Mese a lányról, aki maszkot visel

Eljátszottam a gondolattal, hogy ha az életem egy regény lenne, mi lenne benne a szerepem. vajon én lennék a pökhendi grófkisasszony, aki tisztában van a szépségével és úgy játszik a férfiak érzéseivel, ahogy neki tetszik? Vagy én lennék a bögyös konyhalány, akinek minden vágya, hogy az úrfit az ujja köré csavarja? Vagy a kedves nagynéni, aki imádja testvérei gyermekeit? Egy zsémbes öregúr a szomszéd portáról, vagy a jóképű joghallgató, aki politikai karrierről álmodik? 

Nem...

Ha az én életem regény lenne, én lennék az a kedves, mindenkit tisztelő és szerető hercegkisasszony, aki hisz a szerelem erejében, és atyja akarata ellen dacolva megszökik otthonról és egy messzi földön cselédnek áll. Mert nem akar szerelem nélküli házasságban élni. Mert inkább leél egy életet cselédként idegenben, és öregszik meg egyedül, mint hogy fejet hajtson mások akarata előtt és boldogtalan legyen, aki műmosollyal az arcán bizonygatja, mennyire tökéletes az élete és milyen hálás a sorsáért. 

Igen! Azt hiszem, én lennék ez a kedves hercegkisasszony. Aki most megint elszaladt. Jó messzire

Elköltöztem. Már nem is tudom, hányadik alkalommal szedtem össze minden holmimat és mentem neki a nagyvilágnak. Itt vagyok Skye szigetén. Azt hittem Skócia középső részénél nincs szebb hely az országban, de tévedtem. Skye-nak külön ereje van. Szó szerint a semmi közepén vagyok, ahol nincs térerő és akadozik az internet. Ahol a csend mindent beborít, de nem nyomasztó, sokkal inkább megnyugtat. Ahol a madarak sárga és zöld színűek és ahol a kertben a vad nyúl ugyanolyan természetes látvány, mint a macska vagy a kutya. Ahol a helyiek integetnek és még azelőtt tudomást szereznek érkezésedről, hogy te eldöntötted volna, hogy mész.

A tavalyi évi csúfos kudarcom után - amikor fejvesztve menekültem haza, azzal a reménnyel, hogy így majd kilábalok a gödörből, amibe önként gurultam bele - ismét rettegni kezdtem mindentől. Féltem a bukástól, a kirúgástól, attól, hogy nem fogadnak el, hogy eldobnak, hogy nem vagyok elég jó. Embereket veszítettem el, bizalmamat játszottam el és azalatt a két hónapa alatt, amíg otthon voltam, szépen eltapsoltam az összes spórolt pénzemet. És még jobban rettegni kezdtem a pénztelenségtől. Aztán olyan gyorsan rohantam vissza a biztonságot nyújtó színes szappanbuborékba, mintha kergetnének. Itt találtam magam megint Skóciában, tele félelemmel, szűnni nem akaró szorongással és kudarcélménnyel a batyumban. 

Valamiért mégis azt hiszem, nagyon szerethet engem valaki abban a másik dimenzióban - aminek a létezésében csak hinni merünk - mert mindazok ellenére, hogy attól is kivert a víz, hogy kitegyem a lábamat az ajtón, ismét neki mertem vágni az ismeretlennek. Annyira biztosan tudtam, hogy mennem kell, hogy nekem Skye szigetén a helyem, hogy az első adandó alkalommal, amikor jelzett a szívem, megpályáztam egy állást. És felvettek. Hogy azért, mert így kellett lennie, vagy azért, mert nagyon akartam, ez majd később derül ki. Örömöm nem tartott sokáig, mert a félelem a bizonytalantól olyan erővel huppant rá a vállamra, hogy orra buktam és egy hónapon keresztül nyalogattam összezúzott csontjaimat. Meggondoltam magam, aztán mégsem. Menni akartam, aztán mégsem. A kis félelem manó a vállamon ott duruzsolta, hogy "elbuksz, elbuksz, úgyis elbuksz", így olyan szorongással vágtam neki az útnak, amit utoljára akkor éreztem, amikor elhagytam Magyarországot. 

Tudod, mi a legmegdöbbentőbb az egészben? A felismerés, hogy teljesen mindegy, mit hoz az elkövetkező pár hónap. Hogy csak egy hónapot maradok itt vagy egy évet, mind nem számít. Ami számít, az az érzés, amit akkor éreztem, amikor felszálltam a buszra. Nem számított, mennyire féltem, mennyire rosszul voltam, hogy szívem szerint sírtam volna és szó szerint azt éreztem, a vesztőhelyre visz a busz. Az számít, hogy mindezek ellenére nem engedtem a csábításnak, a félelem hívogató szavának, a manónak, aki ott duruzsolt a fülemben, hanem fogtam magam és elmentem. És amikor megérkeztem, rögtön tudtam, hogy az erőm sosem hagyott el, csak... minden bizonnyal elfáradt és elment kicsit pihenni. Hogy bátor vagyok, mert megyek, mert félek és akkor is megyek. Mert van rá esély, hogy kudarc ér, de vállalom a kockázatot. És ebben van az erő. Ebben van az igazi erő. Tényleg, mindegy, mi lesz később. Itt maradok-e sokáig vagy ez csak egy állomás lesz a következő előtt. A lényeg, hogy megcsináltam és itt vagyok.

Egy olyan régi házban, ami egy Jane Austin filmadaptációnak is lehetne a helyszíne, egy olyan szobában, amiben mintha már jártam volna, a semmi közepén a domboldalon egy szikla tövében, Skye szigetén, ahova azóta el szerettem volna jutni, amióta először betettem a lábamat az országba. Lakótársam skót, lengyel és inuit. Sosem gondoltam volna, hogy valaha találkozom egy inuittal. Akit nem mellesleg véletlenül le-eszkimóztam. Eszkimónak hívni egy inuitot olyan vétség, mint angolnak nevezni egy skótot. Vagy szoknyának nevezni a kiltet, amit a férfiak hordanak itt.

Hogy hiányzik-e a hely, ahonnan eljöttem? Nagyon. De leginkább az emberek. Mert hiába van internet, hiába maradtam ugyanabban az országban, jól tudom, hogy lesznek olyanok, akikkel végleg megszakad majd a kapcsolatom. Mert ez az élet rendje. Bármennyire is fáj. És míg itt vagyok, azon gondolkodom, ki vagyok. Mert nem elég azt megfogalmazni, hogy ki lennék én, ha az életem egy regény lenne. Rá kell jönnöm, a valóságban ki vagyok. 

Találkoztam egyszer egy fiúval, aki maszkot hordott. Akiről hónapokon keresztül szerettem volna leimádkozni azt az átkozott álarcot, míg rájöttem, hogy valószínűleg rettenetesen fájna neki, ha megmutatná kicsoda is ő valójában. Aztán a végén ez a fiú... úgy letépte az arcáról a maszkot, hogy az még nekem is fájt. De akkor már késő volt. Akkor engem már hívott a saját új életem. És megérkezvén rádöbbentem, hogy rajtam is ott van egy álarc. Színes, fodros, feltűnő, ami az alapján változik, hogy kivel is beszélgetek éppen. De egyre többen vannak, akik jól látják azt, hogy nem az igazi arcomat mutatom. És a legfélelmetesebb az egészben, hogy fogalmam sincs, ki lapul az álarc alatt. Mert én is olyan régen felvettem, hogy az apró darabok eggyé váltak a bőrömmel, beleivódtak a húsomba. Mert miközben az úton haladva azon fáradoztam, hogy más emberek álarcait varázsoljam le az arcukról, megfeledkeztem arról, hogy én is viselek egyet. 

Megdöbbentő, de nem tudom, ki vagyok. A valóságban nincs hercegkisasszony, nincsen idegen ország, nincs herceg, aki csak arra vár, hogy megtaláljuk egymást. A valóság ennél sokkal, sokkal ridegebb. Mert a valóságban van egy lány, aki bár fél, megy előre, de vasmarokkal szorítja a hazugságot az arcára. Mert fél, hogy ha egyszer leveszi, nem talál alatta semmit. Vagy épp ellenkezőleg... túl sokat.

Az erő már itt van velem. Már csak arra kell rájönnöm, hogy szabadulok meg a saját álarcomtól. Meg kell várnom, hogy eléggé megerősödjek ahhoz, hogy örökre bedobjam a saját magam által vájt sötét gödörbe azt a színes hazugságot, amit a védelmem érdekében magam köré vontam. De megígérem, megteszem. És megy majd vele a félelem is.