halálos betegségem van és meg fogok halni, ha nem vizsgáltatnak ki. Ordítva, sírva rohangáltam a házban és könyörögtem a szüleimnek, hogy vigyenek orvoshoz. Kaptam egy negyed szem nyugtatót és hogy úgy mondjam idegesen el lett küldve aludni. Nem emlékszem nyugtatgatásra, simogatásra, ilyen emlékem nincs. Ha mégis ez történt, akkor sajnálom, hogy az emléket kitörölte az agyam. Így felnőtt fejjel már nem hibáztatom a szüleimet, mert én sem tudom, hogyan reagáltam volna le egy ilyen szituációt a saját gyerekemmel. Úgy, hogy közben a saját életem is romokban hever. De évekig dédelgettem a haragot magamban és őket hibáztattam azért, mert nem vittek orvoshoz. Az a nyár gyorsan eltelt. Nagypapám öreg Moskvich-ában üldögéltem egész nap és kiolvastam öcsém összes képregényét. Így éltem túl a napokat. Éjszakánként pedig olyan jól aludtam, hogy ennyire jókat azóta sem. És nem, nem vizsgált meg orvos azon a nyáron.
Szeptemberben elkezdődött az iskola és a helyzetemet valamelyest ez javított, szépen el is múltak a pánikrohamok. A kollégiumban éreztem jól magam. De ez az idill sem tartott sokáig. A tünetek visszajöttek. Rémálmok, kialvatlanság. Általában arról álmodtam, hogy felrobban mellettem egy bomba és haldoklom. Sokszor az osztálytársaimat láttam kicsavart testtel magam mellett feküdni a földön és üveges szemekkel hozzám beszélni. Ezekről senkinek sem mertem beszélni, mert a halálnál csak attól féltem jobban, hogy diliházba kerülök.
Nem emlékszem pontosan mikor történt, de a kollégiumban az egyik nevelőnek valahogy feltűnt, hogy pszichológushoz kellene vinni engem. El is mentem egyhez, aki javasolta a szüleimnek, hogy szedjek tablettát. Nem emlékszem a nevére, ilyen kis rózsaszínes-narancssárgás cukorka ízű gyógyszer volt. Szerettem. Segített. A pszichológushoz egyszer vittek el, után soha többé. Emlékszem a pillanatra, ahogy ott ültem a váróban. Annyira boldog voltam, hogy végre meghallgatták a könyörgésemet, hogy most majd végre meggyógyulok, mert van, aki segít. Aztán rajzolnom kellett és a rajzomat kielemezte az a nő és arra gondoltam, hogy ez hülye, mert a rajzommal egyáltalán nem azt akartam kifejezni, amit szerinte. Én egy ember alakot rajzoltam, ami bedob egy kígyót a szakadékba. Arra gondoltam, én vagyok az az alak, akinek a félelme a kígyó és elkapom és megölöm. Legyőzöm. Erre az a nő (nekem ő csak nő marad) azt állította, hogy én vagyok a kígyó és engem hajítanak bele a szakadékba. Nem javítottam ki. Csak bólogattam. Mert már akkor is remekül értettem ahhoz, hogy ne mondjam ki, amit gondolok, hogy fojtsam magamba az őszinte véleményemet. Miután megtörtént a konzultáció, a nő eltűnt a szüleimmel. Nem tudom, mennyi ideig beszélgettek vele és miről, de nekem óráknak tűnt az az idő, amit szorongással tarkított feszült várakozással töltöttem. Mint mondtam, soha többet nem vittek el engem ahhoz a pszichológushoz. De a gyógyszereket attól kezdve napi háromszor rendszeresen szedtem.
1999-ben érkezett az életembe az első angyal. Így neveztem el azokat az embereket, akik ezen a különös pánik-szorongásos ösvényen a segítségemre vannak. Szégyellem nagyon, de nem tudom, ki volt az. Nem tudom, ki volt az a személy, aki azt javasolta, hogy kezdjek el naplót vezetni. Hogy írjam le a mindennapjaimat, a vágyaimat, a félelmeimet, hogy épp mit élek át, amikor szorongok. És ez segített. Ez a módszer volt a mentőövem a következő tizenakárhány évben.
Pár évvel később megkerestem azt a pszichológust, akinek Szolnokon volt praxisa. Azt gondoltam, hogy majd a heti 1000 Ft-os zsebpénzemből ki tudom spórolni a havi egy alkalomra valót. Aztán jött a hideg zuhany, 4000 Ft-ba került nála egyetlen óra. Felhívtam apukámat és bevallottam neki, hogy elmentem hozzá. Felajánlottam neki, hogy a felét kifizetem, de segítsen a másik felével. Azt mondta, hogy ezt nem engedhetjük meg magunknak és nekem nincs is erre a pszichológusra szükségem. Mert mindent meg tudunk oldani magunk, ha igazán akarjuk. Hogy igenis nekünk magunknak kell megoldani a problémáinkat, nem pedig mástól várni a segítséget. Beletörődtem. Hiszem, hogy mindennek oka van, valószínűleg jobban jártam azzal, hogy egyetlen percet és forintot sem fecséreltem erre. Ennek ellenére végigrettegtem a középiskolát és számos olyan élményt hagytam ki, amit szerettem volna átélni, de a félelem ebben visszatartott. Inkább csak csináltam sok hülyeséget és csak akkor beszéltem a betegségemről, amikor muszáj volt.
Betegség. Betegséggel ruháztam fel magam. Halálos betegséggel. Egy idő után pedig, a rengeteg "jaj, már megint ezzel jössz", "mi a francot csináljak veled", "akkor mégis hogyan segíthetnék", "nekem nincs most erre időm", "hagyjál már békén", "tegyél már végre rendet a fejedben" után jobbnak láttam, ha kussolok. A szavaknál jobban csak a tekintetek fájtak. Amikor úgy néztek rám, hogy nem hitték el, hogy nagy a baj. Amikor egyértelműen jelezték, hogy biztosak abban, hogy csak eltúlzom az egészet. A saját félelmük, a szánalmuk, a meg nem értésük. A kedvencem pedig a háziorvostól a következő mondat volt: "legközelebb majd csak akkor gyere, ha tényleg komoly betegséged van".
Így utólag visszagondolva biztosan nem volt egyszerű dolga a szüleimnek. És így felnőtt fejjel már megértem őket. Nekik is megvolt a saját bajuk, egyszerűen pont rosszkor lettem pánikbeteg. A legrosszabb az, hogy láttam a tekintetükben a saját kudarcukat is. Hogy nem tudnak segíteni, mert nem tudják hogyan segítsenek. Mert a fejükben ott kattogott a saját sztorijuk. Mert azt a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy teljesen mindegy mi a valóság, ezt gyönyörű színre színezi a sztori, ami ott van a fejünkben. És ez a sztori néha hazudik. Ott lobogott a kudarc a szemükben és én bűntudatot éreztem, amiért miattam érzik cefetül magukat. Nem akartam beteg lenni, nem akartam, hogy tudjanak róla, nem akartam, hogy rossz legyen nekik miattam.
El kellett telnie jó pár évnek, hogy a saját sztorimat felülírja a valóság. Az, hogy a szüleim valójában rettegtek attól, hogy nem tudják mi bajom van és nem tudják, mit csináljanak. Épp ezért volt számukra egyszerűbb felhúzni a falat és ostoba hisztinek elkönyvelni a problémámat. Én pedig segítettem nekik ebben, mert egy idő után csak csendben szenvedtem. Nem szóltam semmit. És szenvedtem a bűntudattól, amiért hibáztattam őket azért, hogy nem kérnek segítséget, vagy ha kértek, akkor rossz embertől. Nem tőlük vártam a megoldást. Csupán csak annyit, hogy keressenek nekem egy terapeutát, aki tudja, hogyan kell kezelni ezt a problémát. Talán csak... nem tudom... talán én nem voltam soha egyértelmű azzal kapcsolatban, mit akarok.
Húsz éve már ennek, ez csupán a kezdet volt. Különös életutamnak itt még koránt sincs vége. De pánikból és szorongásból egyszerre ennyi is elég. A java majd csak ezután jön...
Folytatása következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése