Mester,
Nem
tudom, gondoltam-e erre, vagy egyáltalán megfordult-e a fejemben néhány
hónappal ezelőtt, hogy ezt fogom mondani, miután kijöttem Angliába,
hogy "nagyon várom már, hogy ismét Magyarországon legyek". Nincs úgy
honvágyam... tudod, az a klasszikus értelemben vett, "mindjárt megőrülök
az otthonom, a családom, a barátaim nélkül", csak most valahogy eluralkodott rajtam ez az érzés. Kicsit
hiányzik a jól ismert, a megszokott.
Talán e miatt, talán
más miatt, most valahogy nagyon mélyponton vagyok. Mintha minden
összeesküdött volna ellenem. Nem esik az eső, amikor itthon vagyok,
akkor kezd el zuhogni, amikor elindulok, és persze olyankor, amikor nem
viszek esernyőt. Amit sikerült el is hagynom. A telefonom kapott egy
cuki kis vírust, kb. minden tönkrement, a jelszavaim törlődtek, a
telefonszámok is, és időbe telt, mire újra tudtam használni a gmail
fiókomat. Minden kiesik a kezemből, ügyetlen vagyok, kapkodok, és ez már
annyira durva, hogy jó pánikbeteg lévén rögtön az jutott az eszembe,
hogy valami agydaganatféleségem van. Egyik nap elkéstem munkából... a telefonom
visszaállította az időt valahogy fél órával. Én a szokott időben
indultam el, csak bent tudatosult bennem, hogy az én órám szerint még
van fél óra munkakezdésig. Szerencse, hogy hamarabb indultam el. Itt
persze nem csinálnak abból túl nagy ügyet, hogy valaki egyszer késik 5
percet...
Volt szerencsém megismerni valakit. A Kapitányt. II. világháborús veterán, évtizedekig pilóta, a családja szerint igazi playboy, aki mindig imádta a gyönyörű nőket. A Kapitány is elrepült végleg... vissza a köztes
térbe. Az ő haldoklását végignézni egyáltalán nem volt jó érzés.
Küzdött és rémálmai voltak. Ki tudja, mit élt át újra... A halála előtt
jól volt. Megkért, hogy borotváljam meg. Azt mondta, "nem érti, miért
nincs férjem, amikor olyan kedves vagyok és gyönyörű..." Én meg kis
híján elbőgtem magam, mert olyan jól estek a szavai. Annyira őszinték
voltak. És megsimogatta az arcomat. Másnap már elindult az útra... két
nap után pedig itt hagyta ezt a földi életet, ezt a testet, ami már nem
akart tovább létezni szeretett felesége nélkül.
Ő is azok közé
tartozott, akik miatt szerettem bemenni dolgozni... és hiányzik. Tudom,
tudom... Ez egy vasútállomás, ők utasok, én pedig a személyzet egyik tagja
vagyok, akinek az a dolga, hogy segítsem az ő életüket, amíg a vonatra várnak. De továbbra sem tudom nem megkedvelni őket és nehéz az
elengedés.
Nem értem, miért választottam magamnak ezt a
tapasztalást. Nincsenek véletlenek, oka volt annak, hogy annak idején nagyimat is
ápolnom kellett. Nem lehet véletlen. Ahogy az sem, hogy mindig olyan
állásom volt eddig, ahol segíteni kellett valakinek. Mert ebben érzem
jól magam. ADNI! Ugyanakkor olyan nehéz elfogadni. Szeretetet,
segítséget, törődést, biztonságot. És erre a napokban jöttem rá. Hogy
szívességet is olyan nehezen fogadok el, legyen akár csak annyi, hogy
valaki felajánlja, hogy mindenféle ellenszolgáltatás nélkül hazavisz,
mert épp arra megy.
És végre összeállt a kép. Hogy miért taszítottam
el magamtól mindazokat, akik nekem akartak adni valamit, kezdve a
Legjobbamtól,
az első szerelmemen át egészen a
Harcosig. Mert rajta is gondolkodtam.
Hogy valami miatt van bennem egy blokk vele kapcsolatban. És nem csak
az, hogy ő az egyik legnyersebb és legvalósabb tükröm, hanem az is, hogy
ő feltétel nélkül tud adni. És ez engem megrémít.
Csodálkozom, hogy nem
jön a férfi, akit láttam a kip-ben néhány hónapja... tudod, a rózsa,
aki biztonságosan vigyáz a tulipánra. Amikor a tulipán attól fél, amikor
attól félek, hogy rá merjem bízni magamat másra... hogy ne én legyek
az, aki ad, aki irányít.
Talán későn jöttem erre rá? Van
egyáltalán még remény arra, hogy megtanuljam elfogadni a szeretet?
Befogadni és anélkül tovább vinni magamban, hogy ne érezném tehernek.
Hol kell elkezdeni egyáltalán? Honnan jött a blokk, ami ezt nehézzé
teszi? Miért? Úgy szeretném megérteni. Soha, egyetlen egy kapcsolatomban
sem voltam képes elfogadni a szeretet. Soha el sem jutott hozzám, ami
miatt azt éreztem, hogy nem szeretnek, hogy nem kellek. És mind
eltávolodtak tőlem. Egyikük sem volt elég erős, hogy ezt a falat
ledöntse. Létezik egyáltalán valaki? Vagy ezzel nekem magamnak kell
megbirkóznom? Annyi kérdés cikázik a fejemben, és persze mindegyikre
azonnal és most akarom a választ. És szeretni akarok. És szeretve lenni.
Nem magam által, mert szerintem már beteges, milyen nagyon szeretem
magam. Arra a szeretetre vágyom, amit más ad. Hogy ne féljek tőle.
Legyen az akár egy családtag vagy barát, vagy szerelem.
És
persze ilyenkor jövök rá arra, hogy eddig rosszul szerettem. Mintha csak
meg akartam volna szabadulni mindattól a szeretettől, ami bennem volt.
Ami mintha csak úgy zúdult volna eddig lefelé egy csövön át az
Univerzumból, amit mintha nem lehetett volna soha elzárni. Én meg
szórtam szerteszét... Mert nehéz volt.
Gyűlölni se tudok
senkit. Haragudni se. Bosszúvágy sincs bennem és elsírom magam egy
rajzfilmen vagy egy romantikus drámán. Mások erősnek látnak és az is
vagyok, de ez az erő már sok nekem. Már szeretnék kicsit gyámoltalan
lenni valaki karjaiban, aki oltalmaz, aki megvéd. Aki jön velem
ugyanazon az úton, aki azt mondja, hogy "nem kell mindig minden
körülmények között egyedül bátornak és erősnek lenned!" Mert az erő nem
csak abban rajlik, hogy meg merjük valósítani az álmainkat, hogy egy
akadály után felkelünk a földről és megyünk tovább, hogy leküzdünk egy
félelmet, hanem abban is, hogy rá merjük bízni magunkat másra. Tudom én
ezt! Csak még képtelen vagyok rá.
A repülés gondolata
megrémít. Nem tudom, képes leszek-e valaha megszokni, de már azt
tervezem, hogy következő alkalommal vonattal megyek. Elkap a rosszullét
és a pánik, ha eszembe jut, hogy fel kell szállnom a repülőre!!!! És
ennek is valahol az az alapja, hogy nem merem rábízni magam azokra, akik
a repülőt vezetik.
Szóval... most mélypont van. Sok
felismeréssel, mindennél erősebb tettvággyal, élni akarás mögötti
életvággyal. Hogy ne féljek a jövőtől, ne féljek az emberektől, hogy ne
féljek attól, hogy rábízzam magam másra. És nem akarom, hogy az
Univerzum idő előtt visszahívjon, csak azért, mert itt
szerencsétlenkedek, amiért ezt a feladatot nem tudom megoldani.
És
írni akarok. Nonstop. Anélkül, hogy azon aggódnék, hogy be kellene
végre fejeznem, mert elkésem a munkából, vagy azon, hogy alszom-e eleget
a 12 órás shift előtt.
Most ez van... ez
most kicsit más... nincs tele pozitív dolgokkal. Ami van egyébként...
sok... csak... most valahogy olyan... most nagyon félek... mert előttem
áll egy újabb megoldandó feladat. Amit
úgyis meg fogok oldani. Csak...
jó lenne már túl lenni rajta...
Ölellek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése