Mindennapi játszmáink

Mester,

Gondolkodtam. Sokat. Megint. Van egy férfi, aki kerek-perec kijelentette, hogy nem kellene annyit filozofálnom az élet nagy dolgairól és állandóan a Nagy Ő-ről beszélnem. És lehetnék titokzatosabb és kevésbé kitárulkozó. Aztán kis hatásszünet után hozzátette, hogy akkor már nem lenék önmagam, és inkább maradjak ilyen, majd jön a megfelelő férfi, akinek pont ez kell.

Ezzel én nem tudok mit kezdeni. Ahhoz, hogy kevésbé kitárulkozó, nem filozofálgatós, titokzatos legyek, meg kellene erőszakolnom önmagam. Akkor olyan lennék, mint a nagy átlag. A nagy átlag egyik fele. Én szeretek beszélgetni az engem foglalkoztató kérdésekről, türelmetlen vagyok és mindig mindennek tudni akarom az okát. Nem szeretem, ha bizonytalanságban tartanak, szükségem van arra, hogy tudassák velem a tényeket. Kell a visszajelezés is, igen, hogy éreztessék velem, KELLEK! Lehet, hogy ez az én keresztem. Író vagyok. Még, ha sosem adtam ki egyetlen könyvet sem, akkor is annak vallom magam. Egy író kiteszik a nagy publikum elé önmagát, nincsenek titkai. Bár tudnám, miért mindig az a vonzó, ami nem látható, amit a játék kedvéért elrejtenek? Az miért nem vonzó, ami nyilvánvaló?

A férfiak sokszor azt hiszik, hogy engem könnyen meg lehet kapni. Mert lelkes vagyok, ha tetszik valaki. Mert őszinte vagyok, érdeklődő, aki nem köntörfalaz. Pedig, ha tudnák...
Épp ezért van az, hogy egyszerűen elveszítik az érdeklődésüket, ha én is érdeklődni kezdek. Pedig tudnék én titokzatos lenni, meg tudnám játszani magam, de az már tényleg nem én lennék. Az csak egy maszk lenne, egy őszintétlen szerep és én nem vagyok hajlandó hazudni senkinek. Hiszek abban, hogy tényleg létezik olyan férfi, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Mert néha sok vagyok. Máskor kevés. Kiszámíthatatlan, akár az időjárás: perzselő, akár a nyári nap, mindent elsodró, pont, mint a hurrikán, simogató, mint a szellő, frissítő, akár az üde zápor.

Szeretem, ha udvarolnak, ennek ellenére valóban sokszor előfordul, hogy átveszem az irányítást. És tudom, hogy a férfiakat frusztrálja, ha nem az ő kezükben van a gyeplő. De valahogy nem érzem magam biztonságban, ha más vezet. Megoldani ezt az én feladatom. Mert tényleg őszintén szeretném már rábízni magam valakire. De ehhez kell az a személy, aki képes megbirkózni mindazzal a sok érzelemmel, szeretettel, gyűlölettel, szenvedéllyel, ami bennem van. Nem akarom feladni a reményt. Hiszem, hogy létezik. Kizárt, hogy olyan életet választottam, amiben egyedül maradok.

NEM! Nem vagyok hajlandó megváltozni. Kiteregetek néhány kártyalapot, de a legfontosabbakat rejtve hagyom. Ha érdekel valaki, arra utalni fogok, mert számomra is fontos a megerősítés. Nem vagyok hajlandó játszmázni, csak, hogy megszerezzek valakit és igenis önmagamat fogom adni, hogy a másik félnek is lehetősége legyen arra, hogy dönteni tudjon, ez kell-e neki, tud-e az én erőmmel és temperamentumommal mit kezdeni. És egyáltalán képes-e arra, hogy a változatosságot, ami az életem része, megadja nekem.

Nyilván én is hajlandó vagyok a kompromisszumokra. Ha az illető nem szeret filozofálgatni, boncolgatni az élet nagy kérdéseit, akkor nem fogom ezzel zaklatni. Ha nem szereti a zöldséget köretként, akkor nem fogok azt adni neki. Ha nem szereti a zenét, amit én, akkor nem fogom arra kényszeríteni, hogy velem hallgassa őket. Ha túl soknak talál, a szenvedélyemet kiélem az írásban. Ha a fantáziám frusztrálja, nem fogom az arcába vágni.
Nem kell, hogy mindenben hasonlítsunk, mert az unalmas lenne. Nem kell, hogy tökéletes legyen, nem kell, hogy minden rendben legyen, mert akkor nem tudnánk együtt fejlődni.

Jókai Anna szavai még mindig itt ordítanak a fejemben. "Ha az író a repülő, a párja a repülőtér kell, hogy legyen." Szabadon akarok szárnyalni. Rablánc, arany kalitka, megszokott sémák, unalmas közhelyek nélkül. Nem vagyok olyan, mint az átlag. Mindig is kilógtam a sorból. De a nagy átlag csak azt veszi észre, ami a felszínen van. És nincs bennük elég kurázsi, hogy a felszín alá vágyjanak. Félnek, hogy megfulladnak. Félnek, hogy nem tudják felvenni a versenyt a legbelső énemmel. Ami ugyanúgy képes rombolni, mint ahogy építeni. Félnek, hogy nem tudnak mit kezdeni velem, hogy legyőzöm őket. Nehéz velem. Tudom. De az, aki elég bátor ahhoz, hogy elfogadja mindazt a szeretet, amit adni tudok, az nyer a legtöbbet. 

Szeretném végre megtapasztalni a nőiséget egy férfi mellett. Egy olyan férfi mellett, aki elég felnőtt ahhoz, hogy az értékeim kelljen neki, nem pedig az, hogy elérhetetlen vagyok. Lehet, hogy erre vágyni már nagy hiba ebben a világban. De én nem vagyok hajlandó feladni! Akkor sem, ha emiatt tényleg egyedül fogok meghalni egy hegyi kunyhóban... sok macskával... íróként... álmokkal a fejemben.

Nem fogok játszmázni. Akkor sem, ha ez okozza majd a vesztemet! Ha ez foszt majd meg attól, hogy átéljem a mindent elsöprő nagy szerelmet...

Ölellek