Mester,
Egy hete beköltöztem a staff szállásra. Ez volt életem tizenharmadik költözése. A főnököm elintézte, hogy beengedjenek. Maradhatok fél évig, de a HR-es csaj megnyugtatott, hogy nem leszek kirúgva hat hónap múlva, át akarják reformálni az egész bentlakásos rendszert. Egy végtelenül kedves magyar lánnyal osztom meg a szobát. Igen! Túl a harmincon együtt élek valakivel egy kicsi szobában. Most ennek kell történnie.
A költözést egyedül oldottam meg. Még mindig nehezemre esik segítséget kérni mástól, ami idegesít. Egyszerűen képtelen vagyok segítséget/szívességet kérni. Így minden áldott reggel hoztam egy kevés cuccot magammal a bőröndömben. A végére úgy kimerültem, hogy legszívesebben az öklömmel ütöttem volna a falat. De itt vagyok.
A landlord szó nélkül visszaadta a kauciómat és felajánlotta, hogy keressem meg, ha fél év múlva mégis kiraknak innen, ugyanis az ő staffja hazamegy szeptember végén, így valószínűleg megint üres lesz az egyik szoba. Nem garantálja, de azért hívjam. Meglátjuk.
Itt már volt konfliktusom is... szoknom kell, hogy tíz emberrel lakom egy fedél alatt.
A munkát még mindig szeretem. Azokat is, akikkel együtt dolgozom. Képes vagyok őket közel engedni magamhoz, az sem érdekel, hogy azt tervezem, hazaköltözöm. De még bármi megtörténhet.
A pénz végre áramlik. El sem hiszem, hogy sok-sok évnyi kínlódás után végre nem frusztrál a pénz. Az sem, ha van és az sem, ha nincs.
Ezen kívül... csak várok... egy üzenetre... és fáj a hiánya. De kibírom, mert erős nő vagyok. Mert nem hiányozhat valaki, aki merőben mást akar tőlem, mint amit én tőle.
Kibírom.
Így kell lennie.
Hálás vagyok és köszönöm!
Ölellek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése