"Mi lesz, ha nem kellek?"

Mester,

Szerintem én alkalmatlan vagyok a párkapcsolatra. Itt vagyok, 31 évesen, egy tök idegen országban, idegen emberek között, egy szál magamban, mégis ezer szállal az otthonomhoz, a családomhoz láncolva (olyan lánccal, aminek a létezéséről csak azóta tudok, hogy itt vagyok). Jól vagyok egyedül, nem fáraszt vagy nyomaszt a magány, nem érzem magam áldozatnak, szeretem, tisztelem magam és mindenki felé szeretettel fordulok. Azt hittem, már rég túl vagyok ezen a "mi lesz, ha nem kellek" parán. ÉS NEM! Bassza meg!

Az, hogy két éve nincs senkim remek volt arra, hogy a szőnyeg alá söpörjem minden ezzel kapcsolatos félelmemet. Mert én egy nagyon klassz csaj vagyok, elérhetetlen álomnő, férfiak vágya... egészen addig, amíg el nem kezdek én is érdeklődni. Akkor előlép a háttérből az a kicsi lány, aki végig ott gubbasztott a sarokban és ezer életből hozott minden frusztrációját, félelmét a vállamra pakolja. Én pedig cseszhetem az egészet.

Tudod. Azt hittem, nincs annál rosszabb, ha magának hazudik az ember. De van. Ha mindezt úgy teszi, hogy annak nincs is tudatában. Mondogathatom magamnak újra és újra, hogy szinglinek lenni a legszuperebb dolog, ilyen ócska frázisokat ismételgetve, hogy "jó, hogy nem kell alkalmazkodnom", "jó, hogy nem kell aggódnom", "tök jó, hogy nem kell megfelelnem a másik elvárásainak" és elbújni a saját magam által emelt fal mögé, ami elzár a külvilágtól. Gondolatban elképzelni az ideális férfit, aki majd jön és magához ránt és lecsókol minden félelmet az arcomról. Minden tökéletes lesz majd és tudni fogom és többé nem félek, mert már tudom, hogy akkor is megy az életem tovább, ha épp nincs senkim.

A félelem a "nem kellek"-től azonban rág belülről. És valami csoda folytán, valamikor a karácsonyi és szilveszteri elérzékenyüléseim alatt kiszabadult.

Képtelen vagyok a kapcsolatra. Talán el kellene fogadnom, hogy ez nekem egyszerűen nem megy. Én nem akarom megkockáztatni a szerelemet úgy, hogy nem kapok viszonzást. Nem akarom látni a férfiakat, nem akarom őket érezni, nem akarom, hogy általuk a saját félelmeim is teret nyerjenek.

Egyedül jobb. Biztonságosabb. És kapja be mindenki. Maradok a fantázia világomnál, amiben minden olyan egyszerű, hogy az már unalmasan siralmas.

Miért van az, hogy minden téren magabiztos vagyok, kivéve, ha érzelmekről van szó. Nem tudok örülni a vágyódásnak, amit a másik iránt érzek. Képtelen vagyok hinni a belső hangnak, hogy legyen bármi is a vége a jelen mindig csodás. Engem egyáltalán nem tölt fel energiával a kezdeti izgalmak öröme, az út a beteljesedésig, vagy pusztán az, hogy a másikra gondolok. Nekem ez nem megy.

Talán ez 2016 megoldandó feladata számomra. És örülnöm kellene, hogy az Univerzum a felszínre hozta ezt a belső félelmet, de most épp gyűlölködöm. Nagyon félek. Félek remélni és hinni és elképzelni és várni. Nem akarok sérülni és nem akarok mást sem bántani.

Talán el kellene fogadnom, hogy vénlányként halok meg. Sok macskával. Egy hegyi kis kunyhóban. Íróként. Álmokkal a fejemben...

Jól leszek. Nem aggódom. Csak most haragszom erre a tapasztalásra, erre a felismerésre.

Ölellek