Nem kellek mert nem kellesz

(Vigyázat! Ez a bejegyzés nyomokban vulgáris kifejezéseket tartalmaz.)

Egyszer egy férfi azt mondta nekem, hogy ha a pasi csak meg akar dugni egy nőt, azt már tudja az első találkozáskor, és hiába vár rá hónapokat, akkor is el fogja hagyni néhány dugás után. Mert ők ezt állítólag már tudják az elején.
Belém pedig az lett nevelve, hogy "ne add magad oda olyannak, aki csak szexet akar, és ne feküdj le senkivel olyankor, amikor nem élsz párkapcsolatban." És ez olyan gyönyörűen bele lett kódolva a DNS-embe, hogy itt vagyok harmincon túl és mind a mai napig hiszem, hogy ez így helyes.

És mit lát belőlem a világ? Hogy ez a nő biztosan flúgos, azért nem kell senkinek, még annyira se, hogy megdugják.

És mindeközben mi zajlik bennem? Káosz. Van egy rosszabbik énem, akinek durvább igényei vannak, mint "Christian ötvenárnyalat Grey-nek" és egy kiöregedett pornó színésznőnek együttvéve (erős túlzással na...) Ez az énem jól be van zárva a tudatom legmélyebb, legsötétebb cellájába, hogy még véletlenül se szabadítson engem rá a világra (szegény férfiak, mi lenne akkor velük...) És van az az énem, aki szentül hiszi, hogy a mai világban igenis az a vonzó egy nőben, hogy cölibátusban él akkor, amikor épp nincsen senkije.

Elmondom, kik akartak felszedni az elmúlt két és fél évben (és még mehetnék előrébb is az időben).
A párkapcsolatban élő férfi; az, aki nem akart kapcsolatot; a magát tökéletesnek mondó mintaapa és férj; az, akiknek volt valakije; aki szakítás után csak egy kis törődésre vágyott; aki nem tudott dönteni, kit válasszon két nő közül; az, aki akart, aztán meggondolta magát; a mélységesen sérült férfi, aki már nem hisz egy boldog párkapcsolatban; olyan, akit megcsaltak; a foglalt férfi; a nős férfi; a szerető tartó nős férfi; még egy degenerált barom is, akinek a fétise a pisiszex...

Nem fogom az áldozatot játszani, mert volt olyan is, aki tökéletes volt, de valami miatt ő nekem nem kellett. Nyilván, mivel a radarjaim csak a már fent említett hím egyedekre vannak ráhangolva. Hogy aztán elmondhassam, hogy "bezzeg megint"...

Ilyen visszautasításokat kaptam (főleg... részben... általában):
Jégkirálynő vagy. - Én? Aki igazán ismer, az ezen a kijelentésen csak röhög.
Rideg vagy, mint egy jégcsap. - Mondom!
Hideg vagy, mint a jég. - Háh...
(Jó, nem fokozom tovább ezt a jeges témát...)
Túl sok vagy. - Ez igaz, és?
Túl kevés vagy. - Mi van?
Hiányzik az a plusz. - Ez nyilván nem tudta mire van szüksége.
Nem vagy elég titokzatos. - Mert nem játszmázom és mindig kimondom, amit gondolok? Jobb is, ha eltolod a biciklit.
Nem vagy megszerezhető. - Nem hát! Hülye vagy?
Túlságosan könnyen kapható vagy. - Tessék? Ez összekevert valakivel.
Nem adod magad olyan könnyen. - A fenti pepitában.
Túl könnyen adod magad, nem vagy levadászható, az úgy nem izgi. - Meg mondott még valami faszságot, amire már nem nagyon figyeltem.
Görcsös vagy nagyon. - Igaz. És ez volt a legértelmesebb kifogás eddig.
Túlságosan akarod a kapcsolatot. - Ezt még én magam sem tudom, nem értem, hogy a másik honnan tudta.
Egyáltalán nem akarsz kapcsolatot. - Ezt mondta nekem. Azt bánom, hogy ebből nem lett semmi.
Nem tudod, mit akarsz. - Igaz. Nem vitatkoztam.
Én csak szexet akarok, ha te többet, akkor megértem, ha nemet mondasz. - Ööööö.... Legalább őszinte volt...
A személyes kedvencem pedig...
Annyira jó lelked van, nem akarlak kihasználni. - Mi a tököm? Erre most akkor mit????

Először is. Kreatív írói vénámnak hála örök álmodozó maradok, aki nagyon magasra állította a mércét. És nem fogok a legyezőm mögül sandán, elpirulva pislogni beszélgetés közben senkire, hanem belenézek egyenesen a másik szemébe. Nem fogok játszmázni, mindig ki fogom mondani, amit gondolok és lehet, hogy én írok majd először üzenetet. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy könnyen meg lehet kapni, mert szeretek udvaroltatni magamnak.
A lelkemet pedig egy olyan ember, aki csak dugni akar, nem fogja tönkretenni. Mert én hiszem azt, hogy okkal találkozunk, azért, hogy tanítsunk egymásnak valamit. Tehát ha egy ilyennek beleesnék a hálójába (ami nem hiszem, hogy meg fog történni, mert mellettem a férfiaknak állandóan őszinteségi rohamuk lesz és bevallják, hogy "csak azt akarják"), akkor sem válnék pszichopata gyilkosság, vagy depresszióssá. Levonnám a tanulságot, zabálnék egy csomó fagyit, nyilván bőgnék és dühöngenék, aztán szépen mennék tovább. A lelkemben lévő szeretet sokkal erősebb annál, mint hogy egy ilyen miatt feketedjen be.

Tényleg furcsa ez a párkapcsolatosdi. Mert amit én akarok, amit igazán akarok, azt megkapom. Szingli vagyok, tehát el kell fogadnom, hogy nem akarok senkit. Olyan szörnyű ezt kimondani, de ez az igazság. Épp ezért nem haragudhatok az Univerzumra, amiért sorra küldi nekem az ilyen tapasztalásokat. Azt hiszem, csak el kell fogadnom. De félek. Nem akarok negyven évesen is azon keseregni, hogy "jaj, nincs senkim, miért nincs senkim"...

Mégis olyan nehéz a DNS-emet átkódolni. Hogy kicsit elengedhessem a rosszabbik énemet. Láthatatlan pórázzal persze...

Apukám mindig azt mondta, hogy ne tárulkozz ki olyan hamar. Nos, ha a future husband-em magyar férfi és rátéved erre a blogra, akkor bachatom. Mert nekem muszáj beszélnem arról, ami bennem van. Mert engem frusztrál, ha el kell játszanom, hogy elérhetetlen picsa vagyok. Menne. Nyilván... Játszadozni sem szeretek. Órákkal később válaszolni egy üzenetre, amit tűkön ülve vártam (még akkor sem, ha a pszichológia mai állása szerint ezt kell csinálni, mert ez tartja ébren a férfiakban a vadász ösztönt...)
Arról nem is beszélve, hogy az én személyes véleményem szerint bárki megkapható. Nem is értem, hogy a férfiaknak miért az az érdekes, ha megszerezhetnek valakit, amikor sokkal nagyobb kihívás az, ha meg kell tartani az illetőt. Jaaa, hogy az keményebb meló és egyszerűbb a naiv kis fruskákat ágyba vinni egy átmulatott éjszaka után? Mindent értek.

Megnyugtatlak drága barátom, mindenkire vár valaki valahol. Így vagy úgy. És nem az a nagy kaland, ha bárkit megkaphatsz, ha mindenki érted rajong. Az a nagy kaland, ha az az egyetlen egy nyeri el a bizalmadat és a sok kis hülyeséged ellenére kitart melletted.
Mindig vallottam, hogy nem szabad félni. Megbántottak, átvertek, megaláztak, elhagytak, megcsaltak, kihasználtak? Valamiért így kellett lennie! Akkor is ott lesz majd az az egy, akinek úgysem tudsz ellenállni. Akinek olyannyira fáj majd a hiánya, hogy hegyeket tudnál megmozgatni, azért, hogy a tiéd legyen, a tiéd maradjon.

Azt se feledd, hogy nem megkapni valakit néha óriási szerencse. Ha nem lett a tiéd, annak úgy kellett lennie. Mert nem volt itt az ideje, vagy mert láthatatlan segítők óvtak téged, vagy mert valami sokkal jobb vár rád. Hinni kell abban, hogy az Univerzum teszi a dolgát. Neked csak hagynod kell, hogy sodorjon. Megélni a jelent és minden egyes percet, hogy később ne bánj meg semmit (az Univerzum sem tud minden egyes percben rád figyelni... és bizony, nekem is vannak megbánásaim, nem is egy).

Menni kell az úton, örülni azoknak, akik egy kis ideig veled tartanak, aztán ha másfelé viszi őket az útjuk, akkor elköszönni és hálásnak lenni az együtt töltött időért.

Elfogadni azt a tényt, hogy ha valakinek nem kellesz, az valójában neked sem kell igazán!Tudom én, egyszerűbb szenvedni és az áldozatszerepben lubickolni, amiért "nem kellek, semmit sem érek, én egy senki vagyok." De bármennyire is felnőtt dolog tisztán látni, ez az igazság. "Nem kellek, mert te sem kellesz!"

Egy nagyon jó idézetet olvastam ma, és azt hiszem, ez az egésznek a kulcsa (minden más sallanag... még az is, amit fentebb összehordtam:
"Az ajándék, ami te magad vagy talán nem kell mindenkinek. De biztosan kell majd valakinek. A mosolyod, a szerelmed, az erő, ami benned van."

Szeretni, szeretni, szeretni!!! Semmi más nem számít!

Ölellek