Azt mondják...

"Hónapokkal ezelőtt történt. Éreztem őt. Az egész a csillaggal kezdődött. Egy zölden fénylő csillaggal, amit követni kezdtem. Repültem, úsztam a légüres tér felé, hogy megérintsem azt a csillagot. Valami húzott, vonzott felé. A csillag egy aprócska doboz volt, ami egy díszes kulcsot rejtett. A kulcs pedig kinyitotta azt az ajtót...
Amikor beléptem a szobába, rengeteg ember fogadott tapsolva. Engem ünnepeltek. Az arcok ismeretlenek voltak. Láttam az unokahúgomat, 5-6 éves lehetett, hosszú, dús, göndör fekete hajjal, azzal a megnyerő, örökké pozitív, szeretetteljes mosollyal az arcán. A szülei meg valahol a szoba túlsó végében veszekedtek valamin. A szobából más... fogalmam sincs kik voltak ők.
Engem ünnepeltek. Zavarban voltam. Kicsit erőtlennek és bénának éreztem magam, nem tudom mit kezdeni azzal, hogy mindenki engem néz és nekem örül. Ekkor lépett a hátam mögé. Éreztem őt. Éreztem a lényéből áradó erőt, ami ösztönösen védeni akart engem. A szívéből felém áramló szerelmet, amiről tudtam, hogy igazi. Magas, izmos férfi volt, kék ingben, tetovált alkarral, vastag órával és mámorító illattal. Nem mertem megfordulni. Csak hagytam, hogy átkaroljon, hogy biztonságban legyek, hogy megvédjen."

Itt ért véget az álom. Amit őrizgetek magamban már több, mint két és fél éve.

Eddig mindent alárendeltem ennek az álomnak... és az érzésnek, amit az ismeretlen férfi karjaiban éreztem. Lassan már eljutok arra a pontra, hogy ez az egész csak az én fejemben van, és nem létezik, soha nem is létezett az a férfi, akire vágyom.

Szeretném, hogy mindez végre valóságos legyen. Hogy itt legyen, az enyém legyen, hogy végre megnyugodjak.

Azt mondják a barátaim... az a baj, hogy görcsölsz... ha elengednéd jönne. Csak arra már nem tudnak felelni, hogy ugyan a görcs és a ragaszkodás miben nyilvánul meg és mindezt hogyan kell elengedni. Mert én érzem a vágyat. Sokat gondolok rá az tény. És soha senki sem elég jó, aki közben jön. Aztán faszán belepörgetem magam elérhetetlen, reménytelen dolgokba, csak, hogy védjem magam a világtól.

A világtól, az élettől, amit elveszíteni úgy félek. És mégsem élek. Vagyis... Csak félik élek. Mert azt csinálom, amit szeretek. Ott vagyok, ahol mindig is szerettem volna. Megnyitom a szívemet minden barátnak, akinek útja keresztezi az enyémet. Szép arcot látok, amikor a tükörbe nézek és szeretem azt aki vagyok. Egyedül csak ez a kurva szerelem... Ez nincs a helyén. Mintha az életem egy puzzle lenne, aminek ez az egy kis darabkája valahol elveszett.

Csak azt nem tudom, mikor... Tíz éve azon az esős szeptemberi napon... vagy nyolc éve júniusban, vagy az öt évvel ezelőtt nyár szinte minden egyes napján... talán két és fél éve februárban? Vagy még korábban, amikor hat éves voltam?

Azt mondják a barátaim, hogy sodródjak és hagyjam, hogy a dolgok megtörténjenek. De amikor megkérdezem, hogy azt hogy kell, akkor már nem kapok értelmes választ. De talán nem is nekik kell erre tudni a választ. Hisz ők is élik és élvezik és fájják a saját kisiklott mégis örömteli életüket. Honnan is tudhatnák ők, hogy nekem mit kellene tennem, hogy az a kurva szerelem... Nem is a szerelem hiányzik, mert bármikor képes vagyok szerelembe esni. Még a szarvasgombával töltött brie sajt ízébe is. Mindenbe és mindenkibe.

Nekem az ő jelenléte hiányzik. Az ő hiánya fáj. Szeretném, ha már itt lenne az idő és egymásra találnánk. Arra vágyom, aki mellette voltam ebben az álomban. Ami elől egész életemben menekültem. Hogy igazi nő legyek. Ne csak egy kislány vagy hisztis tini vagy erős asszony, akinek nem kell senki segítsége. Nő! Ezért nem kell senki más. Ezért nem kell kapcsolat. Mert ő kell. Őt akarom! Akiről azt sem tudom, hogy valóban létezik-e.

Sodródom én...Elsodródtam jó messzire... Ennél jobban sodródni már nem tudok...

Azt mondják a barátaim, hogy álomvilágban élek és ideje lenne kilépni a valóságba. Elengedni ezt az álomképet és esélyt adni annak, aki jön. De amikor megkérdezem őket, hogy ugyan mégis hogy csináljam ezt, amikor én magam vagyok a saját álomvilágom... tehát ha kilépnék belőle az olyan lenne, mintha kínoznám magam. Az én igazi, létező valóságom magam a képzelet. Ezt nem tudom csak úgy kitörölni magamból... Nem is akarom.
Elengedni ezt az álomképet pedig rohadt nehéz, mert emlékszem az érzésre... amit mindig is kerestem. Kapaszkodom, tudom. Talán egyszer... ha majd rájövök, hogyan is kell azt csinálni... akkor elengedem. 

Rumi mondja a következőket. "Hunyd le a szemed. Ess szerelembe. Maradj ott." Ezt csinálom. Szerelmem Skócia, a családom, a barátaim, az írás, a munkám (igenbizonybizony), az álmaim, a fotózás, az utazás, a természet, a csend, az erdő hangja, a patak illata, az ég drámái, az eső, a napfény, a szél, a föld, a tó és az összes élőlény... a fények, az ízek, az energia, a saját lelkem... maga az ÉLET és mindaz, ami azon túl van....

Csak hiányzik valami... Ő hiányzik nagyon... Ő, aki talán soha nem is létezett...