- Azóta szeretnélek megcsókolni, hogy először megláttalak. - keze a karomról a nyakamra vándorol, tekintete nem ereszti enyémet.
- Nem... nem engedhetem meg, hogy megcsókolj! - dadogom.
- Miért nem?
- Mert félek, hogy utána még több csókot akarnék.
Behunyom a szememet, zavartan mosolygok. Izzadt tenyeremet a farmerembe törlöm és toporgok. Az egészben a legbosszantóbb az, hogy magam sem tudom, mit akarok... engedni neki vagy kitépni magamat a karjaiból és messzire szaladni.
- És az olyan nagy baj? - töri meg végül a csendet.
- Igen! - nyelek egy nagyot. - Mert mi van, ha te nem akarod ugyanazt, amit én...
Tudod, sokat gondolkodom, hogy mi lehet a baj ezzel az elcseszett világgal. Aztán ha lecsillapodik a lelkem, rájövök, hogy az elcseszett világgal igazából minden a legnagyobb rendben van. Mert ha egy pillanatra félre tudjuk tenni az egónkat, akkor rájövünk, hogy marhára nem bánt már, hogy egy régi szerelem véget ért, hogy az a helyes fiú a bárból nem hív fel minket, hogy egy eltéphetetlennek hitt barátság megszakadt, hogy megbántunk mást, hogy nem szeretjük a munkánkat, hogy a gyerek megint egyest hozott haza, hogy a férjünktől egyetlen egy jó szót sem kapunk...
Azon gondolkodom, hogy juthatunk el odáig, hogy félünk önmagunk lenni. Hisz, amikor gyerekek vagyunk, minden olyan tökéletes és kerek. Belenézünk a tükörbe és szépnek látjuk magunkat. Imádjuk azt a gyönyörűséges Gábor nevű kisfiút és üldözzük, nem törődve azzal, hogy ő sírva menekül előlünk. Aztán nagyok leszünk, szerelembe esünk, biztosak vagyunk és mégis szakítunk, a szívünk pedig millió darabkára hullik szét. Nézzük a földre hullott porszemeket egy hatalmas fekete lyukkal a mellkasunk közepén és nem értjük. Nem értjük, hogyan történhetett meg, hogy az, amit biztosnak hittünk, egyetlen egy pillanattal véget ért. Batyuba csomagoljuk az érzést és a vállunkra kapjuk. Mert meg akarjuk érteni, meg akarjuk fejteni, el akarjuk dobni és felejteni. De csak cipeljük magunkkal éveken keresztül, halogatva az elkerülhetetlent, mert képtelenek vagyunk elfogadni azt a szomorú tényt, hogy vannak dolgok, amiket nem kell megérteni, egyszerűen csak el kell engedni.
Persze magunkat okoljuk, és nem merjük megmutatni igazi valónkat. Belefogunk dolgokba, amikről már az elején tudjuk, hogy nincs jövője, pusztán azért, mert rettegünk attól, hogy a semmiből összeragasztott szívünk ismét porrá hullik. Játszmázunk, rejtőzködünk, hazudunk, vérzünk, maszkot hordunk és a világot okoljuk azért, amiért szerencsétlenek vagyunk. Fáj, és mi nem értjük!
Nem érjük, miért nem jönnek oda hozzánk, miért nincs második randi, miért bunkók velünk, miért panaszkodnak a párjukra, miért nem látnak át azon az áthatolhatatlan kőfalon, amit magunk elé húztunk. Hisszük, hogy az a fal megvéd, hogy az, aki azon áthatol az az igazi.
Álmodunk a tökéletes első csókról a hóesésben, amit végül egy átmulatott éjszaka után részegen odaadunk valakinek, akinek fogalma sincs arról, milyen sokat jelentet nekünk. Telesírjuk a párnánat, mert el kell engednünk valakit, aki már nem azt jelenti nekünk, amit egykor. Sírunk, mert menni kell, mert valami véget ért, és bár tudjuk, hogy el kell engednünk, nem merjük! Mert félünk! Hisz az a batyu már így is olyan nehéz!
Félünk a tökéletes első csóktól a hóesésben, azzal, akitől tanulnunk kell valamit és inkább hagyjuk, hogy ellopja valaki, akinek fogalma sincs arról, milyen sokat jelent nekünk.
Aztán valaki elmegy. Elmegy, bassza meg! Olyan hirtelen, hogy időnk sincs elmondani neki, mennyire fontos volt. És csak reménykedünk abban, hogy tudja... hogy tudja, milyen sokat tett értünk. Eltelik pár hét, amikor a felismerés olyan erősen csap arcul minket, hogy nyekkenünk a lendülettől. És még akkor is a hangjára gondolunk, a tekintetére, vágyjuk, hogy álmunkban meglátogasson minket és rendesen el tudjunk búcsúzni.
Az a batyu pedig még mindig ott van a vállunkon. Tele minden szarral, amit képtelenek vagyunk elengedni. Mert gyerekként elvesztettünk valakit, mert nem sikerült tovább jutni a versenyben, mert elvesztettük a meccset, mert megvert minket a kisfiú, akit szerettünk... Később pedig... később ott volt az, aki elengedett, aki nem engedett, aki csak becsapott, akinek csak a másodikak voltunk, a sokadikok, aki meggondolta magát, aki soha nem is gondolta komolyan, akit el kell hagynunk, hogy főnixként szülessen újjá. Összetört szívdaraok, szétporladt emlékek, szilánkokra tört vágyak, sohasem volt remények. Mind ott vannak a batyuban. És ahelyett, hogy letennénk, mi csak visszük magunkkal, mert már megszoktuk. Mert nem is fáj, mert igazából tök jól tartja a hátunkat. És beletesszük a következő adag port, szilánkot, darabkát, hisz mi pontosan tudjuk, hogy a következő állomáson úgyis beleteszünk valamit megint. Hát legyen már annak a kurva darabkának jó helye, nem?
Nem halljuk meg, mit mond az az egy, aki elment. Nem akarjuk meghallani, amikor kiálltja, hogy tegyük le a csomagot. Temessük el mélyre a szilánkokat. Nem halljuk meg, mert nem akarjuk, mert pontosan tudjuk, hogy ha végre elengednénk a fájdalmunkat és sérelmeinket, saját valónkban tündökölnénk tovább. Mert akkor visszatérne a gyermek, aki magát gyönyörűnek tartja és akkor is üldözné azt a a Gábor nevű kisfiút, amikor az sírva fut előle. Mert tudnánk, pontosan tudnánk, hogy tökéletesek vagyunk és nem kell, hogy megálljon az a Gábor nevű kisfiú ahhoz, hogy szépek legyünk.
Tudnánk, hogy nem csak egyetlen tökéletes első csak van a hóesésben, hanem millió. Sőt, még annál is több. És tudnánk, hogy minden egyes vég valami újnak a kezdete. Egy új kalandnak egy olyan világban, ahol mindennek megvan a maga helye, mindennek megvan a maga ideje, még akkor is, ha számunkra oly nehéz elfogadni, hogy a káoszon túl ott van a tökéletes rend.
Mert ebben az elcseszett világban valójában a káosz a tökéletes rend!
