Mester!
A munka pörög. Nagyon
fárasztó. Azért, mert még mindig nem sikerül hozzászoknom ahhoz, hogy
nem tudok leülni. Na meg az az irdatlan sok séta. De élvezem. Csak az
izomlázat nem.
Nem tudom, említettem-e, de
apukámmal minden nap beszélünk. Chaten. Annyira jó, hogy ez a kiköltözés
ilyen közel hozott minket egymáshoz. Öcsémnek is rendeződni látszik az
élete végre. Lett munkája. Sokkal jobb, mint ami volt. Sokkal
kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb. Anya... nos, ő továbbra sem
jelentkezik olyan sűrűn. Biztos, nincs ideje.
Mostanában
egyre többet gondolok a párkapcsolatra. Eddig is gondoltam rá, de
olyankor mindig elfogott a félelem, hogy ha lenne, akkor odalenne a
függetlenségem... most viszont azon gondolkodom, hogy lesz-e egyáltalán.
Mert tudod, sokat álmodozom. Mindig másról. Mintha, ezt a szerelem
dolgot egy más dimenzióban élném meg, nem a valóságban. Így volt ez
mindig. Épp ezért ábrándultam ki mindig mindenkiből, aki nem olyan volt,
mint amilyet az álmodozásaimban elképzeltem. Mindig több kellett, más
kellett. Elmúltam 30 éves és a regényhőseimbe vagyok szerelmes. Írásban
teremtem meg azt a tökéletes szerelmet, amire vágyom. Mindezek kapcsán
jutott az eszembe, hogy mi van, ha ez az élet, amit most választottam,
erről fog szólni? Hogy csak az általam elképzelt világban éljem át a
tökéleteset? Ha látok valakit, aki rám mosolyog az utcán, és egy kicsit
is szimpatikus, rögtön az első gondolatom az, hogy "ááá, ő nem olyan"...
Mostanában szinte kényszerítem magam arra, hogy a valóságban
maradjak. Mert ideje lenne kilépnem az álomvilágból a valóságba. Mert,
ha mégis van valaki, akivel kiválasztottuk egymást, akkor meg kell, hogy
találjuk egymást, de ha én elvonulok a kis rózsaszín szirupos,
lilaködös, tökéletes világomba, akkor nem fogom észrevenni.
Régen,
ha eszembe jutott a házasság, azt gondoltam, hogy az csapda. Kalitka.
És úgyis "megcsaljuk egymás", "elválunk", "unalmas lesz", "nem lesz egymásra időnk", akkor meg minek? Mostanában arra gondolok,
hogy mi van, ha ebben az életben egyáltalán nem megyek férjhez?
A
gyerekeket is kalitkának tartottam. De mi van, ha ebben az életben nem
lesznek gyerekeim? Mi van, ha sosem lesz Johanna és Áron?
Mi van, ha örök életemben a szerelembe leszek szerelmes?
Sose álmodozzak akkor? Ne képzeljem el a férfit, vagy azt, amiket együtt csinálunk?
Ezek a gondolatok foglalkoztatnak...
Nem
tudom, mi történik velem. Változom... nyilván... És kicsit kusza a
fejem. De itt Angliában olyan szent dolog a házasság intézménye és a
boldog családi élet, hogy kicsit kezdem magamban átértékelni az egészet.
A Care Home-ban nincs egyetlen olyan lakó sem, aki elvált volna.
Egyetlen néni van, aki sose ment férjhez és sosem voltak gyerekei, de
szerintem ő a lányokhoz vonzódott (az alapján mondom, amikről
beszélgetünk). Jó, itt is van válás, de lényegesen kevesebb.
Nem
tudom, mi lesz. Hol van a rózsa, aki vigyáz a tulipánra? Hol van a
férfi, aki a hátam mögött állt abban a fényűző szalonban, amikor engem
ünnepeltek? Létezik vajon, vagy csak képzeltem? Vagy egy másik élet
maradványa volt, ami ott ragadt az emlékeimben? Úgy szeretném tudni...
És megőrülök, amiért nem tudom...
Mindezek leszámítva
minden rendben van. Még mindig nagyon szeretek itt. Kicsit hiányzik a
bulizás, amire itt nem nagyon van lehetőség, mert ez egy csendes
kisváros. Van egy kutyánk. Nala. Angol bulldog. Imádjuk egymást. És miközben ezt írom, cinikusan mosolygok. Az
egyik cica helyett jött, akit elvitt magával a landlord exe. Zack nincs már velünk, csak Luna. Ő meg... nos, ő Luna.
És írok
megint. Szeretném egy ó hónapon belül befejezni a regényemet, mert egy
másik történet ejtett rabul, amit ideje lenne elkezdenem írni. Ezen kívül
elhatároztam valamit. Miután megtudtam, hogy lényegesen olcsón meg
lehet szervezni egy skóciai körutat, elhatároztam, hogy arra fogok
gyűjteni, hogy kiadassam a regényeimet. Mert otthon sajnos nincs olyan
kiadó, aki vállalná a kockázatot. legalábbis én ezt olvastam, hogy ebből mennyi az igazság, azt nem tudom. Ehhez persze találni kell kiadót. Fogok. Nyilván. Mert az
meg sem fordul a fejemben, hogy nem találok. Azt, hogy találni
fogok annyira biztosan tudom, mint azt, hogy "egyszer úgyis Angliában
fogok élni"! :)
Ölellek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése